Ez a történet egy szegény, vörös kis zsidóról szól, aki az emberek közt szokásos foglalkozások közül a jámbor szatócsi mesterséget választotta. Azaz dehogyis választotta: mert vajon a szél megkérdi-e a keserűfű apró, fekete és szomorú szagú magvait, melyik útfélen akarnak megtelepedni? Árva és rongyos kisgyermek volt, egy este úgy jött be a faluba sírva, s nem tudta megmondani, mi a neve, s honnan indult útnak. A faluvégi szatócs fogadta magához, főleg talán azért, hogy ne érjen szégyen a felekezetet, ne haljon éhen és elhagyatottan egy együgyű, szegény kis zsidó fiú. Ily módon az a hatalmas valaki, aki a mezei liliomoknak is ruhát és lakóhelyet rendel, ennek a kisfiúnak is juttatott egy kifényesedett selymű kaftánkát s egy meleg zugot a szatócsbolt hosszú asztala alatt. Mert éjszakánkint ott kellett aludnia a boltban, a pult alá vetett vackon, míg az összahajtogatott kaftánka mellette hevert a gyertyacsöppektől foltos pádimentomon.
   Azért nem volt rossz dolga Náthánnak. Így nevezték őt el, ezt a bölcs és komoly nevet viselte, mint a régi, fényesselymű kaftánkát, bár szíve igen együgyű, s elméje igen szerény fényű volt. Csak apró szemei csillogtak különös elevenséggel, mint két fekete ragyogású villanylámpácska, amiből valami furcsa szomorúság kedves világossága sugárzott mindenkire, úgyhogy Náthánkát okvetlenül szeretni kellett. Durva, kérges kezű és szavú parasztemberek is megsimogatták néha gödrös állacskáját, tréfásan meghúzták füle mellett a vörös tincsecskét; a falu uzsorása, egy köhögős és töpörödött anyóka egyszer egy szép aranyfényű krajcárt ajándékozott neki.
   Sovány és hajlott derekú legényke lett Náthánkából, vörös haja az utca egyik végéről a másikig világított, nevettek is rajta a szép, barna keresztény lányok. Náthánka nem bánta ezt, ő nagyon jól érezte magát a boltban, a sok fiók, a gyertyák, kenőcsök, ostornyelek meg a vég vásznak között. Szerette a ládákat, melyeket nagyon vigyázva kellett fölbontani, s gyöngéden törülgette le a nagy, barátságosan csillogó kannákat, melyek a melegben izzadtak, mint a kövér emberek. S a fiókban illatoztak a fűszerek, s mintha ez az illat beszéd lett volna, amivel egyik fűszer elmeséli a másiknak kalandos utazásait. Nagy hajók hozták őket olyan vidékekről, ahol sűrű, ragyogó méz csorog az égből napsugár helyett, ahol csupa olyan kávészínű ember él, amilyen a múlt nyáron komédiában mutogatta magát, s akinek a karjai s csupasz lábai is vastag, drága aranyperecekkel voltak megrakva, s orrából és füléből is aranypénzek csüggtek. De az ily emberek nyersen eszik a tyúkhúst, s úgy mondják, embervért is szoktak inni! Náthánka az esti szürkületben lehunyta a szemét, s boldogan és békésen lógatta le nyurga lábait a pult széléről. Egyetlen érzés homályos melege töltötte el, mely hasonló volt ahhoz, amikor paplan alá bújik az ember, s lassanként teste melegéhez enyhül az egész világ. Buksi, vörös koponyája sötétjén jólesőn, szelíden nyújtózott egy szerény és együgyű gondolat: mily' jó a végtelen és titokzatos világban itt lebzselni a jószagú fiókok közt, csendben várni a furcsa országok új szállítmányait, gondosan kicsomagolni a ládácskákat, s aztán papírstaniclikba mért fűszerekre ügyesen ráhajtogatni a staniclik szélét.
   A hosszú nyári napokon volt legboldogabb Náthán, mert akkor az egész napi bolti munka rakosgatás és méregetés után rövidesen lefekvés következett, mély álmú, édes alvások, amikből csak a csordás hajnali kürtölése riasztotta fel. A téli estékre szorongva gondolt, mert olyankor sokáig bent kellett ülni a fűszereseknél, s Rebeka, a szatócs leánya írásra és olvasásra akarta fogni Náthánt. Azt pedig szégyen bevallani, de így volt: Náthán feje nem fogott semmiféle betűt, se hébert, se keresztényt. Egyszer Rebeka kisasszony bosszúsan rá is legyintett egy léniával Náthán vörös, szűk koponyájára:
   - Magának meg kávé meg bors van a fejében is?
