(Borhesz Gyuri hispán cirkájából székely nyelvre átűtette, a transzilván helyzetre alkalmazta, és a zeccerű populáris népnek érthetőbbé tette S. Hátha Attila, székely lófő és rabonbán, a transzkeletközépeurázsiai hun-székely metaavantgárd attya meg fija, a székely pojézis lőcse s gerinces oszlopa)

Ezerkilencáztizennyóc egyik szép csillagösvenyes éccakáján, Kézdin, a Fekete Vincze udvartér egy elég gübü tisztaszobájában Ladik Jeromos, a Csaba királyfi dicső lőcse című népi játék és A székely rabonbánok derék üszküpülései című nevezetes történelmi írásos munka megcirkálója nagy táltos kártyajátékot álmodott. Azt álmotta, hogy Durumóval hatvanhatozna, a lelki üdvösségiér. Durumó szakasztott úgy nézett ki, mint a haragosa, a beste Oláh Gábor. Haragutt es Jeromos, de erőssen a hitván fajzatra, ki mind méncsergette a gülü szemeit, forgatta a fejiből kifele, s igen-igen agyargott, s herregett, hogy így meg úgy, s hogy Jeromost elviszi, met a tűzzel mind bizsil. Ki es vágta nagy bőcsen a nagymarsot, s Jeromosnak ugyancsak béizzadt a hónya alja, amíg überelni tutta. Hogy így megúszta a pokol tüzit, örült Jeromos, s egyből elé es szette a kacorbicskát, hogy a rusnya fajzathoz hezzavegyen, s kergesse, de azakkor valahonnat a dühüből elérántott egy ménkű nagy vasvillát, s azzal mind nyeletlenkedett. Ekkor szerencsére Jeromosra rejaereszkedett a dúsmars, a bélibe kuruttyolt, megébredt s szalatt es oda, hová még Csaba királyfi es gyalog kecmereg. Hogy ott mind ült s nyögött, érzett még más szagot es, kénkű vót az, mi jót nemigen jelent.
    Ekkor egy pire eljöve a reggel, s a zoláh béduvadt a Főtérre, ott mind hemzsegett, forgatta a büh nagy szuronyokat, s énekelt nagy bőcsen, hogy tajdok a székely, meg mutuj, s nagy jaj neki, s hogy ő lesz a zár, mi a fejit elboríttya.
    Másnap valaki bémontta a zoláhnak, hogy Ladik Jeromos cseppet sem örül nekije, s hogy utájja, mint a görényt meg a patkányférget, s hogy így meg úgy, s Jeromost elcipelték, s gúzsba békötözve. Járta a Kézdit a temonta, egy ejszen a haragosa, Oláh Gábor vót a hitván, béköpte, s montták, hogy Gábor olyan, mint a neve, s hogy más faszával veri a csihányt, s hogy a zapja es mocsok vót, még a zosztrák idejiben, de azétt nem ennyire. Jeromos nem es hazutta, hogy örül ő a zoláhnak, met derék, igaz ember vót, mint a nagyapja, Gábor Áron segéggye, ki majdhogynem hősi halált halt vót, mikor béesett a zágyúkerekek alá, de úgy es leitta fogadásból a nagyerős fogoly kozákot. Lihegte a zoláh, hogy ő most véres bosszut áll szép Erdélyországért, s hogy így meg úgy, s hogy kiircsa még a gyükerét es a zokoskodó székelynek, de Ladik Jeromost aztán leginkább. S hogy holnap reggel rejahúzzák a karóra, mint Drakula s hogy megkerál belé.
    A siralomházba Jeromos cseppet meg vót jedve, meg es szinezte a harisnyaszárt, s még a könyüje es kicseppent a szemiből szeppentiben. Szekirozta magát, sokat, s mindenféle furcsa dógokkal, met okos ember vót erőssen. Hogy csuda álma ejszen megaszonta, s ilyen nagy bajok lesznek vele. Kellett neki elészedni a kacorbicskát, hogy Durumó most így megcsúfojja! Aztán eszibe jutott egy másik álma, s hogy kaszál a réten, s hát láttya, uram, vele szembe mind nyesi a rendet valaki, s hogy még nálánál es igen gyorsabban. S ahogy közelednek szembe egymással, a Halál vót az, s Jeromos tutta, hogy mikor ellesz a fű, lesz berdózás, s nagy csemerkedés. De azétt csak vágták a füvet csendesen, míg el nem lett. Akkor montta vót a Halál, hogy kéri a napszámot, s Jeromos ki es forgatta a lájbija zsebit, de csak a déli szilvapálinkára vót benne, azt meg oda nem atta vóna, a zistennek se, nem hogy a rusnya fajzatnak. Bezgette es a Halál, rikótozott csúful, hogy így, meg úgy, s hogy behajtya ezt ő még Jeromoson, azza megnyítt a főd alatta, s oda bément.
