- Disznó formára - kiáltotta a mandarin.
    - Disznó formára - mondta a hírnök, s távozott.
    - Ó, gonosz esztendő gonosz napja! - kiáltotta a mandarin. - Az én gyermekkoromban mily kicsi volt még Kuan Si városa, ott túl a hegyen. Most meg már akkorára nőtt, hogy fallal veszik körül.
    - De miért okoz jó atyámnak ekkora mérget s szomorúságot egy fal, kétmérföldnyire innét? - kérdezte halkan a lánya.
    - Mert disznóformára építik a falukat - mondta a mandarin. - Hát nem érted? A mi városunk narancsformára épült. S az a disznó majd mohón felfalja a narancsot.
    - Ó!
    Ültek és gondolkodtak.
    Az élet csupa jelkép és előjel. Démonok ólálkodnak mindenütt, Halál úszik a könnyben, a sirály szárnycsapása esőt jelent, s hogy egy legyezőt így tartunk-e vagy amúgy, hogy miként hajlik a tető, s igen, hogy milyen alakra épül a városfal, az mind-mind roppantul fontos. Utazók és kirándulók, karavánok és muzsikusok, művészek jönnek-mennek e két város között, mind mérlegelik az előjeleket, s majd kijelentik: "A város narancsformára épült? Nem. Inkább olyan városba költözöm, mely disznó alakját viseli, és virágzik, fölfal mindent, s jó szerencsétől, jóléttől hízik!"
    A mandarin zokogott.
    - Végünk! E jelek és jelképek megrémítenek. Rossz napok jönnek a városunkra.
    - Akkor - mondta a lánya -, hívasd a kőműveseidet és a templomépítőket. Én majd súgok a selyemfüggöny mögül, s te tudni fogod a szavakat.
    Az öregember szomorúan csapta össze a tenyerét. - Halljátok, kőmívesek! Halljátok, városok és paloták építői!

A férfiak, akik ismerték a márványt, a gránitot, az ónixot, a kvarcot, jöttek is sietve. A mandarin szorongva nézett a szemükbe, maga is súgásra várt a trón, a selyemfüggöny mögül.
    - Hívattalak titeket - súgta a hang.
    - Hívattalak titeket - mondta a mandarin fennhangon -, mert a mi városunk narancsformára épült, s a gonosz város, Kuan Si most falánk disznót formázó falat épít...
    A kőmívesek fölnyögtek, és sírva fakadtak. A halál pálcája kopogtatott kinn az udvaron. S a szoba sötétjében hörgősen köhögött a nyomorúság.
    - S ezért ti, falak építői -mondta a suttogás és mondta a mandarin -, menjetek, hozzatok vakolókanalat, köveket, s alakítsátok más formára a városunkat.
    Az építészeknek és kőmíveseknek elállt a lélegzetük. A mandarinnak magának is elállt a lélegzete attól, amit mondott. De súgott a suttogás, a mandarin tehát folytatta:
    - Adjatok a falainknak bunkóformát, mely elveri innét a disznót!
    A kőmívesek felálltak, kiabáltak. Még a mandarin is lelépett a trónról, tapsolt, elragadtatva a szótól, amit a száján kiejtett.
    - Sietve! - kiáltotta. - Munkára!
    Mikor az emberei mosolygós serényen eltávoztak, a mandarin szeretettel fordult a selyemfüggöny felé.
    - Lányom - suttogta -, hadd öleljelek meg! - Válasz semmi. A mandarin félrehúzta a függönyt. A lánya eltűnt.
    Micsoda szerénység - gondolta. - Elosont, s itthagyott engem a diadallal, mintha bizony engem illetne.
    A hír végigfutott a városon; mindenütt a mandarint magasztalták. Cipelte mindenki a követ a falhoz. Petárdákat durrogtattak, s minthogy mindenki együttműködött, menekültek közülük a Halál és a Nyomorúság démonai. A hónap végére a fal rajza megváltozott. Most roppant bunkót formázott, mely a disznót, a vadkant, sőt az oroszlánt is távol tartja. A mandarin, mint a tej, aludt éjszakánként.
    - Csak látnám Kuan Si mandarinját, mikor ennek hírét veszi. Hogy mekkora lesz a felfordulás: bizonyára leveti magát a hegyről! Még egy kis bort, ó, lányom-akinek-annyi-esze-van-mint-egy-fiúnak.

