19.. elején, mikor Szrínagárt olyan kemény tél nyűgözte, hogy az emberek csontja törékennyé vált, akár az üveg, egy fiatalember, kinek fagyrózsás bőrén jégkéregként csillámlott a jómód félreismerhetetlen jele, fogta magát, és ellátogatott a város legrosszabb hírű, legnyomorúságosabb negyedébe, ahol a deszkából és hullámbádogból ábdált házak örökös egyensúlyvesztéssel veszkődnek, és ott halk, komoly hangján az iránt érdeklődött, hogy hol talál egy hitelesen professzionális tolvajt, akit megfogadhatna. A fiatalembert, Attát a helybeli gonosztevők nagy vigalommal kalauzolták egyre sötétebb és egyre félreesőbb sikátorokon át, míg aztán egy csirkevértől iszamós udvaron rá nem támadt két ember, kiknek arcát nem volt alkalma megpillantani; elvették vaskos bankókötegét, amelyet eszement módon magával hozott, és úgy megverték, hogy hajszál híján odalett az élete is.

Leszállt az éjszaka. Névtelen kezek levitték a tópartra, onnan sikárán szállították tovább, s a megtöretett, vérző testet végül kitették a Salimár-kertekhez vezető csatorna elhagyott partján. Hajnalban egy virágárus evezett arra a hűvös vizeken, melyeket, miként a vadmézet, megikrásított szinte az éjszaka hidege; meglátta a hasmánt elnyúló ifjú Attát, aki épp akkor kezdett mozgolódni és nyöszörögni, s kinek halálosan sápadt bőrén, az immár valódi jégkéreg alatt, még most is átderengett a gazdagság zománca.

A virágárus lehorgonyozta járművét, fölébe hajolt a boldogtalannak, s az, alig is mozduló ajkakkal, elsóhajtotta a lakcímét, a virágárus pedig, búsás borravaló reményében átevezett vele a szép, nagy tóparti házhoz, ahol is egy fájdalmasan szép leány és az ugyancsak szemrevaló anya, kiken meglátszott, hogy szemhunyást sem aludtak, fölsikoltottak szeretett Attájuk, a szép lány bátyjának láttán - Atta ott feküdt mozdulatlanul, a reményteljes florista temetőiesen satnya téli virágaival körítve.
    A virágárus csakugyan illő jutalomban részesült, nem utolsósorban azért, hogy biztosítsák hallgatását - további szerepe történetünkben nincs. Maga Atta, aki iszonyúan szenvedett egyrészt az éjszakai átfagyás utóhatásától, másrészt koponyatörésétől, önkívületbe esett, s a város legjobb orvosai csak a vállukat vonogatták. Ezért aztán ugyancsak figyelemre méltó, hogy a város legrosszabb hírű, legnyomorúságosabb negyede még aznap éjjel újabb váratlan vendéget fogadott. Huma volt az, a szerencsétlenül járt ifjú ember húga, s ugyanolyan halkan és komolyan kérdezte ugyanazt: - Hol fogadhatnék meg egy tolvajt?

Az egészségtelen csatornák negyedében persze már közszájon forgott a gazdag hülyének a története, aki betörőt akart fogadni, ám a lány nyomban hozzátette: - Hadd szóljak jó előre, nincs nálam pénz, ékszer sincs rajtam; apám kitagadott, úgyhogy nem fizet váltságdíjat, ha elrabolnak; mindemellett nagybátyámnak, a rendőrfőnöknek eljuttattam egy levelet azzal az utasítással, hogy bontsa föl, ha reggelig épségben haza nem kerülök. Meg van írva benne ennek a kis kiruccanásomnak minden részlete, és mérget vehetnek rá, hogy fáradságot nem kímélve meg fogja büntetni, aki ártani merészel nekem.

