Aki regél igaz regét,
bánkódna, ha nem tetszenék.
Hallga, urak, Marie szavát,
s nem feleditek őt magát!
Ki jó ügy által nyer nevet,
az érdemel dicséretet.
Ám hogyha bármely földeken
egy tisztes úr s asszony terem,
feltámadnak irígyeik,
és rút, gonosz beszédeik
sárba tiporják érdemük.
Úgy intézik hitvány ügyük
e gyáva, gaz, csalárd ebek,
hogy orv marásuk szenveded.
De nem hagyom történetem,
fordítsa azt bár ellenem
a sok rossz, álnok csácsogó,
kinek szava csak erre jó.

Igazak mind e szép regék,
miket brit földön költ a nép,
s röviden itt előadok.
Előbeszédet most hagyok,
s elmondom szépen, pontosan,
hogy e regés kaland hogyan
s miként történt meg hajdanán
a kisebbik Britannián¹.
Hoël² volt akkor ott az úr
békeidőn, s ha csata dúl.
S élt ott egy hű jobbágyura,
kinek Léon³ volt birtoka,
s Oridiál igaz neve.
Elhalmozta király kegye:
igaz lovag volt ő, remek.
Asszonya szült két gyermeket,
egy szép leányt és egy fiat.
A lánynak Noguent nevet ad,
s fiát Guigemarnak nevezi
— nincs az országban ily deli.
Anyja szerette mód felett,
s atyjának is kedvére lett:
az elküldte serdült fiát
tenné király szolgálatát.
Bátor fiú volt, jól nevelt,
s így mindenhol tetszésre lelt.
Amikor eljött ideje,
s megérett kora, jelleme,
király avatja, s lesz lovag,
s ura — mit kért — fegyvert is ad.
Guigemar ekkor eltávozik,
bőségesen adakozik,
s próbára Flandriába megy,
hol ütközet dúl nem is egy.
Anjou-vidék s Burgundia
Gascogne és Lotaringia
nem láttak hőst, ki ily merész,
ki párja volna, ily vitéz.
Természetében ám hiány
az, hogy szerelmet nem kiván;
bár nincs leány az ég alatt,
s olyan nemes hölgy sem akad,
aki ha ő kérné kegyét,
ne adná szívesen szivét;
s bár kedvét gyakran keresik,
vágyukkal ő nem egyezik.
Nem látja rajta senki sem,
hogy kéne már a szerelem;
barátok és idegenek
úgy vélik, Guigemar elveszett.

Hogy fenn ragyog már hírneve,
útnak indul hazafele,
hogy lássa apját s jó urát,
szülőanyját és szép hugát,
kik áhítoznak rá nagyon.
Velük együtt vígan vagyon,
s egy hónapig náluk marad.
Kedve támad űzni vadat,
s egy este hívja társait,
hajtóit és vadászait.
Reggel az erdőt felveri,
hisz ebben nagy kedvét leli.
Útjukba gímszarvas akad,
s máris kopók iramlanak,
a sok hajtó elöl rohan,
az ifju úr meg hátra van.
Apródja íjjal követi,
kutyát vezet s a tőrt viszi;
nyilazna Guigemar szívesen —
enélkül el már nem megyen.
Bozótban most rejtőzni lát
borjával egy karcsú sutát:
fehér szőrű szarvastehén⁴,
agancs ékeskedik fején.
Az eb csahol, s ő felriad,
feszül az íj, röpít nyilat,
és homlokán üt mély sebet
— a vad máris földre esett.
De a nyílvessző visszaszáll,
Guigemarig ér, s combjába áll,
sebzi alatta a lovat
bukik nyergéből a lovag.
Hanyatt terül pázsit füvén,
s mellette a szarvastehén,
kit ő sebzett. Felnyög a vad,
s nagy bajában sírva fakad;
majd megszólalva így beszél:
„Jaj! életem most véget ér!
Tőled kaptam, vitéz, sebem,
ám halld, sorsod miként legyen:
bajodra nem lesz semmi ír,
gyógyítni fű s gyökér se bír;
vajákosság, orvosszerek
nem gyógyítják sosem sebed,
mi mélyen tátong combodon!
Egy nő enyhít csak bajodon
ki szenved majd szerelmedért,
s oly gyötrő nagy bánatban él,
mint senki még az ég alatt,
s érzel te is nagy kínokat.
Csodálja ezt mind mód felett,
ki csak szeret vagy szeretett,
s kit ér majd még a szerelem.
Most távozz! Nyugtom hadd legyen!”

