Szampó készül Pohjolának

Vénëk véne Väinämöinen pejparipáját befogta, szërszámot rakott lovára, szánkója elébe fogta. Maga szállt a szánülésre, szánkója farába fekve. (6)
   Fürgéjét faron legyinti, gyöngyostorával gyakintja. Fürge fut, fogyogat útja, utána szalad a szánka, nyikorog a nyírfatalpa, berkënyefa-pántja pattog. (12)
   Hajtanak sebës-haladva mocsarakon és mezőkön, puszta parlagok lapályin. Mënnek ëgy nap, mënnek másnap, hát a harmadik nap este érnek hosszú híd fejéhez, Kalevala környékére, Osmo szántója szögébe. (20)
   Akkor száját szóra nyitva maga mondta, fölfelelte: „Azt az álomlátó lappot farkas falja, kór eméssze, mert azt mondta: mëg nëm érëm, míg bennem lakik a lélëk, s míg az égën hold világol, hogy hazajussak honomba, Väinölä vidékére, Kalevala környékére.” (30)
   Vén Väinämöinen azonnal dalba kezdëtt, bájolásba. Virágos fenyőt varázsolt, csodálatos csillogású égig érő fát dalával; fëlhőkig fölért hëgyével, lombjait a légbe tárta, szétterëgette a szélbe. (38)
   Mondja-mondja bájolásit: holdvilágot dall hëgyére csuda-csillogó fenyőnek, Göncölt gallyai bogára. (42)
   Sebësen haladva hajtott szeretëtt szülőhonába, orra-lógatva, lëverten, félrefittyenő süveggel, merthogy Ilmarit igérte, kovácsát örök koroknak maga mëgváltása végett, fizetségéül fejének, eligérte Pohjolába, szomorú Sariolába. (52)
   Már mëgállott méncsikója Osmo szántóföldje szélin. Vén Väinämöinen fülébe, kasából fejét kidugva, hangzott hámor csattogása, kovácsnak kopácsolása. (58)
   Vénëk véne Väinämöinen kovácsműhelyébe méne. Ilmari kovács keményen verte ott vasát ütemre. Ilmarinen ígyen szóla: „Vén Väinämöinen, ugyancsak elidőzgettél ezúttal! Ugyan merre udvaroltál?” (66)
   Vénëk véne Väinämöinen maga mondta, fölfelelte: „Én biz eddig ott időztem, csavarogtam-csámborogtam, Észak éjsötét honában, szigetës Sariolában, lapp utakon lépëgettem, táltosok nyomát tapostam.” (74)
   Mire Ilmarinen mestër tudakolta tőle szóval: „Ó, vénségës Väinämöinen, időtlen idők tudósa! Mi mondandód van minékünk, hogy mëgérkëztél honodba?” (80)
   Väinämöinen válaszolta: „Van biz mondandóm, de mennyi! Pohjola kisasszonyárul, hideg föld hajadonárul, ki nëm hajlik házasságra, fittyët hány a férfiakra. Egész észak őt dicséri, szépségéről szól a fáma: homlokán a hold világol, mellén nap sugára fénylik, vállán Göncöl lángja villog, hátán hét csillagja csillog. (92)
   „Mármost Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, indulj szépën lyányt szërëzni, fonatos fejűt kikérni! Ha a Szampót mëgszërkesztëd, tarkatornyost mëgcsinálod, az a lány lëszën jutalmad, világ bájosa a bérëd.” (100)
   Monda Ilmarinen mestër: „Nëm addig a’, Väinämöinen! Elígértél szóval engëm Észak éjsötét honába fizetségül fejednek, magad mëgváltása végett? Én azonban míg csak élëk, míg az égën hold világol, nëm mëgyëk el Pohjolába, Sariola szállására, férfivért ivó vidékre, hősöknek vesztőhelyére!” (112)
   Vén Väinämöinen viszontag így felelt neki szavára: „Hallhatsz hírt tëhát ëgyebet: csuda-csillogó fenyőfa, aranyból az ága, lombja, Osmo szántóföldje szélin. Hëgyén hold ragyog a fának, gallyain a Göncöl fénylik.” (120)
   Így szólt erre Ilmarinen: „Nëm vélhetëm ezt valónak, míg el nëm mëgyünk a helyre, s nëm látom saját szëmëmmel.” (124)
   Vén Väinämöinen felelte: „Hát ha nëm hiszëd valónak, nosza mënjünk, mëgtekintsük, valót mondtam vagy hazudtam!” (128)
