Az éjszaka neszezett csak a mocsár rövid füvei között, semmi más nem mozdult. Évek teltek el, míg egy-egy magányos madár átszelte az ég nagy, vak kagylóját. Pár apró kő életre látszott kelni, amikor szétmorzsolódtak és porrá omlottak. Most csak az éj mozdult a két férfi lelkében, akik magányos tüzük fölé hajoltak a pusztaságban, ereikben a sötétség keringett, csöndesen lüktetett halántékukban és csuklójukon.
    A tűz fénye föl-alá csapongott komor arcukon és narancscafatokban fénylett szemeikben. Egymás halk, nyugodt lélegzését figyelték és szemhéjaik gyíkszerű rebbenését. Végül egyikük megpiszkálta kardjával a tüzet.
    - Ne, őrült, eláruljuk magunkat!
    - Nem számít - mondta a másik. - A sárkány mérföldekről megérez mindenképp. Urunkra mondom, hideg van. Bárcsak a kastélyban lehetnénk.
    - A halállal van dolgunk, nem az álommal...
    - Miért? Miért? A sárkány sohasem teszi be a városba a lábát!
    - Nyughass, bolond! Felfalja azokat, akik egyedül utaznak városunkból a szomszédba!
    - Hadd falja fel őket, mi menjünk haza!
    - Várj csak, figyelj!
    Megmeredtek.
    - Sokáig vártak, de csak lovaik ideges bőre remegett, mint fekete bársonytamburinok, amint lágyan csörgették az ezüst kengyelcsatokat.
    - Ó - sóhajtott föl a második férfi. - Micsoda lidérces vidék! Itt minden megtörténhetik. Valaki kioltja a napot: éjszaka lesz. És aztán, és akkor, ó, Uram! A sárkánynak, azt mondják, tüzes szemei vannak. Fehér gázt lehel, látni, ahogy átlángol a sötét tájakon. Kénkő és mennydörgés kíséri, és lángra lobbantja a füvet. A birkák megvadulnak és őrületükbe pusztulnak. Az asszonyok szörnyeket hoznak a világra. A várfalak porrá omlanak a sárkány haragjától. Áldozatai napkeltekor széjjelszórva hevernek a lankákon. Hány lovag indult már a szörny ellen, mondd, és hány bukott el, épp úgy, mint fogunk?
    - Elég ebből!
    - Több, mint elég! Ebben a pusztaságban még azt sem tudom, milyen évet írunk!
    - Kilencszázat Krisztus Urunk születése óta.
    - Nem, nem - suttogta a másik lehunyt szemmel. - Ebben a mocsárban nincs Idő, csak Örökkévalóság. Úgy érzem, ha visszafutnék az úton, nem lelném a várost, az emberek meg sem születtek volna, a kastélyok köveit még nem fejtették volna ki a sziklákból, a gerendákat még nem vágták volna ki az erdőből; ne kérdezz, honnan tudom: a mocsár tudja, az mondja nekem. Mi pedig itt ülünk magunkban a tüzes sárkány földjén, óvjon bennünket a mi Urunk!
    - Rettegj csak, aztán vedd föl a vértet!
    - Mi haszna? A sárkány a semmiből jön, nem sejtjük, hol az otthona. Eltűnik a ködben, nem tudjuk, hova tart. Igen, vértünkben jólöltözötten fogunk meghalni.
    Félig felöltve ezüst mellvértjét, a másik újra megtorpant és elfordította a fejét.
    A borús tájon át, amelyet a mocsár legmélye itatott át az éjszakával és a semmivel, szél kelt, homokórák homokjával tele. Izzó fekete napok voltak ennek az új szélnek a mélyén, és millió hervadt levél, amelyet őszi fák hullajtottak a látóhatáron túl. Ez a szél megolvasztotta a tájakat, megnyújtotta a csontokat, mint a fehér viaszt, felforrt tőle a vér és zavaros üledékké vastagodott az agyban. Ez a szél ezer haldokló lélek volt, és minden idő egymásba kuszálva és egymásba haladva.
    Ez a szél köd volt egy sötétség lepte párában, ez a hely nem tartozott senki ember fiához, és nem létezett sem év, sem óra, csak a férfiak, a hirtelen fagy és vihar arcnélküli sötétségében és a fehér mennydörgés a villámlás zuhogó zöld üvegtáblái alatt. Esőroham áztatta fel a zsombékot és minden elhalkult, míg nem maradt más, csak a mozdulatlan csend és a két férfi, akik felhevülten vártak egyedül a dermedtségben.
    - Ott - suttogta az első. - Ott...
    Mérföldnyi távolban, fennen zengve és üvöltve rohant - a sárkány.

Csöndben felcsatolták fegyvereiket és lovaikra kaptak. Az éjféli pusztaságot hatalmas áradat szaggatta széjjel. Amint a sárkány közeledett, villódzó sárga tündöklése felkúszott egy lankán, majd a sötét test szelvényei egymás után, a távolból csak homályosan láthatóan áthömpölyögtek a dombon és lezúdultak a völgybe.
    - Gyorsan!
    Előre ösztökélték lovaikat egy kis hajlathoz.
    - Itt fog áthaladni!
    Vaskesztyűikkel megragadták dárdáikat és elfedték lovaik szemét az ellenzőkkel.
    - Urunk, segíts!
    - Igen, használjuk az Ő nevét.
    A sárkány abban a pillanatban került meg egy dombot. Hatalmas bíbor szeme felitta őket, vértjüket villódzó vörös ragyogással vonta be. Iszonytató rikoltással eltipró lendülettel zúdult előre.
    - Uram, irgalmazz!
    A dárda pillátlan szem alá talált, meggörbült és átrepítette gazdáját a levegőn. A sárkány lesújtott, megforgatta, maga alá gyűrte. Tovarohanó fekete vállának ereje a másik lovat és lovasát százlábnyira hajította és nekivágta egy sziklának; üvöltés, üvöltés, a sárkány rikoltása, körös-körül tűz, rózsaszín, sárga, narancs napfény és vakító füst lágy fellegei.

- Láttad? - kiáltotta egy hang. - Pontosan, ahogy mondtam!
    - Ugyanaz! Ugyanaz! Egy páncélos lovag, az ördögbe is! Elütöttük!
    - Megállsz?
    - Egyszer már megtettem; nem találtam semmit. Nem szeretek itt megállni. Betojok ettől a mocsártól, és érzem, hogy van rá okom.
    - De elütöttünk valamit!
    - Fütyültünk neki eleget, egy szava sem lehet az ipsének.
    A gőzsíp hangja hasította a ködöt.
    - Időben elérjük Stokely-t. Adjál még neki szenet, Fred!
    Újabb füttyszótól permetezett a harmat az üres égből. Az éjszakai vonat tüzesen tombolva átvágott egy vízmosáson, felkaptatott egy emelkedőn és eltűnt a hűvös földön át észak felé, fekete füstöt és gőzt hagyva maga után, hogy feloldódjék a dermedt levegőben, míg a vonat elment örökre.

1955

Békés András fordítása