Szenved Guigemar, nehéz sebe,
s attól, mit hall, retten szive.
Gondolkodik, hányja-veti,
útját vajh merre veheti,
hol nyer sebére gyógyulást,
s kerüli el a pusztulást.
Fejében azt forgatja csak,
hogy nőre eddig nem akadt,
kinek szivét ajánlaná,
s kínjából azt gyógyítaná.
Apródját hívja hát elő:
„Fiú, ugorj, légy hírvivő!
Jó társaim hívd ízibe,
kikkel beszélnem kellene.”
Az elrohan, s ő ott marad,
nyög, és száján panasz fakad.
Ingét magáról leveszi,
sebét szorítja, elköti;
majd lóra száll, s gyors útra kel,
indulnia sietve kell,
nehogy még rája leljenek,
s tartóztatásba kezdjenek.
Az erdő sűrüjén tör át,
züldellő úton jut tovább
egy puszta tájra, mely felett
sziklafalat lát, nagy hegyet,
lent tengert, hová fut folyó,
s kikötőben áll egy hajó —
nincs több, csupán egyetlenegy.
Vitorlát lát, az fog szelet;
helyén mindegyik szerelék,
szurok kint, s bent a tömiték,
hézag sehol kívül-belül,
s minden ereszték szépen ül
— ébenfa mind, hiánytalan.
Nincs drágább, lenne bár arany!
Vitorlája fényes selyem,
szélben lobog fenségesen.
Álmélkodik a jó lovag,
mert még sosem hallott olyat,
hogy bárhol itt errefele
hajó horgonyzott volna le.
Közel hatol, lóról leszáll,
a pallón óvakodva jár;
véli, lel majd matrózokat,
kik benn őrzik hajójukat —
de lélek sincs fedélzetén.
Ágy áll a hajó közepén;
pompás szép lába, ágyfeje,
Salamon-gyöngy⁵ cifra disze,
elefántcsont, áttört arany
s ciprusfa éke számtalan,
és tiszta dunna rajta fenn,
arannyal átszőtt hóselyem,
sok drágaság, pazar lepel!
A párnáról hadd mondom el:
fejét ki arra fekteti,
haját a dér sosem lepi.
Cobolyprém volt a takaró,
s bélése bíborból való.
Két gyertyatartó, színarany
(kisebbnek is nagy ára van)
hajó orrán ékeskedik,
s két gyertya szórja fényeit.
Csodálkozik Guigemar ezen,
s elnyugszik a kereveten,
megpihen, mert sajog sebe;
majd fölkél — menni kellene,
de vissza nem talál utat,
szel a hajó hullámokat,
s már nyílt vizekre fut vele,
elragadja tenger szele.
Földjére nem térhet haza,
mit sem tehet — nagy bánata;
nem csoda hát, ha elalél,
sebétől égő kínnal él.
Sorsát el nem kerülheti!
Segélyért Istent kérleli:
vezesse partra a hajót,
s a haláltól védje meg ott.
Az ágyra dől, s elaluszik.
E napnak terhe már mulik,
mert mielőtt az est leszáll,
a parton gyógyulása vár:
ott magaslik ős vár foka,
egy szép ország székvárosa.

