Jámbor öreg Väinö erre,
Jó pejlovát kivezetve,
Lószerszámát reá adja,
Pejkóját szán elé fogja,
Magát szánba beleveti,
Az ülésben elhelyezi.
   A lovának ostort ada,
Suhogóval reá csapa,
Paripája vágtatva fut,
Röpül a szán, halad az ut,
Nyirfa szántalp csak úgy suhog,
Berkenye iv remeg, robog.
   Hajt, hajtogat, egyenképen
A szárazon, s a vizeken,
Rengeteg nagy puszta síkon,
Halad egy nap, a másikon,
A harmadik napon végre,
Egy hosszú hidfőhöz ére,
Kalevala téreire,
Oszmo rétje dülőjére.
   Legott fakad ilyen szókra,
Neheztelve ekkép’ szóla,
„Edd meg farkas, mikor alszik,
Kórság verd meg azt a lappfit,
Még azt mondta, hogy házamba
Nem jutok én élve haza,
Soha többé mig a világ,
Süt az arany szép holdvilág,
Väinölaka szép térire,
Kalevala ligetire.”
   Az agg Väinő haza érve,
Varázslással fát teremte,
Luczfenyőfát, virágcsúcsost,
Virágcsúcsost, aranylombost,
A sudarát égbe helyzé,
A felhőkön átereszté,
Lombját légbe szétterjeszté,
Egek között elszéleszté.
   Varázsolgat, énekelget,
Holdvilágot sütni kénytet,
Viráglombján, holdvilág-fényt,
Ágain a gönczöl-szekért.
   Hajt, hajtogat, s nem sokára,
Eljut arany otthonjára,
Ámde azért nincs jó kedve,
Igen le van ő veretve,
Minthogy kovács Ilmarinent,
Örökhirű ötvös embert,
Eligérte váltságáúl,
Önfejének a túszáúl
Ama sötét Pohjolába,
A borongós Száriolába.
   Megálla most már a lova,
Oszmai uj földhöz jutva,
Mire öreg Väinämöjnen,
Szánjából kiszálla menten,
Műhelyből hall kovácsolást,
Füstös lakból kolompolást.
   Jámbor öreg Väinämöjnen
Nála terme a mühelyben,
Kovács Ilmár ott benn vala,
Pörölyöze, kalapála,
Monda kovács Ilmarinen:
„Te vagy öreg Väinämöjnen!
Ily sokáig hol maradtál,
Mind mostanig mondd hol lakál?”
   Jámbor öreg Väinämöjnen,
Felel erre ilyenképen:
„Én biz’ eddig ott időztem,
Egész időm ott töltöttem,
Ama sötét Pohjalában,
A borongós Száriólában,
Jártam keltem Lappországban,
A táltosok hazájában.”
   Meg-meg kovács Ilmarinen
Kérdezkedik ilyenképen:
„Ugyan öreg Väinämöjnen,
Örök táltos műveidben,
Ez utadból mi hírt hoztál,
Házadba megtérted után?”
   Felel öreg Väinämöjnen:
„Tömérdek az elmondandóm:
Kivül ott a Pohjolában,
Ama fagyos tartományban
Egy szüz van, ki férhez menni,
Nem akar, hős nem kell neki,
Fél Pohjola dicsőiti,
Mert szépsége nagy ő neki,
Hold ragyog az ő homlokán,
Ott süt a nap melle táján,
Gönczöl-szekér van a vállán,
Hetevény a válla csúcsán.
   No hát kovács Ilmárinen,
Örök mester műveidben,
Eredj oda leány nézni,
A szép fürtöst megtekintni,
Ha a szampót megkészíthetd,
Tarka ormát rá tehetd,
Ugy a szüzet elveheted,
őt művedért bérül nyered.”
   Monda kovács Ilmarinen:
„Lám lám, öreg Väinämöjnen,
Eligértél tán már oda,
Ama sötét Pohjolába,
Tennen fejed váltságára,
Szabadságod bérdijjába.
   De én azért az életben,
Az arany hold rám süttében
Nem mék Pohja lakaiba,
Száriola hajlékiba,
Ember evő tájékokra,
Hősök’ vizbe fulasztókba.”
   Erre öreg Väinämöjnen
Szóla ismét ilyenképen:
„Még egy csuda, másik csuda,
Egy virágzó luczfenyűfa,
Virág csúcsa, aranylombja,
Az oszmai dűlő aljba’,
A sudarán a hold ragyog,
Ágain a gönczöl-csillag.”
   Monda kovács Ilmarinen:
„Egykönnyen azt el nem hiszem,
Mig oda nem mék megnéznem,
Eme saját szemeimmel.”