   Nem. Náthán nem szerette a téli estéket, s alig várta, hogy Rebeka kisasszony erős illatú ruhái közeléből megint visszamenekülhessen a pult alatti vacok rongyai közé, ahol a kávé és bors barátságos szaga úszott a levegőben. Homlokát a hűvös pultra hajtotta, s akkor Rebeka szemei sem nyugtalanították tovább, melyek pillantása úgy érte arcát, mintha parazsat dobtak volna reá, s a bőr fölgyúlva, füstölve akarna kilobbantani magából valami fájó tüzet.
   Aztán eljött a nagy háború rossz esztendeje. Náthán sokszor nem tudott aludni a háborúba vonuló csapatok nótázása miatt. Később elmondták neki, hogy a pántlikás és víg legények közül sokat megölt a gonosz, távoli ellenség. Utóbb azt is hallotta, hogy az ellenség ki akarja éheztetni az itteni népeket. S csakugyan, a fűszeresbolt fiókjaiból kifogyott az áru, a nagy hajókat nyilván nem engedi hozzánk az ellenség a mézes csorgású napsütések országából. S Náthán látta maga előtt, amint kávébarna színű emberek tömege a nyers tyúkhúsból csapott lakoma mellett a mi katonáink véréből iszik. Azt gondolta, hogy az ellenséget nagyon szépen meg kellene kérlelni, ne bántson minket. Sok-sok pénzt kellene adni neki, sok-sok aranypénzt. De hiszen azok máris nagyon gazdagok, fülük és orruk is tele van aggatva kincsekkel! Náthán nagyon elszomorodott.
   Aztán ő is katona lett. Itt sok ütleget kapott, s egy ízben ki is kötötték. Valami különös álomkór jött rá, reggeli marsolások előtt percekig öntötték nyakába a jeges vizet, míg magához tért. S este mégis alig várta, hogy újra az álom süppedő és meleg feketeségébe merülhessen. Gyakorlatok alatt mindig mosolyogni próbált az őrmester úrra, a az őrmester úr ettől mindig rettentően haragos lett. Egy ideig fürgén végezte Náthán a mozdulatokat, de ez hiba volt, mert egy tempót mindig elsietett együgyű buzgalmában. Egyszer az őrmester úr hosszasan és körülcifrázva szidta Náthán fokhagymaszagú istenét, s minden szónál az orra alá öklözött, úgy, hogy vérezni is kezdett. Náthán akkor elgondolkozott azon, hogy az isten miért hagy magáról ilyeneket mondani, s hosszasan nézett az égre, melyről a fűszeres azt mondta egyszer, hogy ott lakik az isten.
   Aztán a harctérre vitték Náthánt, s egy roham alkalmával hősi halott lett. Ez úgy történt, hogy roham közben egy nagy termetű ember jött vele szembe, akin másféle egyenruha volt, mint az övé. Ez az ember egy pillanatig meghökkenve állt meg előtte, aztán szuronyát gyorsan Náthán alsótestébe döfte. Aztán ki akarta húzni, de a bajonett töve megakadt, s az ember ahelyett, hogy kitépte volna fegyverét, zavarodottan és sokáig piszkálgatta ki a pengét a belek közül. Náthán még élt ekkor. Egy rettenetes ordításra nyitotta a száját, de e pillanatban egyszerre egy fényes kék színű mezőségen találta magát.
   Ez a fényes kék mezőség a mennyország rétje volt. Ragyogó ruhájú alakok jöttek Náthánhoz, akiknek szárnyai is voltak, olyan formájúak, mint a falusi galamboké, melyeket Náthán nagyon szeretett. Ruhájukból pedig kellemes, úri illat áradt, majdnem olyan finom, mint a Rebeka ruháiból a téli estéken. Náthán megilletődve és hunyorogva nézett a fénylő ruhákra, szemét nem merte az ismeretlenek arcáig emelni. Ekorr megszólalt az egyik:
   - Náthán, mi angyalok vagyunk, s ez a szép hely a mennyország, ahová hősi szenvedéseid és halálod jutalmául jutottál. Odalenn a földön sok bánat és fájdalom éri az embereket, de itt, a mi országunkban minden jóra fordul. Itt a könnyek felszáradnak, és a sebek begyógyulnak. Hozsánna érte az Úrnak és örök dicsőség! Ámen, ámen, ámen.
   Náthán figyelmét felköltötte az angyal ama mondása, hogy itt a sebek begyógyulnak. Alsótestére nézett, s álmélkodva látta, hogy csakugyan eltűnt az idegen katona rettentő szúrásának nyoma. Az angyal újra szólni kezdett:
   - Náthán, jer, élvezd a mennyország gyönyörűségeit! Mi a te szolgáid vagyunk, akik az Úr parancsából szolgálunk tenéked, mert megvagyon írva, hogy az utolsókból lesznek az elsők. Hozsánna érte az Úrnak! Ámen, ámen, ámen.
