Vénséges vén Vejnemöjnen kivezeti kis csikaját,
szép szürkéjét szerszámozza, könnyű szánja elé köti,
magát meg a szánba vágja, telepszik tarka kasába.

Lovát ostorral legyinti, gyöngyös gyeplővel bíztatja:
fut a fakó, szalad a szán, siklik sebten, fogy az útja;
nyírfa talpak nyöszörögnek, billeg a berkenye járom.

Szilajan száguld a szánnal, megyen mezőn, mély mocsáron,
vágtat irdatlan irtáson. Megyen egy nap, megyen másnap,
harmadik nap haladtával jut egy hosszú híd fejéhez,
Kaleva kies földjére, Oszmo szántása szélére.

Száját ekkor szóra nyitja, kevély kedvvel kijelenti:
„Fald fel, farkas, kapd el, kórság, azt az álmot látó lappot!
Hiszen egyszer azt hazudta, hogy én élő szemmel soha,
míg a világ világ lészen, míg ékes hold jár az égen,
nem térhetek többé ide, Kaleva kies földire!”

Most vénséges Vejnemöjnen dalolni kezd: bűvöl-bájol,
virágzó fenyőt varázsol! Arany annak a levele,
feje az egeket éri, felnyúlik a felhők fölé,
lombja fenn a levegőben szétterűl a menny széléig.

Énekével bűvöl-bájol: derengő holdsarlót dalol
aranyos fenyő ágára, Göncölt ültet a gallyára.
Lovát megint megugratja, szánját hazafelé hajtja,
Komor képpel, borús kedvvel, csáléra csapott süveggel,
mert Ilmarinent igérte, őt, az örökös vasverőt
maga feje mentségéűl, vén élete váltságáúl
sötét, sivár Pohjolába, szomorú Száriolába.

Ménlova máris megállott Oszmo új szántása szélén.
Vénséges vén Vejnemöjnen ott fülel, fejét felütve;
kalapácsot hall kopogni, csendülő pörölyt csattogni!

Ihol a vén Vejnemöjnen megyen mindjárt a műhelybe:
ott Ilmari kovácsmester csengve-bongva vasát verte.
Kérdi kovács Ilmarinen: „Te vénséges Vejnemöjnen,
mit műveltél, merre jártál, hetek hosszat hol kószáltál?”

Vénséges vén Vejnemöjnen felel néki, mondja menten:
„Ott kószáltam, kóboroltam, hetek hosszat ott maradtam
sötét, sivár Pohjolában, szomorú Száriolában,
lapp varázslók vándorútján, tudós táltosok tanyáján!”

Most megint Ilmari mester mondja a szót, kérdve kérdi:
„Te vénséges Vejnemöjnen, örök titkoknak tudója!
Mit mesélsz most, mi hírt hoztál hosszú útról hazatérve?”

Vejnemöjnen válaszolja: „Bőven lenne mit beszélnem!
Szép szűz lakik Pohjolában, hajadon a hideg házban,
nem kell néki férfiember, nem törődik a kérőkkel!
Pedig Pohjola fél földje szűzi szépségét dicséri:
homlokáról hold sugárzik, nap ragyog ringó melléről,
vállán a Göncöl világol, hátán a Fiastyúk fénylik.

Indúlj immár, Ilmarinen, öröktől való vasverő,
tekintsed meg azt a tündért, szerezzed meg a szép szűzet!
Hogyha Szampót szerkesztesz ott, ha tetejét tarkán írod:
ez a lány lesz munkád bére, tied lesz Észak tündére!”

Most Ilmari mester mondja: „Hohó, te vén Vejnemöjnen!
Látom, elígértél engem sötét, sivár Pohjolába
vén fejednek váltságáúl, életednek zálogáúl.
De én soha életemben, míg halvány hold jár az égen,
nem megyek fel Pohjolába, Száriola szállására,
vitézeket vesztő helyre, férfiakat fojtó földre!”

Vénséges vén Vejnemöjnen válaszol a vasverőnek:
„Mondok mást is, más csodát is: van egy virágzó fenyőfa
Oszmó szántójának szélén. Arany annak minden ága,
tetején a hold tanyázik, Göncöl-csillag ül a csúcsán!”

Mondja Ilmarinen mester: „Nem hiszem, hogy igaz volna,
míg magam meg nem nézhetem, nem láthatom szép szememmel!”