   A mire az agg Väinö mond:
„Mint hogy hinni nem akarod,
Menjünk el megnézni mindjárt,
Hogy igaz-e vagy hazugság?”
   Nézésére indulának,
A fa arany sudarának,
Együtt az agg Väinämöjnen,
Másik kovács Ilmarinen;
Aztán hogy eljuttak oda,
Az oszmai föld aljába,
Kovács egész közel álla,
Az uj holdat úgy csudálja,
Mert az ágán gönczöl vala,
Sudarán a hold világa.
   Erre öreg Väinämőjnen
Szóla ismét ilyenképen:
„Na most kovács én testvérem,
Nosza mássz fel a hold után,
Vedd le onnan a szép gönczölt,
A fa arany sudaráról.”
   Ilmarinen kovács erre,
Felmegy a fa tetejére,
Fel az égig mászik vala,
A holdat lebocsátnia,
Lehoznia a szép gönczölt
A virágzó lombtetőről.
   A luczfenyő ekkép szóla,
A fenyőfa legfőbb csúcsa:
„Oh te ember, te esztelen,
Szertelen és telhetetlen!
Felmászál az ágaimra,
Gyerek ésszel sudaramra,
Onnan képzelt holdat hoznod,
Álcsillaghoz hozzájutnod!”
   Mire öreg Väinämöjnen
Elkezd halkkal énekelni,
Énekével forgószelet,
Támaszt egy nagy fergeteget,
Szóla aztán ily szavával,
Következő mondókával:
„Vedd most elő szél a hajód,
Tavaszvihar a csolnakod,
S forgó szélként forogtodba’
Vidd a sötét Éjszak-honba!”
   Szél viharrá elváltozék,
Nagy fergeteg keletkezék,
A kovácsot mely felkapá,
Örvényébe belesodrá,
Pohjoláig meg sem állva,
Letevé őt Száriolába.
   Most már kovács Ilmarinen,
Halad, rohan szörnyűképen;
Forgószél most az ő utja,
Tavasz vihar viszi, hordja,
A nap alatt a hold felett,
Gönczöl szekér válla hegyett.
Igy ér Pohja udvarára,
Szárjolai fűrdő utra,
Még a kutyák sem hallották,
Ugatók nem zimatolták.
   Louhi, Pohja nagy asszonya,
A gyérfogú vén anyóka,
Az udvaron észreveszi,
E szavakkal megelőzi:
„Ki s kicsoda, mi ember vagy,
Kicsoda te uri magad,
A ki jösz a szél pályáján,
Tavaszi szél szánja utján,
Még a kutyák sem ugattak,
Bonczosok sem zimatoltak.”
   Monda kovács Imarinen:
„Ide nem is azért jöttem,
Kutyák hogy megugassanak,
A bonczosok megmarjanak,
Ilyen messze vidékeken,
Ily idegen verőczéken.”
   Erre Pohja nagy asszonya
Mijáratát tudakolja:
„Tán biz’ hékám te ismered,
Vagy legalább hallád hirét,
A nagy müvész Ilmarinak,
Ama tudós nagy kovácsnak?
Mi őtet már régen várjuk,
Még sem jöttét mind sajnáljuk
Éjlak eme vidékire,
Az uj szampót készítnie.”
   Ilmarinen kovács erre
Felel ennek kérdésére:
„Hogy én őtet ismerem-e,
Már mint én őt, Ilmarinent?
Hiszen Ilmar ám senki más,
Én magam e tudós kovács!”
   Louhi, Éj-lak nagy asszonya
A gyérfogú vén anyóka,
Rohan tüstént be a házba,
Fakad ottan ily szavakra:
„Oh leányom, te kisebbik,
Jó gyermekem, kedvesebbik,
Vedd most elő a legjobbat,
Magadra legfejérb ruhád,
Ékességet a kebledre,
Kösöntyüket a melledre,
Gyöngysorokat a nyakadra,
Reczeficzét a hajadba,
A két orczád legyen piros,
A nézésed igen csinos;
Megérkezett kovács Ilmár,
E nagy művész itt van immár
Az uj szampót készíteni,
Tarka ormát reá tenni.”
   Mire Éj-lak kedves szüze,
Föld hire viz ékessége,
Vevé a legszebb köntösét,
A legtisztább öltözetét,
Öltözködik, ékitkezik,
Fejéről sem feledkezik,
Derekát szép érczkötéssel,
Ékesíti arany övvel.
   Öltözőből a házba hat,
Az udvaron szökve szalad,
Elevenek a szemei,
Pompásak a fülfüggői,
Tekintete igen csinos,
Két arczája rózspiros,
A kebelén arany fénylik,
Fején ezüst ék tündöklik.