A várat bírja egy nagyúr,
ki vén öreg, de asszonyul
szép hölgye van, előkelő,
eszes, kiművelt, megnyerő
— s a vén féltékeny módfelett.
A Természet műveli ezt,
hisz egyre retteg minden agg,
hogy megkapja a szarvakat —
ezt hozza rá hajló kora.
Nem tréfa hát e nő sora!
Szép kert ölén, torony alatt
kis zugot zárnak kőfalak;
zöldes márvány keríti be,
melynek magas köveibe
nincs átjáró, csak egy csupán,
s vigyázzák nappal s éjszakán.
Más oldalon tenger vize
a ki- s bejárást zárja le,
s a várba csak hajón lehet
vinni bármely szükségletet.
Az úr a kőfalak mögött
a hölgyet örző tömlöcöt,
szobát épít, szépségeset.
Szentélyen át a bemenet,
s mutatja bent körben a kép
az istennőt, szerelemét:
Vénuszt ábrázolja magát,
orcáját és akaratát
— azt, hogy becsüld szerelmedet,
s szolgálatát híven tegyed;
Ovidius könyvét⁶ pedig,
mely szerelmet űzni tanít,
tűzbe veti — eméssze láng,
és átok érje mindahányt,
ki olvasni merészeli,
s mit ott tanult, azt követi.
Itt él a hölgy a zár alatt.
Szolgálni csak egy lány maradt,
kit mellé rendelt agg ura,
s kinek nemes a modora:
nővére lánya, kis rokon —
kedvelik is egymást nagyon.
Ha nincs a vén, a lány marad,
s míg visszavárják az urat,
nem léphet nő, de férfi se
a falon át se ki, se be.
Egy őszhajú pap, vén barát
őrzi a kulcsot s a szobát,
altestét érte ártalom,
így van iránta bizalom;
misézik csak s imádkozik,
s szolgál, ha a hölgy étkezik.
Ebéd után egy szép napon
a hölgy a kertben kint vagyon,
már étkezett és szunnyadott,
majd kisétált mulatni ott
— a kedves lány volt csak vele.
Elnéznek most a part fele,
hol egy hajót víz árja hoz,
kikötőjük felé hajóz —
bár kormányos nincsen sehol.
A hölgy menekvésre hajol,
megretten, s ez nem is csoda
— lángol orcája bíbora!
Kis társnője, ki jó eszű
s azonkívül merész szivű,
szavával lelket önt belé.
Szaladnak a hajó felé.
A lány leveszi köpenyét,
s a pompás fedélzetre lép:
ám élő lelket nem lel ott,
csak azt, aki elszunnyadott.
Megtorpan és reámered,
halvány arcot lát: holt lehet.
Rögvest fordul visszafelé,
s járul jó asszonya elé:
elmondja, hogy és mint esett,
s a holtért hullat könnyeket.
Felel a hölgy: „Akkor gyerünk!
Ha holt, úgy holtat temetünk,
s öreg papunk segít nekem
— vagy megszólal, ha eleven.”
Nem késlekednek azután.
Siet a hölgy, s vele a lány;
s hogy már a fedélzetre jött,
megáll a díszes ágy előtt;
látja a fekvő lovagot:
szép szál ifjú — a hölgy zokog.
Búslakodik, szomorkodik,
a lovagért panaszkodik,
majd mellét kézzel illeti:
szivét melegnek érezi,
s tapintja bent a dobbanást.
Guigemar hagyja a szunnyadást,
felserken, és látja a nőt,
s vidám szóval köszönti őt,
hisz tudja már, partra jutott.
Könnyes a hölgy, szomorodott;
szíves-kedves felelete,
s kérdezi, mint jutott ide,
s mely föld hazája, otthona,
s háború űzte-é tova.
„Hölgyem — felel — harc semmiképp!
De ha néked úgy tetszenék,
elmondom itt most szívesen,
való igaz történetem.
Kisebb Britannia hazám,
s vadászva e nap hajnalán,
megsebeztem egy szép ünőt,
s nyilam megfordult, visszalőtt,
és combon ért; oly mély a seb,
hogy gyógyírt rá nem nyerhetek.
Az ünő szólt és zokogott,
bűvös szóval megátkozott,
hogy enyhet úgy nyer csak sebem,
ha szép hölgy nyújtja azt nekem
— de hogy hol lelném, nem tudom.
Meghallva, mily kemény sorom,
az erdőből rohantam én,
s e hajót leltem part ölén;
fel is hágtam rá, én bolond,
s a parttól máris messze vont.
Hová értem, nem sejthetem,
s mely várost láthat itt szemem?
Szépséges hölgy, tanácsot adj!
Az égre kérlek, itt ne hagyj!
Hová térjek meg, nem tudom;
hajóm sem kormányozhatom.”
„Kedves szép úr — a hölgy felel —,
szivem szerint hadd mondom el:
e város itt férjuramé,
s körötte minden az övé.
Gazdag nagyúr, előkelő,
de vén, elaggott ember ő,
s lelke féltékeny módfelett;
szavam adom rá, hiheted.
Engem e zugba itt bezárt,
öreg pap őrzi bent a zárt,
s egy csak az ajtó befelé —
hogy a mennykő csapjon belé!
Éjjel-nappal rabként vagyok,
s kimerészkedni sem tudok,
hacsak őröm nem hívna ki —
mert férjem ekként rendeli.
Itt kápolnám s lakószobám,
s jó társamul még itt e lány.
Ha kedved tartja, hát maradj,
hogy utadhoz erőre kapj;
körünkben látunk szívesen,
s szolgálunk téged kedvesen.”
Hallván Guigemar a hölgy szavát,
megköszöni ajánlatát:
itt véle örömmel mulat.
Kel már, nyoszolyát odahagy,
feltámogatják ím a nők,
a hölgy lakába viszik őt,
s a szobában, kárpit mögött
(függöny ez a fekhely előtt)
a lány ágyára fektetik,
s a lovag ottan nyugoszik.
Aranytálban hoznak vizet,
lemossák combján a sebet,
fehér gyolccsal törölgetik,
a vért körűle felszedik,
pólyálnak rá szoros kötést;
s adnak ezernyi kedvezést.
Este, hogy kapják étküket,
a lány kiméri részüket,
s jut a lovagnak is elég,
hogy bőséggel igyék, egyék.
De belémart a szerelem,
s szivében ott a gyötrelem,
mert a hölgy ejtett oly sebet,
hogy otthont, hazát elfeled,
s nem érzi már combján sebét —
és mégis sóhajt, kínban ég.
S a lányt, ki ott mellette áll,
elküldi, mert aludna már.
Az indul is, otthagyja őt;
s így nyerve némi pihenőt,
úrasszonyához visszatér,
kit éppoly tűz szikrája ér,
mitől szenved a jó lovag,
és szíve felgyúl, lángra kap.