Vejnemöjnen visszafelel: „Hogyha nem hiszel szavamnak,
menjünk, lássuk mind a ketten: igaz hír-e, vagy hazugság!”

Mennek nyomban, megtekintik azt a virágzó fenyőfát:
mendegél vén Vejnemöjnen, megyen Ilmarinen mester.
Mindjárást hogy megérkeznek Oszmó széles szántójához:
nézi a kovács közelről, csodálja a csudafenyőt,
aranyos ágán a holdat, Göncöl csillagát a csúcsán.

Vénséges vén Vejnemöjnen ilyen igét szól szájával:
„No most kedves kovács komám, eredj fel a fenyőfára,
hozd le a halovány holdat, Göncöl csillagát is csend el!”

Ilmarinen, a vasverő, felmászott a magos fára,
felment a felső egekbe, halvány holdat hogy lehozza,
csodás fenyőfa csúcsáról Göncöl csillagát lecsenje.

Megszólal a magos fenyő, csúfolódik a csudafa:
„Jaj, te esztelen kis ember, oktalan, ostoba fickó!
Feljöttél, te félkegyelmű, gyürkőztél, te gyermekeszű,
hogy leszedd a hamis holdat, csend a csalfa csillagokat!”

Ekkor a vén Vejnemöjnen dalolni kezd, dudorászni:
forgószelet fúj szájával, bősz vihart bűvöl dalával,
mondja mellé mondókáját, varázsverset szól a szája:
„Vidd el őt, vihar, hajóddal, szállítsd el, szél, csónakoddal,
vidd magaddal messzi tájra, sodord sötét Pohjolába!”

Fergeteges forgószél jött, tomboló zegernye támadt,
kapta kovács Ilmarinent, vette, vitte, elsodorta
sötét, sivár Pohjolába, szomorú Száriolába.
Repűl immár Ilmarinen, száguld szélnél sebesebben,
vágtat vad viharok útján, örvénylő szelek ösvényén.
Hold felett jár, Nap alatt jár, Göncöl-csillag vállán vágtat.
Érkezik Észak földjére, Száriola szaunájához,
jöttét a kutyák sem hallják, csahos ebek sem ugatják.

Louhi, Pohjola úrnője, Fagyország foghíjas vénje,
kilép kerek udvarába, kérdezi a kovácsmestert:
„Ki vagy, mi vagy? Honnan jöttél? Híres hősöktől eredtél?
Ide szálltál szelek szárnyán, vad viharok szánkaútján,
még a kutyák sem ugattak, csahos ebek sem csaholtak!”
Mondja most Ilmari mester: „Nem is azért jöttem ide,
kuvaszok hogy kergessenek, mocskos ebek megmarjanak,
itt, ez idegen udvaron, ismeretlen, rideg tájon!”

Louhi, Pohjola úrnője, kérdi különös vendégét:
„Vajon nem láttad valahol, avagy talán ismered is
magát Ilmarinen mestert, kovácsok közt legkülönbet?
Három hosszú hete várjuk, jöttét régóta reméljük,
hogy itt Észak fagyos földjén új Szampót szerezzen nekünk.”

Felel Ilmarinen fennen, ilyen igét szól szájával:
„Hát már hogy is ne ismerném! Ilmarinent jól ismerem:
magam vagy Ilmarinen, én vagyok az vasverő!”

Louhi, Pohjola úrnője, Fagyország foghíjas vénje,
sebbel-lobbal lép a házba, szóval mondja a szobában:
„Gyermekem, legifjabb lányom, kedves kincsem, szende szűzem!
Szedd magadra szép ruhádat, vedd patyolat pendelyedet,
rokolyát ringó csípődre, kebeledre könnyű kendőt,
gyöngyöt tégy gyönge nyakadra, hímes éket homlokdra,
pirosítsd ki két orcádat, mutasd meg tündér mivoltod.
Megjött már Ilmari mester, öröktől való vasverő,
eljött, hogy Szampót szerkesszen, fedelét tarkára fesse!”

Akkor Pohjola szép szűze, földnek fénye, víz virága,
veszi választott köntösét, patyolat fehér pendelyét,
képét cifrán cicomázza, fényes pántot tesz fejére,
rezes csattot ruhájára, arany övet ölt magára.

Kis kamrából jő a házba, libegve lép a szobába,
szürke szeme frissen fénylik, füle fínoman fehérlik,
gyönyörűség gyenge képe, két orcája kinyílt rózsa,
keblén arany csatja csillog, haján ezüst éke villog.