   Látására elmënének virágos fejű fenyőnek, vén Väinämöinen vezetve, Ilmari kovács követve. Mëgérkëzvén mind a ketten Osmo szántója szögébe, kovácsunk közel mëgállva csudafenyőfát csodálta, gallyai bogán a Göncölt, hëgyében a holdvilágot. (138)
   Vén Väinämöinen pediglen szólott hozzá ily szavakkal: „Most hát, ëgykomám-kovácsom, mënj föl, hozd lë azt a holdat, gallyairul azt a Göncölt csuda-csillogó fenyőnek!” (144)
   Indult Ilmarinen mestër föl az égig érő fára, fëllegët verő fenyőre, hogy lëhozza azt a holdat, gallyairul azt a Göncölt csuda-csillogó fenyőnek. (150)
   Monda a magas fenyőfa, égig érő szálfa szóla: „Ó të, félkëgyelmű férfi, esztelenëk esztelenje! Hebehurgyán ágaimra mászol gyatra gyermëkésszel hamis holdakat lëhozni, álcsillagokat csodálni!” (158)
   Vén Väinämöinen eközben dünnyögte varázsdanáit: a szelet veszëtt viharrá, dühös forgóvá dalolta, száját ily szavakra nyitva, mondókáit mondogatva: „Húzzad, szél, sebës hajódba, vihar, vëdd a csónakodba, ragadd el, röpítsd magaddal Észak éjsötét honába!” (168)
   Támadt szélörvény e szóra, féktelen forogni kezdëtt, kapta Ilmari kovácsot, ragadta sebës-röpítve Észak éjsötét honába, szomorú Sariolába. (174)
   Ilmari kovács pediglen fönt suhant a fëllegëkben, szelek szárnyain rëpülve, vonuló vihar csapáin. Hold alatta, nap fölötte, Göncöl gallérját súrolta. Földre pottyant Pohjolába, Sariola szérűjére, kutyák kaffantása nélkül, észrevétlenül ëbeknek. (184)
   Louhi, északi nagyasszony, Pohja foghíjas banyája, udvarára csak kiugrott, száját ily szavakra nyitva: „Kiféle-miféle vagy të, fene férfiú lëhetsz të: szállasz szárnyain szeleknek, vonuló vihar csapáin, s nëm kaffognak rád kutyáim, bongyor bundák nëm csaholnak!” (194)
   Monda Ilmarinen mestër: „Nëm érkëztem én e földre hërgëlni hitvány kutyákat, bongyorokat bosszantani mások háza ajtajában, idegën kapuk közében.” (200)
   Észak asszonya e szóra tudakolni kezdte tőle: „Nëm tudsz véletlenen valamit – hátha hallottál felőle – hírës Ilmari kovácsrul, mestërëknek mestërérül? Várva-várjuk érkëzésit, jöttét régóta reméljük ide, puszta Pohjolába, hogy a Szampót mëgcsinálja.” (210)
   Mire Ilmarinen mestër maga mondta, fölfelelte: „Tudnék véletlen valamit amaz Ilmari kovácsrul, minthogy éppen Ilmarinen vónék, vasnak jó verője.” (216)
   Louhi, északi nagyasszony, Pohja foghíjas banyája, béfordult a belső házba, száját ottan szóra nyitva: „Kisebbik kisasszony lányom, gyönyörűségës gyerëkëm! Tëdd fejedre szép fejékëd, dërëkadra drága göncöd, legcsinosabbat csípődre, meseszépët melleidre, legnyájasabbat nyakadba, harmatosat homlokodra; pofikáidat pirosra, termetëdet tetszetősre! Mëgjött Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa Szampó szërkesztése végett, tarkatornyosat csinálni.” (234)
   Akkor Észak ékës lyánya, világszépe, víz virága, vëszi válogatott göncit, hófehér habos ruháit, szorgoskodva, szépítkëzve; fonatos fejére párta, ruhájára rézciráda, dërëkán aranytüszője. (242)
   Jő a színbül a szobába, ruhás raktárból libëgve; szépsége ragyog szëmében, finom formájú fülében, arca-ábrázatja ékës, pofikái pírban égnek, mellein aranymonéták ezüsthírmëk a hajában. (250)
