Betti valaha imádta az egyszarvút; egykor úgy gondolta, hogy a legszebb, legcsodálatosabb lény a világon.
   Habár ez akoriban volt, még kiskorában. Most, hogy már majdnem elérte a tizenötöt, az egész elképzelése a saját egyszarvújáról valahogy egy kicsit butácskának tűnt. Barátai egyikének sem volt egyszarvúja, vagy legalábbis, ha volt is nekik, nem beszéltek róluk. És a felnőttek, mint a szülei, még csak nem is hittek az unikornisokban, már amennyire ő meg tudta állapítani.
   Betti hitt az egyszarvúakban - kellett hinnie, amióta élt egy az erdőben, a háza mögött, és követte őt mindenfelé, minden lehetséges alkalommal.
   Az egyszarvú odaát élt, és követte őt mindenfelé olyan régóta, amennyire csak emlékezni tudott. Tulajdonképpen már akkor is régi barátja volt, amikor az első osztályt elkezdte, oly sok évvel ezelőtt - még emlékezett a kínos helyzetre, amikor elmesélte az osztályfőnökének, hogy neki van egy saját unikornisa, ami odaát él. Betti akkor úgy gondolta, teljesen ésszerű dolog volt elmondania.
   A tanár egy szavát sem hitte el. Azt mondta, hogy nagyon bájos történet, és amikor Betti édesanyja az iskolába jött szülői értekezletre, beszélt az anyának a láthatatlan játszótársakról, és hogy milyen fontos, hogy ne nyomjuk el a gyermek fantáziáját. Betti édesanyja megismételte mindezt némi zavarodottsággal a hangjában Bettinek.
   - Van egy láthatatlan játszótársad, Betti? - kérdezte.
   Betti halkan megrázta fejét. Az egyszarvú nem volt láthatatlan. S igazából nem volt a játszótársa sem. Nem tudott beszélni vagy ilyesmi. Nem voltak kezei, így nem tudott eldobni egy labdát vagy egy frízbit vagy felöltöztetni és levetkőztetni Barbie-kat vagy játszani bármilyen jó játékot. Elég jó volt fogócskában - habár Bettinek óvatosnak kellett lennie, amikor játszottak, mert az a szarv éles volt; egyszer vagy kétszer csúnya vágásokkal vonult vissza a házba. Egész ügyes volt versenyzősdiben, meg hasonló dolgokban, habár egy magafajta kislányt olyan könnyen le tudott előzni, hogy az már nem igazán volt fair - de semmi másra nem volt jó, legalábbis amennyire Betti meg tudta állapítani.
   Egyáltalán nem volt élvezetes bújócskázni az egyszarvúval, mert képes volt egyszerűen csak úgy eltűnni; Betti sosem találta meg, amikor elrejtőzött. Most, hogy idősebb volt, nem volt egészen biztos benne, hogy meg tudta volna-e mondani, nem volt-e láthatatlan. Nem volt mindig láthatatlan, de néha nem volt biztos benne.
   Akár láthatatlanság volt, akár normális lopakodásként működött, soha nem hagyta, hogy bárki más lássa őt - csak Betti.
   Kiskorában Betti úgy gondolta, jó dolog, hogy van egy varázslatos állata, amely senki mást nem enged a közelébe, és neveket adott neki, meg eljátszotta, hogy ő hercegnő, s az egyszarvú az egyetlen, aki tudja, és még egy csomó óvodás játékot játszott vele, de valamennyibe belefáradt. Valahogy egyik név sem ragadt meg; az egyszarvút soha nem érdekelte, miként szólítja.
   Most csak úgy hívta: „az egyszarvú", amikor egyáltalán hívta valahogy. Nem mintha valaha is látott volna más egyszarvúkat.
   S nem volt biztos benne, hogy azt az egyet is szerette látni. Egy szó, mint száz: Betti más gyerekeket és játszópajtásokat szeretett.
   Elgondolkodott, vajon voltak-e egyszarvúi egyetlen lánynak is a szomszédságban, amelyek követik őket mindenfelé, amikor egyedül vannak. Tudta, hogy a fiúknak nincs; ők mindig derültek rajta, amikor beszélt róla. Néha majdnem olyan rosszul esett neki, mint amikor a felnőttek nem hittek a szavának.
   Ámde néhányan a többi lány közül azt mondták, hogy nekik is vannak egyszarvúik, és leírták őket, és elmondták Bettinek a neveiket, Betti történeteit követve.
   Nem számított. Egyébként is most már túl idős volt mindazon butaságokhoz. Senki más, akit ő ismert, nem vallotta be, hogy valaha is látott egy valódi, élő egyszarvút.
   Most már majdhogynem felnőtt, mondta Betti magának, amint magára pillantott a tükörben. Csaknem nő. Nem úgy nézett ki, mint egy gyerek, aki még öltöztetőst játszik, amikor kisminkelte magát és magassarkút húzott. És Josh, aki már majdnem tizenhét volt, nem gondolta, hogy kisgyerek. Megígérte, hogy elautóznak a sétányhoz, és hogy vásárol vele - ez gyakorlatilag randevú volt! Az első randevúja!