Louhi, Észak gazdasszonya, Ilmarinent bevezeti
Pohjola palotájába, Száriola szobájába.
Megeteti, megitatja, szomját oltja, jól lakatja,
vígan tartja, vendégeli, végűl mégis megkérdezi:
„Mondd csak, Ilmarinen mester, öröktől való vasverő:
Tudsz-é Szampót szerkeszteni, fedelét tarkán festeni
hattyú tollának hegyéből, meddő tehénnek tejéből,
árpának apró szeméből, gyenge báránynak gyapjából?
Szépséges szűz lesz a béred, gyönyörű lány lesz jutalmad!”

Maga Ilmarinen mester szapora szóval feleli:
„Tudok Szampót szerkeszteni, fedelét tarkán festeni
hattyú tollának hegyéből, meddő tehénnek tejéből,
árpának apró szeméből, gyenge báránynak gyapjából.
Még a magos menny boltját is egyedűl én kalapáltam,
amikor még semmi sem volt, foszlott fonál, annyi sem volt!”

Indúl Szampót szerkeszteni, fedelét tarkán festeni.
Kérdi, műhelyt merre lelhet, jó szerszámot hol szerezhet.
Semmi sincsen, ami kellő: nincs kalapács, nincsen kohó,
nincs fújtató, nincsen fogó, nincs üllő, nincs kalapácsnyél!

Ekkor Ilmarinen kovács ilyen igét szól szájával:
„Vénasszony, ki veszkelődik, hitvány eb, ki dolgát hagyja!
Férfiember bír a bajjal, még a gyatrábbja is győzi!”

Helyet keres a kohónak, tág teret a fújtatóknak,
száraz helyen, sziklaháton, pohjolai mezők mentén.
Keres egy nap, kutat másnap, végre harmadnap haladtán
tarkán írott kőre talál, irdatlan szürke sziklára.
Ott a mester megáll immár, szikla csúcsán tüzet csihol,
kohóját is elkészíti, fújtatóit felépíti.

Mostan Ilmarinen mester, öröktől való vasverő,
mind a holmit tűzbe hányja, nyers ércet nyom a kohóba,
szolgákat szed tüzet szítni, rabokat rendel fújtatni.

Szítják már tüzét a szolgák, rossz rabok rendre fújtatják,
három hosszú nyári napon, három bűvös éjszakán át;
kemény kő tapad talpukra, lapos kavics lábujjukra.

Már az első napnak múltán maga Ilmarinen mester
lehajol, hogy látván lássa: mi kél a kohó szívéből,
mi támad a tűz hevéből, mi lesz a lobogó lángból.

Tüzéből íves íj támad, szép színarany íj született:
arany íjnak ezüst feje, cínnel cifrázott a nyele.
Az arany íj szép volt szemre, de gonosz a természetje:
minden napra kér egy fejet, néhanapján kettőt kíván!

Ilmarinen, a vasverő, nem lelte nagy kedvét benne:
kevély íját kettétörte, vas ívét tűzbe vetette.
Tüzét szorgos szolgák szítják, rossz rabok rendre fújtatják.

Második nap múltán immár maga Ilmarinen mester
lehajol, hogy látván lássa: mi kél a kohó szívéből?
Kis csónak kélt a kohóból, tűzből barna bárka támadt:
orra arannyal cifrázva, két oldala vasból verve.

Az a csónak szép volt szemre, de gonosz a természetje;
ok híján is hadba szállna, véres viadalba menne.

Maga Ilmarinen mester kedvét ebben sem találta:
összezúzta darabokra, töredékit tűzbe dobta!
Tüzét szorgos szolgák szítják, rossz rabok rendre fújtatják.

Harmadnapon, hűs hajnalon Ilmarinen, a vasverő,
lehajol, hogy látván lássa, mi kél a kohó közepén.
Tüzéből most tehén támadt: színarany a tehén szarva,
homlokán hét Göncöl-csillag, feje felett a fényes nap!

Az a tehén szép volt szemre, de hitvány a természetje:
hétszám hever künn az erdőn, tejét a földre folyatja.

Ilmarinen igaz kovács, kedvét ebben sem találja:
felkoncolja a tehenet, visszaveti kohójába.

Negyedik nap érkeztével maga Ilmarinen mester
lehajol, hogy látván lássa, mi kél a kohó közepén.
Tűz lángjából eke támad! Eke vasa aranyból van,
rúdja veres rézből verve, szarván a gomb színezüstből.