   Pohja úrnője pediglen Ilmarinent invitálja Pohja belső termeibe, Sariola szálájába; ottan ételt ád elébe, ëteti-itatja bőven, és füröszti tejbe-vajba. Közben kérdëzgeti tőle: „Mondd csak, Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, tudsz-ë Szampót szërkeszteni, tarkatornyosat csinálni hattyú tollának hëgyébül, borjatlan tehén tejébül, ëgy szëm apró árpamagbul, nyári birka bolyhaibul? Akkor mëgkapod lëányom, munkabér gyanánt gyönyörűn.” (268)
   Mire Ilmarinen mestër szóval mondta, fölfelelte: „Talán csak tudok csinálni Szampót, cirkalmas tetőset hattyú tollának hëgyébül, borjatlan tehén tejébül, ëgyetlenëgy árpaszëmbül, nyári birka bolyhaibul, ha a mënnyet mëgcsináltam, égnek boltját én tetőztem, mikor híre-hamva sëm volt égnek, égi csillagoknak.” (280)
   Szampó készítéshëz kezdëtt, cirádás tetőst csinálni. Kovácsműhelyt mén keresni, kovácsszërszámot szërëzni, csakhogy híre sincsen ottan fogónak vagy fújtatónak, kalapácsnak vagy kohónak, vasverőnek vagy nyelének! (288)
   Akkor Ilmarinen mestër száját ily szavakra nyitja: „Szándokát föl asszony adja, csak a hitvány hagyja félbe, de nëm ám a férfi embër, mégha mégoly élhetetlen!” (294)
   Keresgél helyet kohónak, alkalmasat fújtatónak, kërësztül-kasul bejárva Pohjola mohos mezőit. (298)
   ëgy nap, másnap is kutatja, hát a harmadik nap este rátalál ëgy tarka kőre, dërék terméskődarabra. Mëgállapodott a mestër, tűzhelyét oda hëlyezte, szelelőjén szöszmötölve, kohóját kikalapálva. (306)
   Akkor Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, anyagait tűzbe tëtte, nyers vasát kohóba nyomta, szolgát szítani befogta, segédeit sürgölődni. (312)
   Szolgák szítottak keményen, segédëk nagyon sürögtek három hosszú éjën által, ugyanannyi nyári nappal; sarkuk kőkemény koloncra ujjaik viaszra váltak. (318)
   Első napnak elteltével maga Ilmarinen mestër mélyen mëghajolva leste, tűzhelye terét kutatva, hogy mire mëgyën a műve, mi terëm neki a tűzben. (324)
   Íj termëtt a tűzparázsban, arany számszëríj születëtt, arany ív ezüst fejekkel, szára rakva rézverettel. (332)
   Szëmre szép a számszëríja, annál rosszabb a szokása: ëgy fejet fogyaszt naponta, kettőt is, ha kedve szottyan. (332)
   Maga Ilmarinen mestër nëmigen örült mëg annak. Íját két darabra törte, aztán újra tűzbe tëtte; szolgát szítani befogta, segédeit sürgölődni. (338)
   Már a második nap este maga Ilmarinen mestër görnyedve kohó elébe, tűzterébe lesve látta: hajó készül ott a hőben, piros bárka tűzparázsban, orra cifrázva arannyal, törzse rakva rézverettel. (346)
   Szëmre szép hajócska volna, ha nem volna rossz szokása: szíre-szóra háborúzna, csekélységëkért csatázna. (350)
   Ilmari kovács azonban nëmigën örült mëg annak: hajóját szilánkra szëdte, újra tűzterébe tolta; szolgát szítani befogta, segédeit sürgölődni. (356)
   Hát a harmadik nap este maga Ilmarinen mestër mélyen mëghajolva látta kohója tüzes terében: üsző volt alakulóban, színaranyból volt a szarva, homlokán a Göncölt hordta, fején fényës nap sugára. (364)
   Szëmre szép üszőcske volna, ha nëm volna rossz szokása: erdő mélyén elheverget, tejét földre tékozolja. (368)
   Így hát Ilmarinen mestër nëmigën örült mëg annak: szép üszőt szeletbe vágva újra tűzterébe tolta; szolgát szítani befogta, segédeit sürgölődni. (374)
   Nëgyedik nap alkonyatkor maga Ilmarinen mestër mélyen mëghajolva nézëtt kohója tüzes terébe: eke támadott a tűzből, lapéle arany lemezbül, vörösrézbül volt a szarva, törzsökét ezüst erezte. (382)
   Szëmre ékës volt ekéje, hanëm volt ëgy rossz szokása: falu földjeit faragta, mezeiket szétmetélte. (386)