    Még eccer álmodott vót valami bünagy csemer alagutakról, hogy akárhová nyüzsögött benne, a zistennek nem találta meg, hogy hol gyütt bé. Ott vót, hogy guruzsmás bihal szalatt neki, annak es olyan vót a képe, mint a haragosáé, s mind bökötte a bünagy szarvával, s bőgött erőssen, mintha meg akarná ozsonnázni. Meg valami a nyaka köré vót tekeredve, s mind nyuvaszgatta. Aztán felébrett, s hát a hites felesége eppeg valami veres fonálból lájbit kötött mellette a dunyhán, az csavarodott vót a nyakára, s a nagy kötőtű mind döfkötte. Meg es siritette a zasszont akkor, s így megnyugodott, de azétt hitte vót, hogy nem jót aszond a zilyen csuda álom.
    Ladik Jeromos negyvenöt éves vót, s igazi székely. Kézdi határában vót négy hód fődje, káposztát nevelt rajta, azt Brassóban elatta, de néha Szebenig es elment vele. A főd szélin meg nőtt peccs meg burung, s murok, azt a zasszon szerette hersegetni, meg a peccsből csinált teját, s a burungot a pástétomba belétette, amíg el nem pusztult. De gyermek nem lett, sem lejány, meddő vót, mint a Kelemenék küpüje. Jeromos délutánonkint eljárt a városi tanácsba, met tanácsos es vót, azazhogy lófő, met ő a tanácsot es ménesnek nevezte, s hogy ez hagyomány. Ott aztán beszéltek a város dógairól, s hol a jobb a káposzta ára, s hogy Csaba királyfi meg Gábor Áron, s hogy így meg úgy, s székely szarta a magyart, s hogy de vajon ki szarhatta a zosztrákot meg a muszkát, hogy inkább lett vón rekedése. Mit tutták ők akkor, hogy nem a zosztrák a zellenség! Aztán este monyókolta a zasszont, míg vót benne szussz, de aztán eccer lobot vetett a tüdeje a mosástól, meg es kerált benne, nyóc esztendővel a háború előtt. Aztán már nem monyókolt, csak ivott, sokat s erősset, de bírta, mint a zisten. Akkor kezdett vót el belémerülni a bötübe, olvasott könyüt, s sokat, s aztán meg írt, s a nyárádi ispán ki es atta, a saját pénzin, Kolozsvárott, de ott nem vették, csak a Székekben. Cirkált egypár verset is, s kinyomták, rovásírással, de azt már nem értette a nép, met elfajzott azétt nagyon Csaba királyfi óta, a magyar vót a hibás, aztán meg a zosztrák, a deják meg a sváb bötüjivel. De azétt a népi játékát sokszor atták elő, amatőrök, mulattak s okultak rajta sokan, s tisztelte es a környék, hogy ilyen nagyokos székely embere van Kézdinek, Ladik Jeromos.
    Igen ám, de Jeromos nem fejezte bé még a szép verses regényit, amit Gábor Áronról cirkált, s avvót a címe es. Érezte pedig a lelkületiben, hogy allesz a nagy székely éposz, s hogy ezzel megmutatná ő a beste velágnak, s hogy hogy kell, s hogy a székely pojézis milyen legjobb ezen a velágon. Arró szótt vóna, hogy Csaba királyfi bémegyen a zúr színe elé, egy prológusban, s mind asszongya a zistennek, hogy így meg úgy, s hogy mi a varasgyékot csál, így csúffá tenni a szép Forradalmat, hát bölömbika-é a zúr, meg mind így, s hogy ő aztán átmegy egy más galaxiába, s mind elviszi a sok szép csillagot, s még a Tejutat es magával. Megrestelli magát a zúr de erőssen, s visszacsinálja a zidőt, március tizenötödikére. Ráfáél arkangyal megjelenik Gábor Áronnak a zálmában, s asszongya neki, csinájjon egy bünagy álgyút, de akkorát, hogy csak, legalább kétszáz rőf hosszút, s megfelelően vastagot. Gábor Áron és a székelyek megcsinálják a bünagy álgyút, s elindulnak. Eddig jutott el Jeromos, s szerette vón béfejezni, de erőssen, s hogy nyerjen a Forradalom, s hogy legyen boldog a székely, sőt a magyar is, csak a zosztrák meg a muszka nyuvadjon meg.