   Náthán nem értette a dolgot. Ezek a fényes tündérek tehát szolgái őnéki, s ez az egész dolog valahol meg van írva. Itt talán mégiscsak meg kell tanulnia olvasni, hogy azt a fontos írást olvashassa. És hogyan lehet az, hogy ő ilyen hatalmas uraságoknak parancsokat osztogasson? Nagyon-nagyon kényelmetlenül érezte magát. Ó, ha most kinyújtózkodva felébredhetne, s a pult kedves homályában találhatná magát! De aztán mégiscsak elindult a szolgálóival, a fénylő angyalokkal. Bejárta a csodálatos mezőket, s ámulva hallgatta, hogy a csillagok énekelnek. Megkérdezte, hogy mivel foglalkoznak azok, akik a földről idekerültek. Azt a választ kapta, hogy itt elfelejtik mindazt, ami odalenn történt velük, s felmagasztosulva az örök tökéletesség imádatában, lassanként maguk is az isteni lényegbe olvadnak át. Ezt Náthán nem értette. Elgondolkozott, s aztán megkérdezte, hogy vannak-e itt fűszeres üzletek?
   Az angyalok csengőn felkacagtak, s Náthán nagyon elröstelkedett. Az angyalok szelíden körülvették, s vigasztalták:
   - Náthán, feledd el a föld nyomorúságait és gyarlóságait, emelkedj föl lelkeddel az égiek tisztult magasságába, s igyekezzél nemesebbé és tökéletesebbé válni. Mi azért vagyunk melletted, hogy ebben segítségedre legyünk. Kívánj valami tökéleteset és jót, s minél teljesebb lészen óhajtásod tökéletessége és jósága, annál méltóbbá fogsz válni az emelkedésre. Ekkor szárnyainkra veszünk, s közelebb suhansz velünk az örök Tökéletesség és Jóság forrásához.
   Náthán összeráncolta a homlokát. Megértette, hogy kívánnia kell valamit, valamit, ami igen-igen jó lenne. Ó, hiszen ő legjobban a boltot szeretné ide, a fiókokat, a ládácskákat, a kövér kannákat! De ezekről nem illik szólani, valami mást, komolyabbat kell kívánnia, valami fontosat, valami egészen lehetetlent! Szelíd szemei eltévedeztek, újra meg újra végigszáguldott csendes kis múltja együgyű emlékein: semmi, semmi! Kétségbeesve erőlködött: már a kaszárnya képeit is idézte, s egyszerre vakító tisztasággal jelent elé valami. Igen, igen, ez a kívánság tetszeni fog, hiszen az őrmester akkor az istent is igen gonosz szavakkal szidalmazta: igen, az angyaloknak bizonyára nagyon tetszeni fog ez a kívánság: boldogan hebegte:
   - A... a frász törje ki az őrmester urat!
   Az angyalok szelíd arca megrettent. Az egyik rosszkedvűen mondta:
   - Náthán, rajtad még sok a földi szenny. Térj magadba! Ily konok gyarlóság legyőzésére gyönge az angyalok segítsége. Elhagyunk egy időre, próbálj egyedül megtisztulni és lecsendesedni. Te hős voltál, neked üdvösség jár, de még nem tudsz felemelkedni e jutalom nagyszerűségéhez.
   Szomorúan mentek el az angyalok. Szárnyuk messziről még szelíden meglebbent, aztán eltűntek. Náthán rettenetesen le volt sújtva. Mit tegyen? Legjobb volna elszökni innen, nem való ő ilyen finom helyre. Persze, már a ruhájuk szaga is, meg hogy holmi írásokat emlegettek, nem jót jelentett. El, el! De hová? A földön őrmesterek várják és sebek, a háború, egy nagy, idegen ember egy rettentő szuronnyal, melyről belek csüngnek! ó, ha békén meghúzódhatna valahol! Milyen rosszul is van minden, miért is nincs a mennyországban legalább egyetlen boltocska, egy pult legalább, ó, hát az üdvözültek és az angyalok sosem isznak kávét, és sohasem vásárolnak ostornyelet? Vagy legalább a földön miért nincs békesség, hogy szépen és csendben élhetnének a szegény emberek? Ilyen együgyűségeket gondolt ki Náthán.
   Soká ült így egyhelyben, meddig? Maga sem tudta. A mennyországban nincs nappal meg éjszaka, ott örökké egyforma idő van, ragyogás, ragyogás, csak ragyogás. Mégis, mintha egyszerre elsötétült volna, és mintha nehéz, nyúlós, keserű eső kezdene esni. Náthán nagysokára vette észre, hogy már régóta könnyek jönnek a szeméből, tán már két vagy három napja is jönnek, tán már ezer esztendeje is...
   Aztán felakasztotta magát Náthánka egy fényes csillag egyik ágára.