Minden, mi derekabb volt, valamirevaló fa az erdőben - favágók fejszéje alá került, és zsenge surjánok, vékony fácskák sora-sora lett az erdő, benne egyszál maga a göcsörtös, görcsös öreg luc. Megkegyelmeztek neki, de nem mert vén volt, hanem mert korhadt, hát magányosan meredt ki a megmenekült fenyő, mint óriás a nyúlánk suhángok közül...
    Ilyennek tetszett messziről a nagy fenyő. Az ember előtt. A harkályok azonban csalhatatlanul ismerték a fákat: melyik hatalmas és ép, melyik - korhadt, férges. Vastag kérgük sem rejthette őket: könyörtelenül vagdosták csőrükkel. Így vagdosták össze a lucfenyőt is. Kiluggatták törzsét, szakasztott szita lett, lyukaikban leltek jó menedéket mindenféle hontalan vadak és madarak, mind, kiknek odúját, fészkét az esztelen irtás dúlta szét.
    A vén óriás így madarak, férgek, állatok különös mentsvára, különb-különb sorsok oltalmazója lett. A legfelsőbb emeletet a mókusok foglalták el - egymás hegyén-hátán néhány fiatal s öreg család a szűk odvakban -, várták a harkályokat, hogy otthonukat megszélesítsék, új lakásokhoz így jutván majd. Iparkodott is a székács, kopogtatta szakadatlan, fáradhatatlan a kérget, de tucatnyian s mégannyian voltak az otthontalanok, a várakozók. Az utolsó nyáron új menyétfamília "sokasult el", megkétszereződött, háromszorozódott a pereputty, odú pedig nem volt, hát felváltva bújtak meg ott öregek s fiatalok. Kint vártak sorukra a többiek, hogy bémehetnének, míg a szerencsések odabenn vackolódtak.
    A leglennebbi emeletet két nyusztcsalád lakta, két öreg nyusztcsalád, kik unokatestvéreik - a menyétek - tragédiájából okulva elszaporodni igen vigyáztak. Jobban jártak a madárkák, mivel ág csak több volt számukra mégis, legjobban a fészekfonók azonban. Mert az odúlakó madarak helyzete más erdei vadakénál is sokkal szomorúbb volt. Mindenünnen elűzve kuvikok jöttek rajban, baglyok közül is négyen-öten életben maradottak - a többiek végét a fairtás hozta, a favágók fütykösei -, ők voltak, kik az öreg fenyő legnagyobb három odvát elfoglalták. Három bagoly belül, kettő kívül - védtelen apró madarak szörnyűségére.
    Azt lehetett volna várni, hogy a százados fa ágain harc kezdődik életre, halálra, harc a lakói között kis helyért, odúért, de nem csata robbant, hanem csoda történt - közös boldogtalanságukban az erősek s gyöngék egyként megbékéltek. Nem bántották a baglyok kicsi szomszédaikat, hanem máshová szálltak zsákmányt szerezni. Kuvikcsalád rigóval osztotta meg odúfészkét - ez is megesett. Álnok menyét bejáratát mókusok tévesztették el nemegyszer, s nem bőszültek ellenük föl a menyétek.
    Valóságos rejtély volt a sas viselkedése. Miután hontalan bitangolt a hegyekben, menedéket ő is az öreg fenyőn lelt. Hírneves büszkeségén erőt vett, s a feketerigók s málinkók közé telepedett... Képzeljék el: a gőgös sas, ki más társat a borzas felhőkön kívül nem ismer el, a léha kuvikok szomszédja lett!
    Azt lehetett volna várni, hogy a goromba sólymok kihasználva, hogy annyi sok szárnyas él egyszerre egy helyütt, lecsapnak rájuk, de általános ámulatra csak köröztek körbe a zsúfolt vén fa fölött, s bár éhesek voltak, tovaszálltak, másutt kerestek csillapító falatot.
    A szilaj sólymok is megértették, hogy nem közönséges fa ez a zsákmánydús fenyő, hanem az erdei állatok Noé bárkája.

Szondi György fordítása