    Felfele nézett hát, s hezzászólt a zúristenhez: Muramista, ejszen tudom, hogy vónál, s ejszen én es vónék, met a tükör es mutattya, s hogy igaz székely vónék, s nem különben keresztény, s hogy életem értelme aza fránya verses regény, mit es cirkálni elkezttem. S hogy én vagyok a zéposz, s a zéposz es nem különben én magam, s hogy bizonyítsd bé, szereted te még a székelyt, adj mán egy csepp időt, verses regényemet béfejeznem, aztán nem bánom, tegye bé nekem a zoláh a karót, vagy ozsonnázzon meg aza csúf bihal, amit álmomban rejámkűttél. Met te vagy a zidő főbérese, és tied a hatalom meg a dicsőség, meg a fene tudja megaszondani, mi minden.
    Aztán elalutt Jeromos. Csuda egy álma vót meginn, azt álmotta, hogy bément a Főtéren a Múzeumba a Zsuzsi-babákhoz. Nezegette a sok szép babát s a szőtteseket, s egyszer csak hezzalépett egy furcsa vén őr. Jeromos mingyár látta, hogy nem helybéli, met okosak vótak a szemei erőssen; világítottak, de szelíden, s pislogott. Meg es kérdezte Jeromost, s azonnal, s hogy mit kajtat. Jeromos montta, a zurat keresi. Ejszen aszonta a vén: A zúr a Zsuzsi-babák feje bőriben vóna, a háromszázhuszonkét Zsuzsi-baba kétszázhetvenötmiljónéccáztizenháromezeröccázhatvannyóc hajszála közül a zegyiknek a gyükeriben. Kajtatta a nagyapám, s vak lett vót. Kajtatta a zapám, az es elvesztette a szeme világát, s én es, de szinte. A franc keresi tovább. Es elment. Eppeg akkor császkált elfelé Mari néni, a takarítónő es, s hát mind rángatott egy Zsuzsi-babát, s aszonta, hogy így meg úgy, s hogy ő ezt mos teszi szemétbe, met a moly hezzaevett. Jeromos elszette, s megkergette. S hogy egyedül maratt, csak nézte cseppet, majd bátran kitépte a zegyik hajaszálát. S hátt ott vót a zúr a gyükerében, Jeromos ugyan nem látta, de hallott egy hangot, mind montta: Na jó van, ecsém, s béfejezheted! Met így beszél a zúristen a székellyel, mint egy komával.
    Jeromos ébrett, hogy rugdossák, s viszik azonnal. A siralomház előtt ott állott a büh karó, nem vót vastag, de hegyes erőssen. S a zoláh mind röhögött, s hogy így meg úgy, s hogy most meggyalázza a székely seggit. Le es tolták Jeromos gatyáját, s röhögtek, pecegtették a lőcsit. Aztán két hitván cigán hóhér megfogta, s egy létrán felvitte, s tartotta oda a karó felé. Míg a zutolsó kévánságát se kérdezték meg. Jeromosban már alig es pislákolt egy csepp remény. Ekkor a tiszt egyet rikótott, s a két cigán rejabaszta Jeromost a karóra, reggel kilenc óra két perckor.