Guigemar magába révedőn,
gondba merül, töprenkedőn,
s nem érti még, vajon mi ez,
de annyit mégis fölfedez,
hogyha e hölgy gyógyírt nem ad,
biztos halál felé halad.
„Jaj — szól —, most vajh, mihez fogok?
Sietve hozzá fordulok,
hogy szánja meg, ki könyörög,
s ily nyomorult, sorsüldözött.
S ha eltaszítja azt, ki kér,
hideg lesz, dölyfös és kevély,
úgy bánatomban meghalok,
vagy holtig hordok bánatot.”
Sóhajt; majd véli kisidőn,
új gondolatra ébredőn:
sorsa csak szenvedés lehet —
szenved, hiszen mást nem tehet.
Virraszt egész éjjelen át,
sóhajtozik, gyötri magát.
Gyakran reá emlékezik,
felidézve beszédeit,
szép termetét, ajkát, szemét —
édes érzés járja szivét.
Fojtott szóval kérlelgeti,
majdhogy kegyesének hiszi.
S ha tudná, mit érez a nő,
a szerelemben veszködő,
bizony mondom, örvendene;
vigasza lenne, s öröme,
s elmúlna bánat, szenvedés,
arcán sem ülne senyvedés.
Szerelmének kínját nyögi,
s a hölgy is épp ezt érezi.
Alig jön el a pirkadat,
a nőt serkenti virradat;
nem alhatott — panaszkodik;
érzi szerelme kínjait.
Az őt szolgáló zsenge lány
látja arcán, hogy mit kiván:
úrnője Guigemart szereti,
ki bent az ágyat őrizi,
és gyógyulásra vár sebe
— s nem tudja, az szereti-e.
Amíg a hölgy templomba megy,
a lány az ifjat nézi meg,
s leül, amint az ágyhoz ér;
szólítja az már, így beszél:
„Mondjad, hová ment asszonyom?
korán miért kelt fel vajon?”
El is hallgat, sóhajt nagyot,
s a jó leány ily szóba fog:
„Látom, uram, szerelmedet;
vigyázz, ne titkold el szived!
Add át szerelmednek magad,
s az viszonzatlan nem marad.
Aki szereti asszonyom,
tisztelje szívében nagyon.
Tisztes, igaz szerelmetek,
ha azt szilárdul érzitek.
Szép vagy uram, és ő is az.”
Guigemar neki választ megad:
„Szerelmem éget hevesen,
rossz véget érek, úgy hiszem,
ha most senki nem támogat.
Kedves lány, add tanácsodat!
Szerelmemmel, mondd, mit tegyek?”
A lány mond szép feleletet,
buzdítást nyer a jó lovag:
bíztatja, és támaszt is ad,
bármit, mi tőle csak telik;
szépen keríti szavait.