   Randik, fiúk... ki akart egyszarvúkat?
   Kipillantott hálószobája ablakán, és ott volt az egyszarvú a fák alatt állva, felnézve rá, arany szarva ragyogott a lenyugvó nap fényében.
   - Pukkadj meg, egyszarvú! - mondta Betti. Hüvelykujját orrához tapasztva fityiszt mutatott, és kitáncolt szobája ajtaján, azzal le a lépcsőn, hogy várja Josht.
   Nem volt hosszú várakozás.
   - Csinosan nézel ki - mondta a fiú, amikor a csengetésre ajtót nyitott.
   - Köszönöm - válaszolta sután mosolyogva. Tudta, hogy ostobán nézett ki, amint mosolygott, de nem tudta abbahagyni. Hetykén leszökdelt a lépcsőfokokon a járdaszegélynél várakozó autó felé. Josh az anyja autóját kérte kölcsön; Betti óvatosan szállt be, majdnem fennakadtak magas sarkai az autóküszöbön.
   Betti élvezte a sétányon eltöltött időt, s Joshon egyáltalán nem látszott, hogy unatkozna, miközben olyan ruhákat nézegetett, amelyeket nem engedhetett meg magának. Óriás vattacukrokat vettek, és azt falták, míg egy szökőkútnál a sétány közepén ültek, s iskoláról meg zenéről beszélgettek, meg tévéről és banalitásokról. S Josh megfogta a kezét.
   Akkor hazavitte, és amikor megállt a házzal szemben, került egyet és kinyitotta neki a kocsiajtót, mint valaki egy régi mozifilmben, amikor pedig kiszállt, hozzáhajolt és megcsókolta.
   Ijedt volt és izgatott, és visszacsókolta, kezeit pedig a vállaira tette.
   A fiú karjai köré fonódtak, és a csók folytatódott, s ő érezte, hogy a fiú kezei lecsúsznak a hátán. Érezte, hogy a remegés határán áll. Mámorító volt, ugyanakkor ijesztő, és nem volt biztos benne, mit is kellene tennie, akár megálljt tud neki parancsolni, akár nem.
   De tetszett neki - amíg az unikornis fel nem nyerített.
   Josh megriadt, és elszakította magát tőle. Megfordult, és megpillantotta az egyszarvút néhány méterrel odébb álldogálni földet kapálva egyik hasított patájával, ahogy annak arany szarva megereszkedett, és egyenesen az ő mellének szegeződött.
   Betti úgyszintén sarkon fordult.
   Látta, hogy az egyszarvú ugyanazt teszi, mint azelőtt. Kész volt rohamozni. Látta már rohamozni számtalanszor az évek során.
   Habár azelőtt soha semmit sem vett célba. Ezúttal késznek tűnt megrohamozni Josht.
   És a szarv éles volt.
   - Hagyd abba! - szólt hangosan, bizonytalan hangon. - Hagyd abba, de rögtön!
   Az egyszarvú felemelte fejét és felnyerített, a pata megállt. Meglepődöttnek tűnt.
   - Mégis mit gondolsz, mit csinálsz? - vonta kérdőre Betti csípőre tett kézzel szállva szembe az egyszarvúval. - Nem akart engem bántani!
   Az egyszarvú bámulta őt egy pillanatig, aztán újra megeresztette a fejét.
   Josh ellépett mellőle, kezei eltávolodtak, és Betti úgy érezte, mindjárt sírva fakad. - Tűnj már el, egyszarvú! - kiabálta.
   Az unikornis felemelte fejét, és rápillantott, s egy könnycsepp jelent meg az egyik szemében. Azért nem mozdult; állt a helyén.
   Betti még mindig úgy érezte, hogy mindjárt elsírja magát, de nem tudta, miért. Ő már egyáltalán nem imádta az egyszarvút. És miért csinált úgy az előbb? Nem tett semmi olyasmit, amivel megbánthatta.
   Úgy csinált, mintha megpróbálta volna megvédelmezni, megvédelmezni, de mitől? Joshtól? Josh nem bántotta, éppen ellenkezőleg.
   Talán azért volt dühös, mert az első igazi csókját félbeszakították, de most már túl késő volt - a csókot tönkretették, és semmi sem hozhatta helyre. S talán az egyszarvúnak volt igaza.
   Még mindig boldogtalan ábrázattal bámult rá.
   - Ó, rendben van, maradhatsz - mondta Betti -, de hozzá ne érj Josh-hoz!
   Az egyszarvú kelletlenül bólintott, és Betti visszafordult Josh-hoz.
   Amaz túlságosan elmerült az egyszarvú bámulásában, hogy elsőre észrevegye őt. Aztán inkább a lány felé fordult, és őt bámulta.
   - Ez egy egyszarvú! - lehelte.
   - Igen, tudom - mondta Betti. Fintorgott. - Az enyém, azt hiszem.
   Josh pislogott meglepetésében. - Neked van egy egyszarvúd!