   Most hát Éj-lak nagy asszonya,
Ilmarinent megszállatja
Pohjolának hajlékiban,
Száriola tanyáiban,
Ottan neki enni ada,
A férfinak italt nyujta,
Töltözteté, vendégelé,
Majd szavait ekkép ejté:
„Oh oh kovács Ilmarinen,
Örök mester műveidben,
Ha a szampót elkészíted,
Tarka ormát reá teszed,
Hattyútolla leghegyéből,
Meddő tehén tejeltéből,
Apró árpa szemecskéből,
Nyári bárány pehejéből,
A lyányomat neked adnám,
Műved bére lenne a lyány!”
   Erre kovács Ilmarinen
Válaszola ilyenképen:
„A szampót megkészíthetem,
Tarka ormát feltehetem,
Hattyu tolla leghegyéből,
Meddő tehén tejeltéből,
Apró árpa szemecskéből,
Nyári bárány pehejéből,
Ki az eget kovácsoltam,
Légi ormát reáraktam,
Kezdetbeli anyag nélkül,
Egy szál hozzá-való nélkül.”
   Foga szampó ácslásához,
A fedelét tarkázáshoz,
A tájékon műhelyt kutat,
S ha találna szerszámokat,
Kovács műhely nincs sehol ott,
Nincs műhely ott, nincs fuvó ott,
Nincsen ülő, nincsen kohó,
Nincs pőröly, nincs nyélnek való.
   Ekkor kovács Ilmarinen
Szóra fakad s mond ekképen:
„Gyáva asszony az hátráljon,
Dolgában el pulya álljon,
De nem férfi még rosszabb is,
Nálamnál még a gyávább is.”
   Kohójának kémlel helyet,
Szításhoz ha vón’ térséget
Ama tájék szárazain,
Pohja szántóföldje végin.
Keres egy nap, keres másnap,
Mig aztán a harmadik nap
Akad egy nagy tarka kőre,
Szikladarab-töredékre,
Kovács erre legott feláll,
A kézműves tüzet csinál,
Egyik napon készít fúvót,
A másikon szerkeszt kohót.
   Most a kovács Ilmarinen,
Örök mester műveiben,
Tűzbe teszi az anyagot,
Kohóba a vasdarabot.
Vesz cselédet a szításhoz,
Félerejüt fujtatáshoz.
   A legények jól fujtatnak,
Derekasan szítogatnak,
Három egész nyári nappal,
Ugyan annyi éjen által,
Kő támad a sarkaikon,
Kőkéreg lábujjaikon.
   Erre kovács Ilmarinen
Mindjárt a legelső napon
Lehajol széttekinteni,
Kohóját szemügyre venni,
Vajon mi jön ki a tüzből
Kerül ki az izzó szénből?
   Nyil pattan ki az izzásból,
Arany ijj a kohójából,
Arany ive, ezüst feje,
Réz tarkáju annak nyele.
   Jó a kézijj reá nézve,
De gonosz az erkölcsére:
Minden nap csak fejet keres,
Jobb napokon kettőt is les.
   Maga kovács Ilmarinen
Nem örül még ennek igen,
A kézijjat ketté töré,
Izzó tüzbe beleveté;
Cselédinek, hogy szítsanak
Meghagyá hogy fujtassanak.
   Utánvaló napra kelvén
Maga kovács Ilmarinén,
Lehajol széttekinteni,
Kohóját szemügyre venni;
Hajó nyomul ki a lángból,
Piros naszád az izzásból,
Arany, tarka annak orra,
Réz öntetű az ormója.
   Jó a hajó reá nézve,
De nem jó az erkölcsére,
Ok nélkül is kelne harczba,
Szükség nélkül menne hadba,
Azért kovács Ilmarinen,
Nem örűl még ennek igen,
A hajót feldarabolta,
A kohóba beledobta;
Legényinek, hogy szítsanak,
Meghagyja, hogy fujtassanak.
   Harmadik nap elteltével,
Maga kovács Ilmarinen,
Lehajol széttekinteni,
Kohóját szemügyre venni;
Üsző nyomul ki a lángból,
Arany szarvú az izzásból,
Gönczölszekér van a képén,
Nap tányéra annak fején.
   Jó az üsző reá nézve,
De nem jó az erkölcsére,
Egyre erdőn jár, hentereg,
Földre szórja mind a tejet.
   Azért kovács Ilmarinen
Nem örül meg ennek igen,
A tehenet összezúzza,
Darabjait tüzbe dobja;
Cselédinek, hogy szitsanak,
Parancsolja, fujtassanak.
   Negyedik nap elteltével,
Maga kovács Ilmarinen,
Lehajol széttekinteni,
Kohóját szemügyre venni;
Eke válik ki a lángból,
Aranyélű az izzásból,
Arany éle, réz a nyele,
Ezüst annak szarva vége.