Az az eke szép volt szemre, de hamis a természetje:
falu földjét mind föltúrja, rendre rontja a réteket.

Ilmarinen kovácsmester kedvét ebben sem találja:
elroppantja a rossz ekét, visszaveti kohójába.

Szeleket hív lángot szítni, fergetegeket fújtatni!
Fújnak a szelek sziszegve: keleti szél, nyugati szél,
dühösen dúl a déli szél, élesen vág észak szele.
Szítják a szelek a tüzet egy nap, két nap, három napig:
lobog a láng az ablakból, szikrák szállnak az ajtóból,
pernye csap a magos mennybe, sűrű fűst a fellegekbe.

Maga Ilmarinen mester három hosszú nap teltével
megy, lehajol, látván látja: kohójának közepében
szépséges Szampó születik, tarka tetős malom támad!

Örül már Ilmari mester, öröktől való vasverő.
Kovácsolja, kalapálja, kiveri, jól kiformálja.
Mester módján Szampót szerkeszt: lisztmalmot egyik felére,
sómalmot másik felére, pénzmalmot a harmadikra.

Szaporán őröl a Szampó, zakatol tarka teteje:
estig őröl egy hombárnyit; egy hombárnyi ennivalót,
még egyet vásárra valót, harmadikat háztartásra.

Örvend Észak úrasszonya: Szampóját nyomban szállítja
kemény kőszirt kebelébe, roppant rézhegy rejtekébe,
kilenc záros kapu mögé. Gyökerét gyorsan ereszti,
kilenc öl mélyen megköti: egyet köt fekete földbe,
másodikat mély vizekbe, harmadikat hegy hasába.

Immár Ilmarinen mester kéri kezét a leánynak;
szájával a szót így mondja: „Megkapom-e szép szűzemet,
hiszen Szampót szerkesztettem, tetejét tarkán festettem?”

Észak ékes lánya ekkor fennszóval így felel néki:
„Hát jövőre, harmadévre, meleg nyáridőn ki menne
hallgatni a kakukk hangját, madár csacska csácsogását,
ha én innen messze mennék, szép szamóca, elszármaznék?
Csöpp csibécske, ha eltűnnék, kis kacsa, ha elröpülnék,
ha elszállnék, szülém szülte pici piros áfonyája:
minden kakukk szárnyra kelne, minden madár messze menne
határunkról, halmainkról, kedves kerek dombjainkról!

Semmi képpen sem mehetek, nem hagyom hajadon sorom,
temérdek tennivalómat, nyájas nyáridők munkáit:
réten szamócát kell szednem, vizek partján vígan lennem,
ligetekben lépegetnem, bújócskáznom a berekben!”

Így hát Ilmarinen mester, öröktől való vasverő,
komor képpel, borús kedvvel, csáléra csapott süveggel
töprenkedik, tanakodik, fejében csak azt forgatja:
hazafelé hogy mehetne, tanyájára hogy térhetne
sötét, sivár Pohjolából, szomorú Száriolából.

Kérdi Észak úrasszonya: „Enyje, Ilmarinen mester,
mért oly keserű a kedved, mért csaptad csáléra kucsmád?
Talán bizony kedved támadt volt hazádba visszatérni?”

Mondja Ilmarinen mester: „Szívem szerint mindjárt mennék,
hazamennék, hogy meghaljak, magam földjében nyugodjak.”

Észak gondos gazdasszonya megetette, megitatta,
bárkájába beültette, kormányt adott a kezébe.
Szólt a szélnek, parancsolta: azt a hajót hajtsa haza!

Ilmarinen kovácsmester, öröktől való vasverő,
hazája felé hajózik keresztűl a kék tengeren.
Halad egy nap, halad másnap, harmadnapon hajnaltájon
megérkezett hazájába, szerelmes szülőföldjére.

Kérdezi vén Vejnemöjnen vasverő Ilmarinentől:
„Kedves komám, jó kovácsom, öröktől való vasverő!
Szereztél-e már új Szampót, tarkáztad-e a tetejét?”

Mondja Ilmarinen mester, fennhéjázva felel néki:
„Szaporán őröl a Szampó, forog tarkázott teteje:
minden nap őröl egy hombárt! Egy hombárral ennivalót,
másikkal vásárra valót, harmadikat hűs magtárba!”

Rácz István fordítása