Rendkívüli szépsége, mely átragyogott a karját és homlokát borító csúf horzsolásokon és vérömlenyeken is, meg az igencsak szokatlan mondóka a kíváncsiskodók meglehetős tömegét vonzotta oda, s mivel a tömör kis beszéd kitért minden, számukra lényeges mozzanatra, csakugyan senki meg nem kísérelte, hogy bármi módon kárt tegyen benne; mindössze annyi történt, hogy bizonyos rekedtes hangok szóvá tették, elég fura, hogy valaki betörőt akar bérelni, és közben a magas rangú rendőr rokon védelmébe ajánlja magát.
    Egyre sötétebb és egyre félreesőbb sikátorokon kalauzolták végig, még egy tusfekete, folyóka-keskeny utcába nem ért, s ott egy vénasszony, kinek átható tekintetéből Huma rögtön megértette, hogy vak, rá nem mutatott egy ajtónyílásra, ahonnan füstként gomolygott elő a sötétség. A lány összeszorította öklöcskéjét, haragosan ráparancsolt vadul dübörgő szívére, és követte az öregasszonyt a sűrű homályú házba.

Az elképzelhető leghitványabb gyertyafénypatak szivárgott csenevészen a mélységes sötétben: e megbízhatatlan sárga fonalat követte Huma (az öregasszony elmerült a homályban), követte, míg jól be nem ütötte a sípcsontját. Akaratlanul fölkiáltott, de azonnal be is harapta az ajkát, mérgesen, amiért kimutatta egyre növekvő iszonyát a reá váró ismeretlennel szemben.
    Amibe belebotlott, nem volt egyéb, mint egy alacsony asztal; ezen égett az egy szál gyertya, s túl rajta, a padlón, törökülésben, behemót emberalak homálylott. - Csüccs le - zendült a férfi higgadt, mély hangja, s Huma lábainak nem kellett több: összecsuklott e tömör parancs hallatán. Kezét összekulcsolta, s némi erőfeszítés árán sikerült éppolyan higgadtan szólnia: - Maga lenne, uram, a tolvaj, akit keresek?

Megmoccant az árnyékhegy, de csak épp egy csöppet, s elmondta, hogy ebben a körzetben szervezetten, központi irányítással folyik a bűnözés; mindenfajta "bérmunkára" ebben a szobában kell bejelenteni az igényt.
    Részletes adatokat kért az elkövetendő bűn körülményeiről, pontos leltárt a megszerzendő tárgyakról, világos és egyértelmű nyilatkozatot a díjazás mértékéről, ideértve az esetleges prémiumok feltételeit és összegszerűségét, valamint, pusztán a bizonylati fegyelem végett, tömör összefoglalót a folyamodvány indítékairól.
    Mikor ehhez a ponthoz értek, Huma, mint akinek eszébe ötlik valami, összekapta magát, és elszántan kijelentette, a motívumai csak őt magát érintik, s részleteket kizárólag a tolvajjal hajlandó közölni; annyit azonban elárulhat, hogy a munka elvégzése esetén a díjazás "pazar" lesz.
    - Önnel, jó uram, mivel úgy látom, hogy ez itt afféle munkaközvetítő iroda, csak annyit óhajtok közölni, hogy pazar jutalmam ellenében az önök legelszántabb bűnözőjének szolgálatára tartok igényt, olyan ember kell nekem, aki senkitől és semmitől, az istentől sem fél. A legelvetemültebb gazfickóra van szükségem, senki más meg nem teszi.

Meggyújtottak egy viharlámpát, és Huma, íme, ott ült szemközt egy deres hajú óriással, kinek bal orcáját igencsak rémítő sebhely, az arab "S" betű, a szín vonalait követő kacskaringós forradás csúfított el. Az a tűrhetetlenül édes-bús, nosztalgikus érzés fogta el Humát, hogy gyerekkori mumusainak egyike öltött testet; a régi, drága dadus ugyanis Huma és Atta minden engedetlenségi kísérletét azzal szerelte le, hogy rájuk dörrent: - Na, csak szófogadatlankodjatok, majd szólok én azoknak, hogy vigyenek magukkal, szólok Szín Sejknek, a Tolvajok Tolvajának!
    És íme, őszes hajjal ugyan, de kétségbevonhatatlanul forradásos ábrázattal ott a hírhedett bűnöző maga - és, jaj, mi ez, csak nem bolondultam meg, jól hallottam volna, vagy csak a fülem csöng? Azt mondta volna, hogy tekintve a különleges körülményeket, úgy látja, hogy ő maga az egyetlen ember erre a munkára?