Midőn a mise véget ér,
a hölgy sietve visszatér.
Tudni vágyik, hogy a lovag,
kiért szíve majd megszakad,
ébren nyugszik vagy szunnyad-é.
Hívja a lány oda elé,
s már a lovaghoz vezeti,
bátran beszélhet, szól, neki,
mutassa szívét igazul,
forduljon bár jól vagy balul.
Guigemar köszön, s a hölgy viszont.
Zavart érzés szivükre ront:
nem mer kérni a dalia,
mert hiszen messzi föld fia.
Nehogy elűzzék, szólni fél:
a nő tán még haragra kél.
Ám ki baját fel nem fedi,
gyógyulását nem nyerheti:
seb a szíven a szerelem,
bár kívül nem látszik misem;
hosszan kínoz, kórság gyanánt,
mert a Természet küldi ránk.
Tréfára veszik némelyek,
silány udvari emberek;
szépet tesznek mindenfele,
s dicsekvő szó tettük szele.
Nem szerelem az: őrület,
gonoszság, buja szédület.
Ki rálel az igazira,
szeretve kell szolgálnia:
hogy mit óhajt, az meglegyen.
Dúlja Guigemart a szerelem:
vagy éri gyors, hamar segély,
vagy ezután senyvedve él.
Szerelme ad merszet, erőt,
s feltárul ím a nő előtt.
„Hölgyem — szól —, érted meghalok,
szivem tépik vad viharok,
s ha nem fogsz meggyógyítani,
halálba fogok hullani.
Légy kedvesem, ezt akarom!
Szépség, ne vesd meg óhajom!”
Amint a hölgy hallja szavát,
jó szívvel adja válaszát.
Kacagva szól: „Szép kedvesem,
gyors lenne, szörnyen szertelen,
ha teljesítném óhajod.
E módi nálam nem szokott!”
„Hölgyem — felel —, az istenért!
Nehogy neheztelj szavamért:
könnyűszavú csinoska nő
lehet ily magát kérető
(hadd higgye azt a férfinép,
nem volt kalandja semmi még).
De ha egy tisztes úri hölgy,
kit becsületérzés betölt,
magához jól illőre lel,
keménység nem foghatja el;
szeresse inkább szívesen,
s előbb, mint szóbeszéd legyen,
vegyék szerelmük zálogát —
szép hölgyem, hagyjuk a vitát!”
Tudja a nő: e szó igaz;
percig se vár, szerelmet ad,
s Guigemar máris csókolja őt.
E perctől él csak szép időt!
Egymáshoz szólnak, s fekszenek,
hogy játsszanak, öleljenek.
A legfőbb élvezet övék,
s mint mások, érzik örömét!

Úgy tudom, Guigemar és a hölgy
másfél évet együtt kitölt.
Éltük örömre fordula,
de nem pihen meg Fortuna,
kinek gyorsan vált kereke,
hogy azt, ki fenn van, lökje le.
Így jártak ők is védtelen:
lelepleződtek hirtelen.

Midőn nyár kora napja kel,
az ifju hölgyével hever,
s csókolja arcát, ajakát.
„Szép kedvesem — hallja szavát —,
szivem súgja: elvesztelek,
reánk lelnek s elvesztenek.
Ha meghalnál, én meghalok!
Ám ha élted megóvhatod,
majd más szerelemre találsz,
s engem holtig búsít a gyász.”
„Hölgyem, ne mondd! — így válaszol.
Ne leljek én nyugtot sehol,
ha más örömre éhezem —
szűnjék meg hát e félelem!”
„Kedves, ím zálogot veszek.
Add csak ide gyolcsingedet,
hadd kössek arra egy bogot,
s bárhol vagy aztán, tudhatod,
hogy azt bátran szeretheted,
ki megoldozza ingedet.”
Átadja ő ingét legott,
s köt az reá olyan bogot,
hogy meg nem oldja senki se,
csak olló vagy a kés hegye —
majd visszaadja azt neki.
Ingét átvéve kérleli:
bizonyosság tőle is legyen;

s ezért a hölgynek ügyesen
csupasz testére fűz övet,
s ölén meghúzza némileg.
Ki annak csatját oldaná,
s nem rontaná, szakítaná,
azt szeretni megengedi.
Csókot is ad, így végezi.

