Isten lesújtott Savannah-la-marra, s földrengés által egyetlen éjszakán lesüllyesztette tornyaival s valamennyi alvó lakosával együtt a partszegély szilárd talajáról az óceán korall borította mélyére. És így szólt isten: ”Eltemettem Pompejit és elrejtettem tizenhét évszázadig az emberi szem elől. Ezt a várost is eltemetem, de nem rejtem el. Hadd álljon ott, végtelen haragom emlékműveként, ezért hát azúr fénybe foglalom az ezután jövő nemzedékek számára. A délszaki tenger kristálykupolájába zárom Savannah-la-mart.” Olyan hát ez a város, mint egy büszke gálya, mely duzzadó vitorlákkal úszik tova odalent, a hallgatag mélyben; a tengerészek gyakran látják a kristálytiszta, tükörsík vízen át, mely úgy leng a néma település felett, moccanatlanul, mint az azúrból szőtt sátor, Savannah-la-mar udvarait és teraszait, megszámolhatják templomtornyait s kapuit. Egyetlen nagy temető ez a város, s mily régóta már! De olykor, a trópusi tenger végtelen szélcsendjében, különös és ritka délibáb képével bűvöli a szemet, mintha még mindig volna élet ott lent, a tenger-mély e zugában, védve a fenti világtól s viharaitól.
   Kísérőmet az Árnyak Birodalmából s engem is mágikus erővel vonzott ez a kék mélység, az emberi otthonok háborítatlan békéje, a márványoltárok csillogása, melyek örök fényben alusznak, s álmaimban gyakran szálltunk le oda, átvágva magunkat a víz függönyén, mely Savannah-la-mar utcáitól elválasztott minket. Benéztünk a harangtornyokba, láttuk a súlyos harangokat odabenn, melyek hiába várták, hogy menyegzőkre konduljanak. Megérintettük a hatalmas orgonasípokat, melyekből nem zendült fel dicshimnusz az egeknek, se rekviemet nem búgtak evilági fájdalomra. Ellátogattunk kettesben a néma gyerekszobákba, ahol a gyermekek mélyen aludtak, immár öt emberöltő óta. ”Az égi hajnalra várnak - suttogta maga elé sötét kísérőm -, s ha eljön egyszer -, megkondulnak a harangok, s felbúgnak az orgonasípok, s hangjuk a paradicsomig visszhangzik.” - S hozzám fordulva, így szólt: ”Ó mily siralmas, ó mily szívet tépő! De kevesebbel Isten nem érhette volna be. Nézd csak! Csepegtess száz csepp vizet egy római víziórába, hadd folyjon ki belőle, mint a homokszemek a homokórából, Minden egyes csepp a másodperc századrészét jelenti, tehát egy óra háromszázhatvanezred részét. Számold meg a vízcseppeket, ahogy lehullnak, s mikor az ötvenedik csepphez érsz a százból, lásd, akkor negyvenkilenc nem lesz meg többé, ötven pedig még nem lesz - az előbbiek elfolytak már, az utóbbiakra pedig csak aztán kerül sor. És akkor látni fogod, mily szűk, mily mérhetetlenül szűk a szó igazi értelmében vett jelen. Annak, amit mi jelennek mondunk, századrésze, ha nem kevesebb - a többi már a múlt, mely elszállt, vagy a jövő, mely még csak közeleg. Vagy halott már, vagy még meg sem született. Volt, vagy még nincs. De még ez a megközelítően pontos igazság is alapjában hamis. Mert ha ugyanígy továbbosztod azt a vízcseppet, mely egymaga jelentette a jelent, a töredék töredékére, úgy a jelen már csak az óra harminchatmilliomod része lesz; s így zsugorodik össze, mind kisebb részekre bontva, a valódi, a tényleges jelen, amelyben élünk, melynek örülünk; így zsugorodik össze egy porszem porszemnyi részévé; mely már csak egy égi szem számára érzékelhető. Így a jelen, egyetlen birtokunk, még kevesebb lehetőséget nyújt, hogy megvethessük a lábunkat, mint a leglégiesebb pókháló fonala. Ezért van az, hogy megfoghatatlan árnya, ez a legfinomabb ecsetvonásnyi holdfény, ami csak elképzelhető, múlandóbb, semhogy a geometria mérhetné, vagy akár egy angyal gondolatsugara elérhetné. A létező idő egyetlen matematikai ponttá zsugorodik össze, s még ez is százszor semmisül meg, mielőtt elmondhatnánk róla: megvan. Minden véges a jelenben, s még ez a végesség is végtelen, mert szárnyalva, sebesen közelít a halálhoz. Istenben azonban semmi nem véges. Istenben semmi nem múlandó. Istenben semmi sem lehet, aminek köze lehetne a halálhoz. Ebből következik, hogy Isten számára nincs jelen. A jövő az Isten jelene, s a jövőnek áldozza Isten az emberi jelent. Ezért küldi ránk földrengéseit. A szenvedéseket. Ó, mélyre szánt a földrengés! Ó, mélyre - (kísérőm hangja itt felszárnyalt, mint a sanctus-nál a katedrálisok kórusai) -, ó, mélységes-mélyre szánt a fájdalom. De sekélyebb gyakran nem volna elég az Isten földműveléséhez. Egy földrengéses éjszakán ezer esztendőre veti meg boldog emberi otthonok alapjait. A gyermekkori szenvedés vetéséből gyakran az emberi szellem oly gazdag termését szakítja le, amilyet másként nem volna lehetséges. Kellenek ezek a kegyetlen ekék, mert csak ezek törhetik fel a meddő földet. Kell az egyik: magának a földnek - lakhelyünknek; a másik, a fájdalom, még gyakrabban kell Isten leghatalmasabb eszközének - (kísérőm itt ünnepélyesen nézett rám) - kell a Föld titokzatos fiainak.”

1845

Tandori Dezső fordítása