A Szörnyeteg közeledését ki tudná elmondani és csak égészében átélni is, a hírt, amint lassankint bizonyossággá nő, mint valami förtelmes és életet el-kiszívó daganat, melyet megállítani nincsen semmiféle ír, a szörnyeteg közeledését a lúdbőrösen vonagló ország iszonyodó testén át, undok barázdát vonva maga után - ha nem volnának az embernek percei, amikor túlfeszülve a kiállott borzalmakon, tompa kondulással mindent elfelejt, mintha őt magát lökte volna félre valami kedves és nem fenyegető árok szemetes fenekére a folyamatos élet, ha nem volna alvás és időszakos hülyeség - minden ember megőrült volna, még mielőtt a vég valósága elkövetkezett.
    És reggel, mikor a király lombos, tájékos álmok után egyszerre gyilkosan létező ágyába ébredt, érzékeire, és a rettenetes valamire, ami belülről taszította semerre, a pásztorok megint eszébe jutottak, akik a hegyről alájöttek söpörve mondhatatlan rémülettől, ők látták, amint a századok óta járatlan szakadékból nagy lassan kidugta fejét -, de a feje látásáig nem is jutottak még el, a szemét sem látták, csak nekieredtek, és a gyepes lejtőkön egymáson keresztül görögtek lefelé, kicsiny és torz sziklák, amint jegesen megindulnak, mert járni ki tudott volna közöttük a lábficamító rémületek miatt...
    Minek is mondani, az órák alatt néptelenné vált hegyek közt most már természetmagukra maradva, megtagadottan ég felé vonaglanak a fák, a szép fák, Isten legsudárabb fái, és a fejük is alig látszik immár a sárga ködben, amely jelzi a szörnyeteg útját, az erdő állatai mind, mint a megőrülő gondolatai, szétrohannak, a mókusok bolond körökben keringtek a fák szabadon maradt legormán, egymást tépték a farkasok, a madarak ijedt tavakba hulltak, a végsőkben gyötrődő erdők halálkiáltása a völgyekbe sivított éjszakánkint.
    A szörnyeteg pedig haladt, és elérte az első falut. Egy farkcsapással összedöntötte a templom tornyát, lassú lábával, melyen egy-egy pikkely akkora volt, mint egy óriási pajzs, föld alá nyomta a kunyhókat, lehelete fölperzselte a szántóföldeket.
    A szörnyeteg lejött a völgybe. Kőfalakat kettéharapott, folyókat kiivott, mikor útjába akadtak, bűvölő szemével feltátott kapunyi torkába terelte a marhanyájakat, azután ott feküdt szalagos szép szántások fölött mérföldesen elterülve, zöld, lágy hajlású dombok oldalára felvetett farokkal, és messze környéken elpusztult minden élet. A vakondokok a napvilágra menekültek, és ott pusztultak vakultan, a búzatáblák önmagukban sisteregve összeomlottak, és közülük a felvert fürjek repülni próbáltak, majd torz fejessel hullottak vissza, és a nyulak sírtak csodálatosan, minden patak méreggel folyt, és bűzlő döglött halak vetették fel bennük nyálkásan zöld hasukat.
    A földek mezítelenek voltak már, barna a termőföld, és a holdvilágban kísértetiesen fehérek a sziklák csoportjai, és a szörnyeteg elért a nagy tóhoz. Ez volt az emberek utolsó reménye. De a szörnyeteg bement a tóba, keskeny páncélos fejével borzalmas gyorsasággal hasította a hullámokat, a tó roppant teste szemlátomást vergődött a csillagfényben (újhold éjszakája volt), és egy-egy lázas mozdulásával falukat nyelt be a parton, és a túlparti halászoknak idejük sem volt menekülni. Egy kibírhatatlan mocskossá vált tengeren izmos hullámok süvítve ragadták őket a szörnyeteg kitátott szája felé, melyből kardszerű fogai olyan élően tátogtak ki, és a nyelve, mint egy mindennél szörny, kígyózott, és nemsokára undok síkosságával rájuk tekeredett. És imádkozni is elfelejtve, utaztak alá a szörny belső mocsarainak kárhozatába.