   Így hát Ilmarinen mestër nëmigën örült mëg annak: ekét két darabra törte, kohóba középre tolta. (390)
   Szítását szelekre bízta, szélvihart fogott fuvónak. (392)
   Szelek szítottak keményen, nyargaltak kelet- s nyugatrul, dél is dolgozott erősen, észak élësen kavarta. Fújtak ëgy nap, fújtak másnap, harmadikon sëm hevertek; ablakdëszka lángra lobbant, tűzcsóva csapott az ajtón, pernye porladott az égën, füstből fëlhők sűrűsödtek. (402)
   Immár Ilmarinen mestër harmadik napot kivárva mélyen mëghajolva nézëtt kohója tüzes terébe: Szampót látta ott születni, tarkatornyosat terëmni. (408)
   Akkor Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, kalapácsolásba kezdëtt, verte a vasat keményen. Szampót szërkesztëtt tudással: ëgy felében lisztët járjon, más felében sót daráljon, harmadikbul pénz potyogjon. (416)
   Szépën őrölt már a Szampó, tarka tornyai rëzëgtek: három hombárt ëgyhuzamra. ëgy hombárt darált ëvésre, másat vásárra vivésre, harmadikat ház javára. (422)
   Örült Pohjola banyája, elszállította a Szampót Pohjolának kőhëgyébe, rézbarlangnak belsejébe, lëzárta kilenc lakattal. Ott gyökérbe is nyűgözte, kilenc ölnyire kötözte: ëgy gyökeret föld gyomrába, mást folyónak forgójába, harmadikat honni dombba. (432)
   Most hát Ilmarinen mestër kérte a lëányt magának. Szóval mondta, fölfelelte: „Lësz-ë hát a lány jutalmam? Mert a Szampót mëgcsináltam, tarkatornyosat remëkbe.” (438)
   Szóla Pohja szép lëánya, maga mondta, fölfelelte: „Kinek kedvire dalolna esztendőre vagy kettőre kikelethozó kakukkom, madaracskái mezőmnek, hogyha messze kéne mënnëm, más vidékre vándorolnom? (446)
   „Ha e jérce tőrbe jutna, e lilécske lépre mënne, odalënne anyja lánya, szerelmes piros bogyója, véle veszne víg kakukkja, öröm dalnoka örökre itt hagyná hazának határit, táját honni halmainak. (454)
   „Nincs is nékëm érkëzésëm lëányságomat lëvetnëm: tëendő akad tömérdëk szapora-szorgos nyáridőben: szamóca mezőn szëdetlen, nóta nélkül mind a partok, lépteimet a ligetëk, kedvem áhítják a kertëk!” (462)
   Immár Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, orra-lógatva, lëverten, félrefittyenő süveggel szüntelen csak arra gondolt, folyvást forgatta fejében, hogy mëhetne már honába, végre ismerős vidékre Észak éjsötét honábul, szomorú Sariolábul. (472)
   Szólt a pohjolai asszony: „Kedves Ilmari kovácsom, mért ülsz bánatba merülve, félrefittyenő süveggel? Talán arra vinne vágyad, elhagyott szülőhazádba?” (478)
   Ilmarinen ígyen szóla: „Oda vágyom én valóban, mëghalni szülőhonomba, hamujába én hazámnak.” (482)
   Pohja asszonya e szóra jóembërét jóllakatja, fekteti ladik farába, rézlapátot rak kezébe. Szelet szárnyára ereszti, vihedert vitorla fúni. (488)
   Így hát Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, szép földje felé hajózott hátán kékellő haboknak. Mënt egész nap, méne másnap, hát a harmadik nap este hazaérkëzëtt kovácsunk szerëtëtt szülőhonába. (496)
   Tudakolta Väinämöinen Ilmari kovács komátul: „Atyámfia, Ilmarinen, időtlen idők kovácsa! Mëgcsináltad már a Szampót, kifaragtad-é födelit?” (502)
   Monda Ilmarinen mestër, szólt a Szampó szërkesztője: „Már darál a drága Szampó, tarka tornyai rëzëgnek. Hombárt őröl ëgyhuzamra: ëgy hombárt darál ëvésre, másat vásárra vivésre, harmadikat ház javára.” (510)

Szente Imre fordítása