Derekasan küszködve a nosztalgia újszülött koboldjairól, Huma figyelmeztette a félelmetes vállalkozót: képzelheti, hogy ő, Huma, csak a legégetőbb szükség kényszerítésére jött el egy szál magában erre a könyörtelen vidékre.
    - Mivel arról szó nem lehet, hogy az utolsó pillanatban visszavonja az elhatározását, inkább most mondok el mindent, semmi titkot meg nem tartva magamnak. Ha meghallgatott, és ezek után is kész a föladatra, akkor mi a magunk részéről mindent megteszünk a segítségére, és gondoskodunk róla, hogy gazdaggá tegyük.
    Az öreg tolvaj vállat vont, bólogatott, kiköpött. Huma pedig mesélni kezdett.

Hat nappal ezelőtt Huma apjának, Hászimnak, a gazdag uzsorásnak házában még úgy mentek a dolgok, ahogy mindig is mentek. A családanya reggel szerető gondoskodással mérte ki az apa tányérjára a kását; beszélgetésüket áthatotta az udvariasság és az előzékeny gondolkodás légköre, ami mindig is büszkesége volt a családnak.
    Hászim kedvvel és gyakorta emlegette, hogy noha nem istenes ember, mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy "tisztességgel álljon meg" a világban. A tágas tóparti rezidencián minden jövevénynek kijárt a szertartásos tisztelet, még azoknak a szerencsétlen páráknak is, akik egy-egy kis szilánkért folyamodtak Hászim hatalmas vagyonából, s nem is hiába, de természetesen hetvenegy százalékos kamatért, részben azért, hogy, mint kásaméricskélő feleségének is mondta, "megtanítsam ezeket a pénz értékére: ha ezt az egyet megtanulják, bizonyos, hogy kigyógyulnak az örökös kölcsönkéregető lázból - s akkor, lásd, már ha beválik, amit elgondoltam, visszavonulhatok az üzletből!" Az uzsorás és felesége gyermekeikbe, Attába és Humába sikeresen plántálták belé a takarékosság, a tisztesség, a jó modor és az egészséges lelki függetlenség erényeit.

A reggeli végeztével a család tagjai jó munkálkodást kívántak egymásnak aznapra. És íme, néhány órával később örökre odalett a ház üvegfényű önelégültsége, befellegzett a porcelánfinomságú életnek, az alabástromérzékenységnek.

Az uzsorás előállította a sikáráját, s már éppen belé akart lépni, amidőn ezüstös csillanást vett észre a szeme sarkából; jobban odanézett, s látta, hogy egy kis üvegcse úszik magánmólója és a sikára között. Hirtelen ötlettel kihalászta a nyálkás vízből: színes üveghenger, remekmívű ezüst filigránmunkába foglalva. Benne pedig, ezüstbe ágyazva, egy emberi hajszál.
    Markába rejtve páratlanul értékes szerzeményét, odavetette a csónakosnak, hogy meggondolta magát, szaladt a szentélybe, bezárkózott, és kedvére meglegeltette szemét a kincsen.

Kétség nem fért hozzá; Hászim, a pénzkölcsönző (aminthogy első pillanattól tudta) Mohamed próféta híres szent haja szálának jutott birtokába; az ereklyét egy napja lopták el a házrátbáli szentélyből, az egész völgy példátlanul nagy fölháborodására és nekizúdulására.
    A rablók - akiket bizonyára megrémített az általános fölbolydulás, a tüntető fölvonulás a város utcáin, a véghetetlen és módfölött drámai jajveszékelés, a zendülések, a politikai mozgolódás, no meg a példátlanul alapos rendőrségi nyomozás, amelyet olyan emberek rendeltek el és hajtottak végre, kiknek karrierje most a szó szoros értelmében hajszálon függött -, a rablók tehát nyilván elvesztették a fejüket, és a fiolát a tó zselatinkebelére hajították.
    Hászim mint jó polgár és mint becsületes megtaláló persze tudta, mi a kötelessége: a hajszálnak vissza kell kerülnie a szentélybe, Kasmírnak pedig a higgadt rend és béke állapotába.