    Azazhogy rejabaszta vóna, de ekkor úgy megállott a zidő, hogy csak Jeromos pislogott jetten, a többi mind csak megmerett, még a zégen egy ülü es megállott röptiben, nagy, széjjeltett szárnyakkal. Jeromos csak nézte-nézte, forgatta a szemit, hogy mi a zisten történt, megkerált vóna, de akkor métt gondókozik? Aztán reajött, hogy meghallgatta a zúr, s hogy csak a velág meredett meg, s hogy most béfejezheti a verses regényit. Maga alá nézett, hát látta, hogy a karó ott van szinte a csóré ülepiben, gondóta, leszáll, de ahogy megpróbálta, rögtön egy cseppet újra megmozdult a világ, s csusszant a karó hegyire, szinte hogy a vér es kicsordult a zülepiből. Jeromos értette, hogy fegyelmeztetés, s hogy neki ott csóré seggel kell béfejezni a művit, csak azt nem értette, miféle zákhányos egy csuda ez, s métt nem eresztette haza inkább a zúr, úgy, eccerűen. De hát furcsák a zúristen ösvényei, s Jeromos inkábbot neki látott a művinek, semhogy a komplikáción eméssze magát. Elévette szépen a lájbijából a téntaceruzát meg a füzettyit, el nem szették vót, micsinájjanak vele, nem lehet megenni sem, s ott, s így, csóré ülepivel a büh karó felett, a levegőben kétódalt a két cigánnal, elkezdte béfejezni.
    Cirkálta es szépen, sorról sorra, részrül részre, szép kettészelős, veretes tizenkettősbe, met reájött a zihlet, mint Dobánra a lopás. Hogy elindulnak a székelyek meg Gábor Áron a bünagy rézálgyúval, s akkora mint a Fekete templom, s széjjelbasszák a zosztrákot, de erőssen. Egy golyóval még tízezret es. Kossuth Lajos megteszi Gábor Áront, s fővezérnek, s Petőfi Sándor kőtt néki tíz szép verset, dedikácijóval. Aztán jő a hitvány muszka bünagy sereggel, de aztat es megsirittik, s Muszkaországot odadják Bem Apónak, s hogy dirigálja. Gábor Áront megválasztyák elnöknek, Kézdi meg főváros lesz, Petőfi Sándor es odakőtözik.
    Tetszett Jeromosnak a mű erőssen, csak mind turálta magát, s hogy nem tutta hogy méltón béfejezni. Gondóta, rütyül egy bidony fickót, hátha ád ihletet, de ahogy ment vón a Bújdosó felé, hát, mitadisten, meginn megmozdult a velág egy cseppet, s a karó esment a bélit bezgette. Dohogott hát, s folytatta. A zepiógus aztán nagy lett, s szűt melengető. A zúr kebelére szedi Csaba királyfit, s aszondja, hogy ezentúl ott ül a másik oldalán, Jézus Krisztussal átellenben, s hogy így meg úgy, s hogy a székely lesz a ző választott népje, s még a Bibliát es újradiktálja, székely evangéliomistáknak. S hogy a teremtés után mingyár Attila nagy kardjával fog folytatódni, meg a székelyek kecmergésivel, allesz a zegzódus, s Erdélyország a Kánaán. S hogy a zelső magyart Csaba királyfi piszkából formálja meg Főtáltos, hogy legyenek a székelyeknek jó szomszédjaik. S mind így.
    S akkor gyütt a nagy, végső pont a verses regény végire. S hogy reatette a velág rendje visszaállt, s Jeromost rejalepcsentették a karóra, a csóré ülepivel, hogy kijött a száján. Alig vót ideje egy cifrát kárinkodni, hogy a nyüvek rágják meg azokat, kik így megcsúfollyák a székelyt, s hogy így meg úgy, s hogy a hájderménnkű a kurva gelevőgyi annyukat. Aztán a monya megfeszült, s a lőcse nemkülönben, s lepiszkolta utolsó cseppjivel a kapitán lópofáját, s Ladik Jeromos ezerkilencszáztizennyóc május ötödikén kilenc óra négy perckor megkerált.
    A füzettye béesett a lecspocsba, a vére rejafröcsögött. Kidobták a ganéba, onnét kaparta ki a tíz körmivel másnap a haragosa, Oláh Gábor, s röhögött rajta erőssen, s mind bőcskötte a Bújdosóban, de hazafelé megütötte a setét, s esszement, mint a Tuli frakkja, s másnap elásták. A verses regény elveszett, ejszen ott rekedt a hitvánnak lájbijában, csak a jó híre maratt, s a népnek. S azóta es a kézdiiek mind kűdik a ménest a zokosokhoz, hogy a temonta szerént valaki cirkálná újra a mívet, de úgy hírlik, végül es meglesz, met odamentek Kovács András Ferenchez, Vásárhelyre, s rejabízták, met hogy se csinál egyebet, örökkétig csak mind másnak képzeli magát, s most eggyel több izé mit számít nekije?

1999