Meglátta őket még e nap,
s le is leplezte titkukat
egy kamarás, akit az úr
küldött, s szaglászott fondorul.
Úrasszonyával szólana,
s nem nyílik annak ajtaja;
beles hát az ablakon át,
s megy már — értesíti urát.
Midőn a hírt hallja az úr,
sosem-érzett haragra gyúl.
Híveiből hármat hivat,
s menten a szobához szalad;
ajtaját felfeszítteti,
és a lovagot bent leli.
Haragja dúl, parancsot ad,
vesszen tüstént ott a lovag.
Guigemar hamar talpra szökik,
nem fél, nem is tétlenkedik.
Egy hatalmas fenyőrudat,
amin szárítanak vásznakat,
kézbe kap, s elébük áll —
akárki jönne, éri kár.
Ha bárki hozzá közelít,
ő majd erős kézzel fenyít.
Az úr csak nézi, rámered,
kérdez, s vár rá feleletet:
mely föld szülötte és fia?
s mint sikerült bejutnia?
Meséli ő, mint érkezett,
s a hölgytől nem mehetett;
elbeszéli nehéz sorát,
a megsebzett szarvassutát,
a hajót és saját sebét
— s kezébe adja életét.
Szavának — szól az — nem hihet,
ám ha mégiscsak így esett,
és megtalálják a hajót,
tengerre küldi ott legott.
Ha partot ér, bánná az úr
— inkább reméli: vízbe fúl.
Ebben mind meg is egyezett
s útjuk most a parthoz vezet.
A bárkát ottan fellelik,
s Guigemarral az hazauszik.
Halad hajója egyre csak,
ő meg sóhajt, könnye szakad:
hölgyéért érez bánatot.
Kérleli a Mindenhatót,
hogy gyors halála elvigye,
s ne leljen többé partra se,
ha meg nem kapja kedvesét,
kit úgy szeret, mint életét.
E kínzó fájdalmával él,
míg a hajó partra ér,
oda, hol egykor rátalált
— nem messze véli otthonát.
Amint csak lehet, partra száll.
Egy volt apródja arra jár,
keresvén egy lovag urat,
s kantáron visz hátaslovat.
Felismeri s mondja nevét.
Fordítja a fiú szemét,
s száll nyergéből ura elé,
paripáját viszi felé,
s kiséri már. Örvendenek,
s barátai sereglenek,
egész országban híre jár;
de élete komor, sivár...
Sok nő kivánja férjeül,
de ő mindtől csak menekül;
szerelemből vagy vagyonért
nem venne asszonyt semmiért,
hacsak nem bontja ing bogát,
el nem szakítva vászonát...
Bretagne szép földjén híre megy,
s asszony, leány közt nincsen egy,
ki próbálni restellene:
nem nyit csomót egyike se.