Ám de akkor Hászim, a pénzkölcsönző egyebet gondolt. Dolgozószobájában minden, de minden a szenvedélyes gyűjtőre vallott: nagy vitrinek tele fölnyársalt gulmárgi pillangókkal, háromtucat miniatűr ágyú, amelyeket a nagy Zam-zama ágyú beolvasztott bronzából öntöttek, számtalan sok kard, egy Nága-lándzsa, kilencvennégy terrakotta teve abból a bizonyos vasútállomásokon árult fajtából, tömérdek szamovár és megszámlálhatatlan mennyiségű szantálfa figurácska, amelyek eredetileg fürdőkádbeli gyerekjátéknak készültek.
    - Végtére - mondta magában Hászim -, maga a Próféta biztos, hogy ellenezné ezt az ereklyekultuszt: borzadt annak a gondolatára, hogy istenítsék; így hát azzal, hogy koszlott haja szálát távol tartom esztelen híveitől tulajdonképpen, nemde, jobb szolgálatot teszek, mintha visszaszolgáltatnám! Persze nekem a tárgy vallásos értéke semmit nem mond, világi ember vagyok én, e világi ember; szekuláris tárgyat látok csupán benne, vakító szépségű ritkaságot, azaz röviden: az üvegcse kell nekem, nem a szőr. Hány amerikai milliomos van, akik lopott festményt vásárolnak, hogy eldugják... ők aztán biztosan megértenének. Kell nekem, nagyon kell, és kész!

Nincs az a gyűjtő, aki meg ne osztaná örömét egy másik emberi lénnyel: Hászim egyetlen fiát, Attát hívatta, neki mondta el a dolgot. Atta erősen megütközött, de, hallgatást esküdvén, csak akkor kottyantotta ki titkát, mikor már végképp lehetetlen volt tovább tartani.
    Az ifjú egyedül hagyta atyját a gyűjtemény zsúfolt magányában. Hászim egyenes derékkal ült egy kemény széken, és elbűvölten bámulta a szépséges üvegcsét.

Tudni való, hogy az uzsorás soha nem ebédelt, így aztán esteledett már, mikor egy szolga rányitott a barlangjában, hogy a vacsoraasztalhoz szólítsa. Hászim úgy ült ott, ahogy a fia hagyta. Úgy, és mégsem úgy: püffedtnek, ápolatlannak tűnt, a szeme is jobban düledezett, mint máskor, szemhéja kivörösödött, ökle bütykei elfehéredtek.
    Úgy tűnt, menten széjjelpukkad az egész ember; mintha a jogtalanul eltulajdonított ereklye hatására valamely baljós folyadékkal töltődött volna tele, s az most bármelyik pillanatban kilövellhetne teste összes nyílásán.
    Úgy kellett odatámogatni az asztalhoz, s ott azután valóban bekövetkezett a robbanás!

A család életének feltűnő gonddal szerkesztett törékeny egyensúlyát semmibe véve Hászim csak úgy fröcskölte, csak úgy záporozta, csak úgy ontotta magából az iszonytató igazságokat. Az elszörnyedve hallgató gyermekek tanúi lehettek, hogyan támad rá apjuk a hitvesére, s hogyan nevezi házasságukat élete leghosszadalmasabb, legsúlyosabb csapásának. - Vége az udvariaskodásnak! - bömbölte. - Vége a szemforgatásnak!
    Aztán, ugyanebben a szellemben, döbbent családja elé tárta, hogy szeretőt tart, s hogy rendszeresen látogatja a fizetett nőket. Feleségének szemébe vágta, nehogy azt higgye, hogy ő lesz az örököse: az iszlám törvények megszabta hetedrésznél fityinggel se fog többet kapni! Akkor aztán rászállt a gyermekeire, s üvöltve kérte számon Attán nem létező tudományos karrierjét. - Ilyen egy hülyét! Egy hülyével vagyok itten megverve! -, lányát pedig kéjsóvárgásáért átkozta el: mégiscsak abszurdum, hogy mezítelen arccal jár-kel szerte a városban, valamirevaló muszlim nőt ilyenre kényszeríteni sem lehetne: mától kedve párda nélkül ki ne merjen lépni a házból!
    Vacsoráját érintetlenül hagyva az asztalon, fölpattant, elment lefeküdni, s hamarosan az olyan ember igaz álmát aludta, akinek nagy terhek szakadtak le a válláról; gyermekei ott maradtak kővé dermedten, az asszonya könnyek közepette, s a vacsora szép lassan kihűlt a tálalóasztalon, a vigasztalhatatlan étekfogó szeme láttára.