De az öröm téli virág: hamar elhervad. Még aznap délután hírnök rontott a trónterembe.
    - Ó, mandarin, dögvész, kora bánat, földindulás, sáskajárás, mérgezett kutak!
    A mandarin összerezzent.
    - Kuan Si városa - újságolta a hírnök -, amely disznóformára épült, amely disznót mi roppant bunkót formázó falainkkal elkergettünk, most hamuvá égette a diadalunkat. Máglyává építették át a városuk falát, hogy a bunkónk elhamvadjon!
    A mandarinnak összeaszott a szíve, mint öreg fán az őszi gyümölcs.
    - Ó, istenek! Az utazók majd megvetnek minket. S a jelekből olvasó kereskedők messziről elkerülik a könnyen lángra lobbanó bunkót. És helyette a mindent legyőző máglyát választják.
    - Nem - mondta a suttogás hópihe-halkan a selyemfüggöny mögül.
    - Nem - mondta a döbbent mandarin.
    - Mondjátok meg a kőmíveseimnek - súgta a hang esőcsepp-halkan -, hogy csillogó tóvá formálják a falainkat.
    A mandarin fennhangon kimondta, s szíve megmelegedett.
    - S e tó vizével - mondta a suttogás és az öregember - örökre kioltjuk a máglya tüzét!
    S a város népe boldogan tódult az utcára hallva, hogy az eszmék nagy uralkodója megint megmentette a várost. És futott a falhoz, hogy új képére alakítsa, énekszóval, ha nem is olyan harsánnyal, mint azelőtt, hisz mindenki fáradt volt már, és nem is olyan gyorsan, hisz az előző átépítés egy hónapba telt, s ezalatt mindenki kénytelen volt elhanyagolni a dolgát, a földjét, s így szegényebb lett, és gyöngébb is valamivel.
    Majd a városra szörnyű és csodálatos napok következtek, egyik a másik után, mint az egymásba illő, ijesztő dobozok.
    - Ó, uralkodó! - kiáltotta a hírnök -, Kuan Si újjáépítette a falait, szájformára, hogy kiigya a tavunk vizét!
    - Akkor - mondta az uralkodó, és közel húzódott a selyemfüggönyhöz - mi tűforma falat építünk, hogy bevarrjuk e szájat!
    - Uralkodó! - jajongott a hírnök. - Kuan Si fala most olyan, mint a kard, hogy eltörje a tűnket!
    Az uralkodó reszketett, de nem tágított a selyemfüggöny mellől. - Akkor a mi falunkat formáljátok e kard hüvelyévé!
    - Kegyelem! - zokogott a hírnök másnap reggel. - Egész álló éjjel rakták a falat, s most olyan, mint a villám, hogy belecsapjon a kardhüvelybe, és tönkretegye.
    Mint egy gonosz kutyafalka, áradt szét a városban a kórság. A boltok becsuktak. A lakosság, mely végtelen hónapok óta dolgozott szakadatlan a falak átrakásán, magát a Halált hajazta, fehér csontjuk, mint egy zeneszerszám csörgött a szélben. Halottas menetek tűntek föl az utcán, bár nyár közepe volt még, mikor mindenkinek kapálnia, aratnia kéne. A mandarin maga is ágynak esett, ágyát odahúzta a selyemfüggöny elé, s nyomorultul, fekve osztogatta az építésre vonatkozó parancsait. Erejét vesztette a hang is a függöny mögött, halk volt, mint a szél az eresz alján.
    Kuan Si sas lett. Akkor a mi falunk legyen háló. Most nap, hogy a hálót fölperzselje. Akkor mi holdat építünk, hogy az ő napjuk fogyatkozzék!
    Mint egy berozsdált masina, a város megállt.
    S végül a suttogó hang a függöny mögött fölkiáltott:
    - Az istenek nevében, küldjetek Kuan Siért!
    A nyár utolsó napján négy kiéhezett szolga áthozta Kuan Si beteg és aszott mandarinját, a mi mandarinunk tróntermébe. Mindkét mandarint föltámasztották, s egymás szemébe néztek. Lélegzetük, mint a téli szél rebbent. Egy hang azt mondta:
    - Vessünk véget ennek.
    A két öregember rábólintott.
    - Ez nem mehet tovább - mondta a halvány hang. - Népeink mást se tesznek, csak nap nap után, a nap minden órájában más formára építik át városainkat. Nincs idejük vadászni, halászni, szeretni, nem tehetnek őseik és őseik gyermekei kedvére.
    - Így van, mondta a Kalitka, a Hold, a Dárda, a Tűz, a Kard, meg ez meg amaz városának két mandarinja.
    - Vigyetek ki minket a napsütésre - mondta a hang.
    A két öregembert kivitték a napra, egy kis domb tetejére. A nyár végi szélben néhány véznácska gyerek eregetett a nap, a békák és a fű, a tenger, a rézpénz és a búza színében pompázó papírsárkányokat.
    Az első mandarin lánya odaállt apja ágya mellé.
    - Nézd - mondta.
    - Csak sárkányok, semmi más - mondta a két öregember.
    - De mit ér egy sárkány a földön? - kérdezte a lány. - Semmit. És mi kell ahhoz, hogy fönnmaradjon a levegőben, hogy szép legyen, igazán lelkesítő?
    - Hát szél, az csak természetes - mondták ők ketten.
    - És mi az, ami az eget, a szelet széppé teszi?
    - Hát a sárkány, az csak természetes, sok sárkány, hogy ne legyen egyhangú, mindig egyforma az ég. Sok szálló, színes sárkány!
    - Jó - mondta a mandarin lánya. - Akkor te, Kuan Si, még egyszer utoljára építtesd át a városodat, hogy se többre, se kevesebbre ne hasonlítson, mint a szélre. És mi a mienkből aranysárkányt építünk. A szél megszépíti a sárkányt, és csuda magasra emeli. És a sárkány megtöri a szél létének egyhangúságát, célt és értelmet ád neki. Egyik a másik nélkül semmi. De együtt szépek, és segítenek egymáson, és az életük hosszú és maradandó.
    Ennek a két mandarin úgy megörült, napok óta először enni is tudott valamit, mindjárt erőre kapott, összeölelkezett, dicsérettel halmozta el egyik a másikat, s a mandarin lányára mindkettő azt mondta, hogy fiú, férfi, kőpillér, harcos, igaz és feledhetetlen fiúgyermek. S nyomban ezután el is váltak, ki-ki a maga városába sietett, s közben kurjongatott, énekelt, ha elhaló hangon is, de nagy vidáman.
    S így idővel az egyik város az Aranysárkány városává lett, a másik az Ezüstszélé. És az aratnivalót learatták, és mindenki járt a dolga után, megizmosodott, s a kórság menekült, mint a rémült sakál. Az Aranysárkány lakói az év minden éjszakáján hallották a tiszta jó szelet, mely szárnyára veszi, s az Ezüstszélé a sárkány énekét, suttogását, emelkedését, mely megszépíti őket.
    - Úgy legyen - mondta a mandarin a selyemfüggöny előtt.

1953

Göncz Árpád fordítása