Most meg a hölgyről szólanék,
kiért Guigemar oly lángban ég.
Amint javallta egyik úr,
vén férje tartja most rabul,
és szürke kőtoronyban él —
kín nappala, s kínzóbb az éj.
Nem lehet azt elmondani,
mit kell ottan kiállani,
sem kínjait, keserveit,
toronyban élt gyötrelmeit.
Talán két évnél is tovább
nyögi örömtelen sorát,
s szép kedvest százszor megsirat:
„Guigemar, vesztemre láttalak!
Kivánok menten gyors halált,
mi hosszu szenvedést kivált!
De ha, kedves, elfuthatok,
hol téged vízre tettek, ott
vesztem magam!” S emelkedik,
ajtó felé iramodik,
nem keres zárhoz kulcsokat,
mégis megleli az utat.
Útja elé semmi nem áll.
Kikötőben hajót talál,
kikötve tartja sziklapart,
hol ő vízbe halni akar.
Hogy meglátja, hajóra lép,
ám eléje villan a kép:
itt érte kedvesét halál!
Botlik már lába, alig áll:
s ha majd tán a párkányhoz ér,
még átbukik, s vízbe alél
— szenved bizony keservesen.
Viszi hajó a tengeren.
Bretagne vidékén partot ér,
erős várhoz hajtja a szél.
A vár egy nagyúr székhelye,
kinek Mériaduc neve.
Szomszédjával hadakozik;
s alig pirkad, nem nyugoszik:
küldené a jobbágyokat,
ellenséget pusztítsanak.
Ablakhoz áll, onnét kinéz,
s hajót lát, mely kikötni kész.
Indul a lépcsőn hamarást,
s magával hív egy kamarást;
a hajóhoz iramlanak,
hozzá létrát támasztanak;
s a hölgyet ott bent fellelik
— oly szép, hogy tündérnek hiszik.
Köpenyénél ragadja meg,
s várába véle visszamegy.
A zsákmánnyal elégedett,
hisz szép az mindenekfelett:
Bármint került tengerre ő,
kitetszik, mily előkelő.
Asszonyt még úgy sosem kivánt,
mint érez épp e hölgy iránt.
Van egy kedves testvérhuga,
kinek terme cifra szoba:
az ifju nőt rábízza ott.
Nyer a szép hölgy hódolatot,
dús cicomát, öltözetet,
de bánatában csak eped.
Szép szóval gyakran illeti
az úr, és híven szereti;
s bár kérleli — arra süket.
Végül mutatja az övet:
szeretni nem fog férfiút,
csak ha övet oldani tud,
s nem tépi azt. S hogy hallja ezt,
az úr haragvó szóba kezd:
„Vidékünkön van egy lovag,
kit bárhol tisztelet fogad;
de asszonyt venni csak kerül —
gyolcs inge révén menekül:
jobb szegélyén visel csomót,
s megoldani nincs semmi mód;
olló vagy kés nyithatja csak.
Nyilván te bogoztad be azt.”
Hallván a hölgy, sóhajt nagyot,
és kis híján a földre rogy:
az úr két karjába esik,
s az metszi inge pántjait,
hogy majd az övet oldja meg,
de vesződsége kárba megy.
S nincs az országban oly lovag,
kit próbát tenni nem hivat.

Imígy telik hosszú idő,
mígnem vitézi torna jő:
Mériaduc volt az, aki
ellenségét így hívta ki.
Meghívott számos lovagot,
s főként Guigemarra számitott,
várván viszonszolgálatát,
mint fegyvertárs és jóbarát:
jöjjön baját enyhíteni,
szükségében segíteni.
Jön a lovag, s kiséretet
gyűjt maga köré száz felett.
Mériaduc vendégeli,
torony termébe helyezi,
s hugát kéreti sebesen.
Két lovagjával így üzen:
öltsön fel ruhát, ékeset,
s hozza a nőt, a kedveset.
Teszi híven akaratát:
a két hölgy ékíti magát,
s kéz-kézben állnak ím elő.
Sápadt a hölgy, töprenkedő:
hallotta jó Guigemar nevét,
s csak tétováz, amerre lép;
s ha a lány meg nem tartaná,
ájultan roskadna alá.
Jöttükre Guigemar felszökik,
a hölgyre néz, csodálkozik,
tekinti arcát, termetét,
hőköl kicsinyt és hátralép.
„Ő lenne tán — szól — kedvesem?
szivem, reményem, életem?
szép hölgyem, aki úgy szeret?
ide miként kerülhetett?
Őrültség, ha ezt gondolom,
ő nem lehet, nyilván tudom —
a nő hasonló mindahány,
egy semmiség hat így reám.
Ám mert olyan, akárcsak ő,
kit szívem óhajt, az a nő,
szólok vele, odamegyek.”
S elébe lép már, közeleg,
csókkal köszönti és leül,
de mit sem szól azonfelül,
mint hogy leülni kérleli.
Mériaduc szemlélgeti,
s mit lát, kedvére nem esik;
Guigemarral így ingerkedik:
„Uram — szól —, ha megengeded,
leányhugom gyolcs ingedet
megoldaná: próbát teszen.
Sikerrel jár, bízvást hiszem.”
Az meg felel: „Hát csak tegye!”
Udvarnokát inti ide,
ki ingét bizton őrizi,
s hogy kéri most, eléviszi.
A lány kezébe inget ad,
de az nyitjára nem akad.
A hölgy a csomót ismeri,
s szivét kínzó nagy gond eszi:
hisz e próbát kiállni kész,
ha módja lesz, s lesz oly merész.
Mériaducnek feltünik,
s szól, bár haragja nem szünik:
„Hölgyem, próbát te is tegyed!
vajh oldhat-é csomót kezed!”
Hallván, hogy itt az engedély,
kezében már az ingszegély,
s kioldja azt egyszeriben.
Álmélkodik Guigemar ezen;
és bár hölgyét felismeri,
hogy ő lenne, alig hiszi.
Szólítja hát egyenesen:
„Te drága lény, szép kedvesem!
Mondjad, szememnek hihetek?
Engedd, hadd lássam testedet,
s hogy ott van-é csatolt öve.”
Derekához nyúl két keze
s tapintja már a hölgy övét.
„Csodás kaland ez — szól —, te szép!
hogy itt végre felleltelek!
ki hozott erre tégedet?”
S beszéli az a szenvedést,
siralmas meggyötörtetést
a börtönben, hol senyvedett,
s arra sor mint kerülhetett,
hogy meneküljön, bár halált
óhajtott, de hajót talált,
és felszállván e partra ért,
majd e lovag házában élt,
s bár nála tisztes sora volt,
a szerelmes úrral dacolt.
Most újra érez örömet:
„Kedves, vidd el szerelmedet!”
Szökken Guigemar, s ily szóba fog.
„Urak — kiált —, hallgassatok!
Felleltem itt most hölgyemet,
kiről azt hittem, elveszett.
Mériaducöt kérlelem,
ne tartsa vissza kegyesem:
hűbéres esküvést teszek,
évekig szolgája leszek,
s követ száznál is több lovag.”
Választ rá Mériaduc ad:
„Guigemar, te kedves jó barát!
E háborúságom baját,
szorongatását megvetem,
s kivánságod nem szívelem.
Akit leltem, az az enyém,
s tőled bizony megvédeném!”