Másnap hajnali ötkor az uzsorás fölverte családját, s megparancsolta, hogy mosakodjanak meg és mondják el a reggeli imát, és ettől kezdve naponta ötször imádkozott, noha eddig ilyet soha nem tett, és feleségét, valamint gyermekeit arra kényszerítette, hogy hasonlóképpen cselekedjen.
    A szolgák, a családapa utasítására reggeli előtt halomba hordták a könyveket a kertben, s az ámuló Huma szeme láttára meggyújtották. Egyetlen kötet maradt a házban, a Korán: Hászim ezt selyemkendőbe bugyolálta, és elhelyezte egy kisasztalon a hallban. A család minden tagja köteles volt naponta legalább két óra hosszat olvasni belőle. Tilos lett a mozi is. Amikor Atta barátai látogatóba jártak a háznál, Humának nem volt szabad kilépni szobájából.

A család már így is iszonytató tágra meredt szemmel járt-kelt, pedig hátra volt még a legrosszabb.
    Aznap délután eljött egy adós, reszketve megvallotta, hogy nem tudja kifizetni a kamattal terhelt esedékes összeget, és elkövette azt a hibát, hogy - némiképp hangoskodó stílusban - emlékeztette Hászimot, miszerint a Korán tiltja az uzsorakamatot. A pénzkölcsönző dührohamot kapott, s tekintélyes bikacsökgyűjteménye egy darabjával támadt rá a boldogtalanra.
    Ugyanaznap, később, egy másik szerencsétlen csúf vágással a karján menekült ki Hászim dolgozójából: Huma apja ugyanis tolvajnak, pénze tolvajának nevezte, s lekapva egyet a falon függő harmincnyolc kukri kés közül, le akarta nyisszantani a fickó jobb kezét.

A családi illemen esett eme súlyos sérelmek rémülettel töltötték el Attát és Humát, anyjuk pedig, aki aznap este meg akarta nyugtatni az urát, egy tisztességes-nagy pofont kapott. Atta odaugrott, hogy anyja védelmére keljen, mire persze ő is megkapta a magáét.
    - Majd én megmutatom - mennydörögte a zord atya -, hogy mostantól kedve rend lesz itt!

A feleség hisztériás rohamot kapott, s a roham egész éjjel, sőt másnap is kitartott, ami úgy felbőszítette a férjet, hogy nem átallt válással fenyegetőzni; ennek hallatán az asszony bemenekült szobájába, magára zárta az ajtót, és hisztériája lassacskán szipogó-rágává szelidült. Ám ekkor Huma cérnája szakadt el: nyíltan szembeszegült apjával, és (annak a lelki függetlenségnek a jegyében, amelyet éppen Hászim nevet belé) kijelentette, ő aztán nem fogja elfátyolozni az arcát; árt a szemnek, ha semmi egyebet nem tekintünk is.
    Apja, ezt hallva, abban a minutumban kitagadta, és egy hetet adott, hogy összecsomagolhasson.