   Jó az eke reá nézve,
De nem jó az erkölcsére,
Falu földjét szántogatja,
A mezőt felhasogatja.
   Azért kovács Ilmarinen
Nem örüle még ennek sem,
Az ekét is ketté töri,
A kohóba beleveti,
S küldi szítni most a vihart,
Támaszt egész szélzivatart.
   Im a szelek szörnyen fujnak,
Szítja kelet, szítja nyugat,
Déli szél még jobban fujtat,
Ordítozva fujja éjszak,
Szítja egy nap, másodikon,
Mindaddig mig harmadikon,
Ablakból a láng kirobog,
Az ajtóból szikra pattog,
A pára az eget éri,
A felhőket a füst veri.
   Most már kovács Ilmarinen
Harmadik nap elteltével,
Lehajol széttekinteni,
Kohó-alját nézegetni,
S im a szampó megszülemlett,
Tarka orma rajta termett.
   Erre kovács Ilmarinen
Örök mester műveiben,
Üti, véti, veri, vágja,
Lapitgatja, kalapálja,
S készít szampót nagy ügyesen:
Egyik felét lisztmalommá,
Másik felét sómalommá,
Harmadikát pénzmalommá.
   Az uj szampó aztán őrölt,
Tarka orma rajt csörömpölt,
Első hombárt pitymalatkor,
Egyik hombár volt kenyér liszt,
A második eladó liszt,
Meg házi liszt a harmadik.
Örül Éj-lak nagy asszonya,
A nagy szampót felhordatja,
Éj-laka kő bérczeire,
Érczhegyek legbelsejibe,
Reá kilencz zárat vere;
Gyökereit mélyen földbe
Beülteté kilencz ölre,
Az egyiket anyaföldbe,
A másikat viz szélére,
Harmadikat dombtetőre.
   Ilmarinen kovács tehát
Megkéri most már a leányt,
Szavát ejti ilyenképen:
„Enyim lesz-e hát a leány,
Minthogy már a szampó készen,
Tarka orma szint’ akképen?”
   Mire Pohja szép lyánykája
Most maga is közbe vága:
„S ki fogja majd esztendőre,
Esztendőre, vagy kettőre,
A kakukot szóra hozni,
Madarat megszólaltatni,
Ha szamócza én elmennék,
Más tájékra elszélednék?
   E tubácska ha elveszne,
E libácska eltévedne,
Édes anyám csemetéje,
Áfonyája tova menne,
A kakuk mind elzüllenék,
Öröm-madár elköltöznék
Eme vidék dombjairól,
Eme halmok hátairól.
Soha nem is hagyom én el
Leány napim teljességgel
Nem élhetek ezek nélkül,
Az én nyári gondom nélkül:
A szamócza még szedetlen,
Tópartjai énekletlen,
A ligetek bejáratlan,
tüskék bokrok cziczázatlan.”
   Ekkor kovács Ilmarinen,
Örök mester műveiben,
Rosz kedvvel és fejlesütve,
A süvegét félre gyürve,
Eszét azon jártatgatja,
Fejét töri, hányogatja,
Haza most már hogy mehetne
Amaz ismert vidékekre,
Eme sötét Pohjolából,
A borongós Szárjolából.
   Szóla Éj-lak nagy asszonya:
„Ilmarinen kovács, mondsza,
Ugyan mért van oly rossz kedved,
S félre gyürve a süveged,
Szeretnél tán haza menni,
Ten házadba visszatérni?”
   Monda kovács Ilmarinen:
„Oda vágyik testem lelkem,
Ott akarnék én meghalni,
En földemben porladozni.”
   Most hát Éjlak nagy asszonya,
Ét-itallal táplálgatja,
Szállítja önhajójára,
Réz kormányú jószágára,
Támaszt aztán szélfuvatot,
Éjszaki szél-áramlatot.
   Erre kovács Ilmarinen,
Örök mester műveiben,
Immár haza felé ered,
Sik hátán a kék tengernek,
Halad egy nap, másodikon,
Mig aztán a harmadikon,
Már a kovács haza ére,
Kedves szülő vidékére.
   Az agg Väinő most Ilmártól,
Azt kérdezé a kovácstól:
„Én testvérem, Ilmarinen,
örök mester műveidben,
az uj szampó készen-e már,
tarka orma tarkázva már?”
   Ilmár ilyen választ ada,
Szóra fakadt s ekkép szóla:
„Az uj szampó immár őrölt,
tarka orma rajt csörömpölt,
első hombárt pitymalatkor,
egyik hombár volt kenyér liszt,
második volt eladó liszt,
a harmadik eltevő liszt.”

Barna Ferdinánd fordítása