Hallván Guigemar parancsot ad,
hogy lóra szálljon mind a had;
harcra kihív, és távozik,
hölgyét hagyván szomorkodik.
A városban minden lovag,
ki tornára gyűlt még minap,
Guigemarral ím most elmegyen,
s kész rá, hogy esküt is tegyen:
követik őt, bármerre jár,
s becstelen, ki mellé nem áll.
S amíg leszáll az éjszaka,
a szomszédvárhoz ér hada.
Fogadja őket vár ura,
kinek múlik gondja, baja,
mert Guigemar segélyt hoz neki,
s tudja, harcát így megnyeri.
Fölserkennek másnap korán,
már mind fegyvert visel magán,
s csörtetnek szállásuk felől.
Guigemar vezérként jár elöl.
Megrohanják a várfalat,
s bár támadásuk elakad,
Guigemar nem szüntet ostromot,
míg nem éri a várfokot;
egyre gyűlnek emberei,
s a népet kiéhezteti.
Lerontja mind a várfalat,
s megöli bent a várurat.
Kihozza vígan kedvesét:
nem látnak többé szenvedést!

E történetből lett rege,
Guigemar igaz, szép éneke;
pengetik hárfán és rotán⁷
s elandalodnak dallamán.

Rajnavölgyi Géza fordítása

Kiejtési útmutató

Anjou — anzsu
Bretagne — brötány
Gascogne — gasykony
Guigemar — gizsmár
Hoël — hoel
Léon — leon
Marie de France — mári dö fransz
Mériaduc — meriádük
Noguent — nogan
Ovidius — ovídiusz


Jegyzetek

¹ a kisebbik Britannia — a mai Bretagne, ahová az 5. sz.-ban költöztek be az angolszászok elől menekülő britek. A Bretagne földrajzi név a latin Britannia francia származéka, mint ahogyan a breton népnév is a kontinensen élő briteket jelöli. Marie de France — jóllehet többnyire a bretonokról mesél — szóhasználatában nem tesz különbséget a két népcsoport között

² Hoël — breton herceg a 11. sz.-ban

³ Léon — Bretagne északnyugati vidéke

⁴ fehér szőrű szarvastehén — a fehér a kelta mitikus állatok gyakori színe

⁵ Salamon-gyöngy — a beágyazott zománc egy fajtáját a középkorban a pompakedvelő bibliai király után nevezték el

⁶ Ovidius könyve — utalás A szerelem orvosságai (Remedia amoris) c. műre

⁷ rota — kelta eredetű középkori pengetőhangszer