Negyednapra úgy megerősödött a félelem légköre, hogy lépni is alig lehetett. Atta így szólt megrázkódtatástól néma húgához: - Ez már mindennek a legalja... de tudom én, mit kell tennem.
    Azon délután, mikor Hászim elindult két bérelt gazfickóval, hogy két inszolvens adósán behajtsa a tartozást, Atta azonnal benyomult apja dolgozójába. Fia és örököse lévén a cégtulajdonosnak, saját kulcsa volt a széfhez; elővette rejtekhelyéről a kis fiolát, nadrágzsebébe süllyesztette, és visszakulcsolta a nehéz ajtót.
    Most mondta csak meg Humának, mit talált apjuk a Dál tóban, és így kiáltott: - Őrült vagyok, úgy lehet - úgy lehet, meghibbantam ezektől a rettentő eseményektől -, de meg vagyok győződve, hogy nem lesz béke ebben a házban mindaddig, amíg el nem kerül innen ez a szőrszál.
    Húga azonnal belátta, hogy a szent hajszálnak vissza kell kerülnie eredeti helyére; Atta bérelt sikárán el is indult a Házrátbál-mecset iránt. Csak amikor a csónak partra tette, a megszentségtelenített szentély körül nyüzsgő, nyugtalan hívek közé, akkor jött rá, hogy az ereklye nincs a zsebében. Egy lyuk, egy lyukacska, melyet anyjuk, aki egyébként oly igen gondos háziasszony volt, nem vett észre, talán éppen a közelmúlt eseményeinek hatása alatt lévén...
    Atta első mérgét hamarosan mérhetetlen megkönnyebbülés váltotta föl.
    - Csak elképzelni is - gondolta -, ha bejelentettem volna a mulláknak, hogy nálam a hajszál! Bizonyos, hogy nem hittek volna nekem, ez a tömeg pedig ízekre szaggat! Akárhogy is, most már oda, és le van a gondja. - Napok óta ilyen elégedettnek nem érezve magát, hazatért.

Húgát kékre-zöldre verve ott találta zokogva a hallban; anyja a hálószobájában jajongott, mint egy vadonatúj özvegyasszony. Hosszas könyörgésére Huma elmondta, mi történt: apjuk hazatérőben brutális üzleti tárgyalásáról, újfönt csak ezüst csillogására lett figyelmes móló és sikára között, újfönt kipecázta a kóbor ereklyét, s a történtek miatt, minden eddigi mértéket meghaladóan fölpaprikázva, kipofozta lányából az igazságot - Atta akkor tenyerébe temette arcát, és kijelentette, hogy a hajszál üldözi őket, s visszajött, hogy véghezvigye, amibe belefogott.

Most Huma volt az, akinek eszébe jutott valami.
    Feketében-kékben éktelenkedő karjával megölelte bátyját, s véraláfutásos homlokát közel hajtva a fiú füléhez elsuttogta: kész rá, hogy minden áron megszabaduljon a szörnyű holmitól. Bármi áron, suttogta el többször is a nagyobb nyomaték kedvéért.
    - A szőrt el kell lopni! - jelentette ki. - A mecsetből ellopták, következésképp úgy kell innen is ellopni, csakhogy igazi tolvaj legyen a végrehajtója, ne miközülünk való, aki maga is áldozata a hajszának, olyan tolvaj kell ide, akit el nem rettent sem a lebukás, sem az átok.
    Persze, tette hozzá, a rablás tízszerte nehezebb lesz így, hogy apjuk örökös készenlétben fog állni, tudva, mi történt egyszer is.

- Végre tudja hajtani?
    Huma, végére érvén történetének a gyertya és viharlámpa világította szobában, egy kérdéssel fejezte be mondókáját: - Milyen biztosítékot tud adni arra nézvést, hogy végül is nem fog elrettenni a föladattól?
    A bűnöző köpött egyet, s önérzetesen kijelentette, nem holmi szakács ő, nem is kertész, hogy referenciákat adjon, de tény, hogy nem ijed meg a saját árnyékától, s nem hisz semmilyen dzsinnben, semmilyen gyermeteg átokban. A lánynak meg kellett elégednie ezzel a büszkélkedéssel, s előadta a tervezett tolvajláshoz szükséges tudnivalókat.
    - A bátyám kudarca óta apánk mindig párnája alá teszi éjszakára a becses holmit. Ámde egyedül alszik, és igen sokat forgolódik: elég, ha maga bejut észrevétlenül a hálószobájába, és nem lesz nagy művészet elemelni a fiolát, mivel apám feje aligha lesz már a párnán. Ha megszerezte, jöjjön a szobámba - szólt, és átadta Szín Sejknek a ház alaprajzát -, és ott megkapja összes családi ékszerünket. Meglátja... megéri...
    Vagyonos ember lesz...
    Látni való volt, hogy gyöngül az önuralma, és hogy majd' összeroskad a kimerültségtől.
    - Ma éjjel! - robbant ki belőle. - El kell jönnie még ma éjjel!