    Akkor már semmi sem állott a szörny útjába a város felé. Az emberek intézkedtek, a feltalálók csodákat találtak fel, az idealisták ellenállásra és hősi halálra buzdították a lakosságot, pártközi konferenciákat tartottak a politikusok, az orvosok hideg vizekbe dugták az elmebajosokat, az adósok moratóriumot kaptak, beszüntették a villamosforgalmat, a lapok különkiadásokban emlékeztek meg a szörnyeteg újabb előrehaladásáról, a gazdag emberek elmenekültek külföldi fürdőhelyekre. De voltak, akik tömegpszichózisnak tartották az egészet.
    Egy éjszaka a szörnyeteg megjelent a város fölötti dombon. Széttárt, óriási szárnyaival ott állt, és csendesen lenézett a városra, szárnyai az ezernyi ezer ívlámpa reflexétől bordó színben égtek.
    Először egy rikkancs vette észre. Még meg is örült neki, valami nagy és meglepő dolognak, mely a dolgok arcát egyszer csak másra fordítja. - Ott a sárkány! - kiáltott szinte boldogan, és arra mutatott. Egy pillanatra szembefordult egymással a város és a szörnyeteg.
    Azután futottak, ki merre látott. Szembeforduló tömegek vad magukkiélésével taposták egymást, a rémület egy pillanat alatt gyűlöletté változott, és a téboly kitűzte a tüzet nagy házak tetejére. A pincék színes zugai jól öltözött emberekkel teltek meg, akik gyalázatosan elhagyták övéiket. Az asszonyok az ablakokon ugráltak ki tömegesen, és mint valami furcsa kéjben, utolsó nagy hisztériában, odadobva sóvárgó testüket a levegőnek, a semminek, a végtelennek, az enyészetnek, az egy igazi szeretőnek. Az idealisták fehér rémületben a kövezetre dobták magukat, várva a már rég meghalt automobilokat vagy valaki prófétát, hogy testükön keresztül tartsa meg harsogó bevonulását a fetrengő Jeruzsálembe, és így feküdtek, mint megtiport házatlan csigák, amíg agyonlőtték magukat valahogyan.
    Égő házakon, összeomlott hidakon, portengerrel bedőlő gyárkéményeken és az öngyilkosok ezrein keresztül a szörnyeteg bevonult a városba.
    Egyenesen a királyi palotának tartott. A király eddig apatikusan hevert nagy termében napok óta, hagyta, hogy udvara szétszaladjon országszerte, hogy felesége a nagyharang kötelére akassza magát, hogy gyermekei patkányokkal vegyest húzódjanak egy pincezugban, mígnem a sárkány egy farkcsapásától az is rájuk szakadt. A király ezeken a napokon valahogy eltávolodott mindattól, ami még fájdalmas van a létező dolgok valóságában, és elsüllyedt a végső kétségbeesés parttalan mélyeibe. Ott feküdt, és túl volt életen és halálon.
    Akkor a szörnyeteg bedugta groteszk zöld fejét a fehér, gazdag keretű ablakon. Nézték egymást egy ideig. Azután a király felkelt, és kivonta kardját. Megsuhogtatta, és lecsapott vele a sárkány fejére. A kard kiszakadt a markolatnál. A király felkapott egy alabárdot, amely a sarokban állott, és hozzásújtott. Az is eltört. Kirántotta pisztolyát, és hat lövést adott le a sárkányra. A sárkány megrázta a fejét, és szinte nevetett. Akkor egy ekrazitbombát vágott hozzá. Füst lett, és a teremben minden porrá tört. Csak a szörnyeteg feje maradt meg, amint belógott az ablakon, és egykedvűen nézte a királyt. Akkor a király megnyomott egy gombot, és íme: a plafonról egy óriási, borotvaéles vaslap zuhant le élével egyenesen a szörnyeteg nyakára. Alig ment a húsba, és ott megállt, mint valami furcsa gallér. A szörnyeteg nyugodtan bámulta tovább a királyt. Akkor a király is megnyugodott. Letette az asztalra koronáját, és katonás léptekkel bevonult a szörnyeteg kitátott torkába.

1927