   - Igen - Állt, arra vágyva, hogy újra átkarolhassa a fiút, de félszegen: miként is tehetné meg. - Figyelj, Josh, én... Én igazán sajnálom, hogy azt csinálta, nem tudom, mi baj van vele. Korábban senkit sem fenyegetett. Azt hiszem, azelőtt nem is engedte senkinek, hogy megpillantsa, egyedül csak nekem.
   - Téged védelmezett - szólt Josh visszalépve Bettihez.
   A lánynak sírni lett volna kedve. - De te nem is bántottál engem! - mondta. - Én nem akarom, hogy védelmezzenek!
   - Igen, de... - dadogott Josh - Én úgy gondolom, Betti, az egyszarvúak, neked szűznek kell lenned, hogy egy egyszarvúd lehessen itt.
   Felnézett rá, összezavarodott. - És? - kérdezte. - Azt gondoltad, hogy nem vagyok?
   - Hát, én... - Megrázta a fejét. - Nem kimondottan úgy értettem, hogy szűznek kell lenned, de tudod, igazi ártatlannak, vagy ilyesmi.
   Megrántotta a vállát. - Nem tudom, sosem tanulmányoztam az egyszarvúakat. Nem hiszem, hogy ártatlan vagyok - úgy értem, nem jobban, mint bárki más. Tudom, hogy tudod, szamárság - Idegesen felkacagott.
   - De neked különlegesnek kell lenned. Neked van egy egyszarvúd!
   - Én nem akartam egyszarvút!
   - Én meg nem akarok felelős lenni az elűzéséért - úgy értem, neked igazán különlegesnek kell lenned.
   Betti a szemöldökét ráncolta. - Nem hiszem, hogy különleges vagyok - mondta. - És nem érdekel, ha te elűzöd - Ám újra az egyszarvúra nézett, és egy kicsit több érdeklődéssel, mint legutóbb.
   Különleges? Mert volt egy egyszarvúja?
   Senki másnak nem volt, igaz, de ő mindig azt gondolta, a sorsa hozta így, nem pedig a különlegessége. Nem azért, mert ő valaha is akart egy egyszarvút.
   Habár igazán szép állat volt - egy kicsit kisebb, mint egy ló, nagyobb, mint egy póni, teljes valójával fehéren izzott, kivéve a szarvat és a patákat, amelyek aranyszínűek voltak. Egy kis szakáll - épp olyan, akár egy kecskéé - lógott az álláról; farka ragyogó fehér fürtök kavargó bokra , nem egyenes, mint a lófarok.
   Még mindig egyenesen rá nézett.
   Az első pillanattól fogva, hogy megjelent neki, az a buta állat szerette őt.
   Ha valóban hagyná elmenni, ismerte be, hiányozna neki.
   - Őt érdekelné, ha el kellene hagynia téged - szólt Josh a könnycseppre mutatva, amely lassan alágördült az egyszarvú pofáján. - Én nem tudnám megtenni vele.
   - Azt hiszem, én sem - vallotta be Betti.
   - Ezelőtt még sosem láttam unikornist - mondta Josh. - Azt gondoltam, csak a mesékben léteznek.
   Betti bólintott.
   Josh az egyszarvúról Bettire pillantott, majd megint az egyszarvúra.
   - Neked igazán különlegesnek kell lenned - mondta megint.
   Betti nem tudta, mit mondjon erre.
   - Jobb, ha most megyek - mondta Josh. Elindult vissza az autó felé, mindvégig az egyszarvún tartva a tekintetét.
   Betti állt ott a járdaszélen, és nézte, ahogy Josh beszállt az autóba, és lassan elhajtott alig járatva a motort, mintha nézné az egyszarvút. Egyszerre érzett szomorúságot és valahogy megkönnyebbülést - a csók izgalmas volt, de ijesztő.
   Akkor körbenézett, és meglátta a szomszédokat, ahogy őrá bámultak fél tucat ablakon és verandán keresztül - nem, nem őrá, az egyszarvúra. Megfordult, és meglátta a szüleit is, éppúgy bámultak a szemben lévő ablakból.
   Talán az, hogy volt egy saját egyszarvúja, mégiscsak valami különleges dolognak számított. Felsétált az unikornishoz és letörölte könnyét, majd átkarolta a nyakát.
   - Jól van - szólt -, maradhatsz egy kis ideig. Egy nap majd el kell hagynod engem, mert most már igazán növésben vagyok, és nem őrizhetek egy egyszarvút örökké - de még maradhatsz egy kicsit.
   Aztán hagyta elmenni.
   Nézte, amint az egyszarvú ágaskodva belépdelt az erdőbe; akkor a lány megfordult, és besétált a házba, azon gondolkodva, hogyan fogja megmagyarázni az egyszarvú jelenlétét a szüleinek - bizonyára tudni akarják majd, honnan jött, és mikor, és miért. Tudni akarják majd, miért nem beszélt nekik soha róla azelőtt...
   Vagy mégsem?
   Lehet, hogy nem - ébredt rá. Lehet, hogy egyáltalán semmit sem kell majd elmagyaráznia. Lehet, hogy egyszerűen csak elfogadják, hogy mindig is az övé volt.
   Talán, gondolta, ők már tudtak is mindent, ami számított.

Varga Illés fordítása