Alighogy távozott Huma, a vén bűnöző testét gonosz köhögés rántotta görcsbe, s vért köpött egy rossz bádogkannába. A nagy Sejk, a "Tolvajok Tolvaja" beteg volt és öreg, és föltartóztathatatlanul közeledett a nap, amikor egy ifjú trónkövetelő megmártja majd kését a Sejk hasában. Egész életében szenvedélyes szerencsejátékos lévén, vénségére sem lett gazdagabb, mint amikor - hány évtizede! - zsebtolvaj-tanoncként elkezdte a pályát: e rendkívüli megbízatásban, amelyet most az uzsorás lányától kapott, lehetőséget látott arra, hogy egy csapásra meggazdagodjon, odahagyja a völgyet, s megvásárolhassa a tiszteletre méltó elhalálozás kiváltságát, ki nem lyukasztott gyomorral.

Ami pedig a Próféta haja szálát illeti: sem ő, sem világtalan felesége soha életükben nem tartották valami sokra a prófétákat: ebben az egyben megegyeztek a pénzkölcsönző klánjával.
    Utolsó bűntettének valódi jellegéről azonban négy fiának semmit nem szabad megtudnia: reménytelenül hitbuzgó fickóvá cseperedett mind a négy, szüleik nem kis zavarára; még azt az abszurd vágyat is ott melengetik a szívükön, hogy egy nap elzarándokolnak Mekkába. - Az ám, és hogyan? - kérdi olyankor nevetve az apjuk, mivel, miként áldozatos szülőhöz illik, idejekorán gondoskodott gondtalan s bőséges megélhetésükről, születésükkor elnyomorítván őket; s most, szánalmasan vonszolva magukat városszerte, jó pénzeket keresnek a koldusszakmában.
    A gyerekekről tehát le van a gond. Ő meg a felesége szintén ellesznek, hála az uzsoráslány ékszerdobozainak. Ugyancsak időszerű volt a sorstól, hogy a szépséges, összevert leányzót idesodorja a városnak ebbe a zugába.

Aznap éjjel vaksin várakozott a tóparti nagy ház, s falai mentén csönd lapult. Tolvajnak való éjszaka: felhő az égen, köd a téli vizeken. Aludt Hászim, az uzsorás, a család egyetlen tagja, kinek aznap éjjel álom jött a szemére. Fia, Atta egy másik szobában, mély kómában feküdt, vérrög zárta el agyában az eret; mellette virrasztott az anyja, aki gyásza jeléül, kibontotta hosszú, őszes haját, és tehetetlenségről árulkodó mozdulatokkal cserélte a meleg borogatást a beteg homlokán. Egy harmadik hálószobában Huma várakozott, tetőtől-talpig felöltözve, körötte elszánt kétségbeesésének súlyos ékszerládikói.
    Nagy sokára bülbül halk szava zendült az ablak alatt: Huma ajtót nyitott a madárnak, melynek ábrázatán az arab "S"-t idéző forradás éktelenkedett.

A madár, immár teljesen némán, felröppent a lépcsőn a lány nyomában. Odafönt elváltak, és egymásra rá se pillantva ellentétes irányban haladtak tovább összeesküvésük folyosóján.
    Szín, a tolvaj, szakszerűen s könnyedén hatolt be az uzsorás szobájába, s ott megbizonyosodhatott, hogy Huma jóslata pontos volt: Hászim átlósan nyúlt el az ágyon, a párna szabad, a préda védtelen. Szín puha macskaléptekkel modult célja felé.
    És ekkor történt, hogy az ifjú Atta, az agyában elakadt vérrög ki tudja, milyen parancsára, váratlanul fölült ágyában, és anyját holtra rémisztve, torka szakadtából elkiáltotta magát:
    - Tolvaj! Tolvaj! Tolvaj!

Valószínű, hogy emez utolsó pillanatokban apjánál időzött az összevert, szegény agya, de bizonyosat ez ügyben már sohasem fogunk tudni, mert a nyomatékos hármas kiáltás után Atta holtan hanyatlott vissza a párnára.
    Anyja azon nyomban dobhártyaszaggató jajongásban, visításban és üvöltésben tört ki, pontig víve ezzel, amit Atta kiáltása kezdett el - gyászpanasza, áthatolván a hálószoba falán, kikergette Hászim szeméből az álmot.

Szín Sejk épp azt fontolgatta, hogy bújjon-e az ágy alá, vagy inkább annak rendje és módja szerint kólintsa jól főbe az uzsorást; ám akkor Hászim fölragadta a tigriscsíkos tőrös botot, amely ott állt mindig az ágy fejénél, s a túlfelől álló tolvajt észre sem véve, kirohant a folyosóra. Szín egy gyors mozdulattal magához vette a Próféta haja szálát őrző üvegcsét.
    Hászim a folyosón tokjából kirántotta a tőrt, s jobbjával a csupasz pengét, baljával a botot csóválta megveszekedetten. A folyosón éjféli sötétjében most egy árnyalak suhant feléje, és az uzsorás, alvajáró-ámokfutó dühében, precízen szíven szúrta. Világosságot gyújtva látnia kellett, hogy tulajdon lányát mészárolta le, és e sorscsapás igen nagy lelkifurdalást gerjesztvén benne, ennen tőrébe dőlve véget vetett életének. Feleségét, a család egyetlen életben maradt tagját olyannyira megviselte az általános vérengzés, hogy bátyja, a városi rendőrkapitány, kénytelen volt elmegyógyintézetbe szállíttatni.

Szín Sejk egykettőre fölfogta, hogy füstbe ment a terv. Orrhossznyira a beteljesedéstől veszni hagyta az ékszerdobozok álmát, kimászott Hászim ablakán, s a föntebb ecsetelt borzalmas események közepette kereket oldott. Hajnal előtt ért haza, fölrázta feleségét, és bevallotta neki kudarcát: egy időre el kell innen tűnnie, mondta. És a vak asszony ki nem nyitotta szemét, míg a férje nem távozott.

A Hászim-ház lármája fölriasztotta a szolgákat, sőt még az éjjeliőrt is, aki, szokásához híven, csárpály-fekhelyén az igazak álmát aludta a kapu mellett. Riasztották a rendőrséget, és magát a rendőrkapitányt is tájékoztatták. A rendőrtiszt gyászba borult szívvel értesült Huma haláláról, s menten kibontotta annak reá bízott pecsétes levelét; ezt követően késedelem nélkül nagy létszámú fegyveres különítményt vezényelt a város legrosszabb hírű, legnyomorúságosabb negyedének fénytaszító sikátoraiba.
    Egy rosszindulatú besurranó tolvaj nyelve bemondta Huma összeesküvő társát; egy nagyralátó bankrabló ujja rámutatott rejteklakására; s noha Szín menekült egy padlásablakon, a háztetőről leszédítette a rendőrkapitány golyója, és Szín Sejk kilyukasztott gyomorral zuhant a tajtékzó nagybácsi lába elé, összemocskolva a sikátort.
    A halott rongyos zsebéből kigurult egy áttört ezüstbe foglalt színes üvegfiola.

A Próféta haja szálának visszaszerzését azonnal bemondta az Indiai Rádió. Egy hónapra rá a Házrátbál-mecsetben összegyűltek a völgy legszentebb életű férfiai, és annak rendje és módja szerint autentifikálták az ereklyét. Mindmáig ott őrzik erős őrizettel a mecset pincéjében, minden tavak legpompásabbikának a partján, abban a völgyben, amely minden földi tájak közül a legközelebb van a Paradicsomhoz.

Ámde, mielőtt illendőképp befejeznők történetünket, megemlítendő, hogy mikor a halott Sejk négy fiára rávirradt ama halálos éjszaka után a hajnal, a fiúk, tudtuk nélkül közös fedél alatt töltvén néhány órát a szent hajszállal, arra ébredtek, hogy csoda történt: makkegészségesek, és minden végtagjuk ép, mintha az apjuk újszülött korukban nem is zúzta volna össze a lábukat. Ezen aztán tisztességgel meg is mérgelődtek mind a négyen, mivel a csoda következtében elestek keresményük jó háromnegyedétől: bukott férfiak, tönkrement emberek lettek.
    Csupán a Sejk felesége lehetett hálás a történtekért, mert jóllehet, a férje odaveszett, a szeme világát visszanyerte, s élete hátralévő napjaiban a Kasmíri völgy szépségein legeltette a szemét.

Falvay Mihály fordítása