Ilmarinen szampót ácsol

   Vejnemö, a komoly öreg
Rőt ménjeért ím megered
Csikaját befogja íme,
A rőt színt a szán elibe,
Maga űl a szán farába,
Kapaszkodik kosarába
   Vesszővel a Fürgét vágja,
Gyöngyösvégűt csördít rája,
Fürgéje fut, halad az út,
Szánka csúszik, messzire jut,
Lenn a nyírfatalp nyikorog,
berkenyejárom fönn csikorog.
   Hajt szaporán hegyen-völgyön,
Hajt a lápon, hajt a földön,
Hajt irdatlan irtásokon,
Utaz egy nap, másnap újra,
Hát ím harmadik nap múlva
Már egy hosszú hídhoz ére,
Kalevala térségére,
Oszmo rétje mezsgyéjére.
   ő szavát ím így intézi,
Maga mondja s űzi-fűzi:
„Farkas edd az álmodóját,
Kórság leld a lapp legénykét!
Nem jutok el többé – mondta –
Látó szemmel én lakomba,
Míg világ világul lészen,
Míg arany hold süt az égen,
Vejnö honja irtásira,
Kalevala tisztásira.”
   Ott az öreg Vejnemöjnen
Csak dalolgat, varázsolgat,
Dall virágtetős fenyűfát,
Virágtetőst, aranylombját,
Tetejét az égig tolja,
Felhők fölé magasztalja,
Lombját szétteríti messzi,
Égen által elszéleszti.
   Csak dalolgat, varázsolgat,
Dalol fényeskedő holdat
Aranytetős fenyűfára,
Dalol göncölt ágbogára.
   Hegyen-völgyön hajt szaporán
Édes-kedves honja iránt,
Feje lesütve, rossz a kedve,
A süvegje félreütve
Hogy íme Ilmari kovácsot,
A mindétig főfő ácsot
Váltságul odaigérte,
Maga lelke mentségére
Pusztaságos Pohjolába,
Ama zordon Szárjolába.
   Már a mén megállapodik
Oszmo új vetése végin,
Öreg Vejnemöjnen arra
Felüti fejét a szánbul,
A műhelyből dörgést hallott,
Csattogást szenes szobábul.
   Komoly öreg Vejnemöjnen
A műhelybe most bemégyen
Ilmari kovács holottan
Veri a vasat, de nagyban,
Ilmari kovács ím szólal:
„Oh te öreg Vejnemöjnen,
Hol időztél idegenben,
Ültél mind ez ideiglen?”
   Komoly öreg Vejnemöjnen
Maga szóval mondja menten:
„Ott időztem idegenben,
Éltem mind ez ideiglen
Pusztaságos Pohjolában,
Ama zordon Szárjolában,
Jártam Lappország csapáit,
Táltosságtudók határit.”
   Itt a kovács Ilmarinen
Szónak ered, szól, ím, ígyen:
„Oh te öreg Vejnemöjnen,
Főfő táltos mindétiglen,
Útjaidról tán beszélnél,
Hogy ím hajlékodba tértél?”
   Mondja öreg Vejnemöjnen:
„Van biz arrul mit beszélnem:
Egy leány van Pohjolában,
Egy hölgy a hideg hazában,
Kinek nem kell semmi kérő;
Férfi bármilyen sokérő;
A fél Észak népe vallja,
Hogy gyönyörű, magasztalja:
Hold fénylik a homlokáról,
Melléről a nap világol,
Válláról a göncölcsillag,
Hátáról hetevény csillog.”
   „Te vasverő Ilmarinen,
Főkovács örökétíglen,
Menj a szűzet megszerezned,
Fürtösfejűt szemre venned;
Szampót szépen ha kovácsolsz,
Tarkatetőst gyöngyen ácsolsz,
A lány lesz jutalmad érte,
A remek szűz munkád bére.”
   Szólt a kovács Ilmarinen:
„Ohó, öreg Vejnemöjnen,
Hát engemet ígértél-e
Pusztaságos Pohjolába,
Jó magadnak mentségére,
Vén fejednek váltására?
Soha míg életem tart nékem,
Míg arany hold süt az égen,
Nem megyek Észak hajlékiba,
Szárjolának szurdékiba,
Férfiakat vesztő helyre,
Hősök elsüllyesztő helyre!”
   Itt az öreg Vejnemöjnen
Maga szóval fölfeleli:
„Még csodább a másik csoda,
A virágtetős fenyűfa,
Virágtetős, aranylombos,
Oszmo földje mezsgyéjénél,
Tetején a hold tündököl,
Ágain álldogál a Göncöl.”
   Szólt vasverő Ilmarinen:
„Ezt valóra sohse vélem,
míg én magam meg nem nézem,
látó szemmel nem szemlélem.”
   Szólt az öreg Vejnemöjnen:
„Hogyha nem hiszed sehogysem,
Nosza menjünk nézésére,
Való-e vagy füllentés-e?”
   Nézésére nosza jőnek
A virágtetős fenyőnek,
Egy az öreg Vejnemöjnen,
Más a kovács Ilmarinen;
Oszt’ a kettő odaérve
Kalevala mezsgyéjére,
A kovács közelébb álla,
Azt az új fenyőt csodálja,
Ágain, ím, a Göncöl guggolt,
Fenyő tetején a hold volt.
   Erre az öreg Vejnemöjnen
Maga szóval mondja menten:
„No öcsém, vasak verője,
Hágj a holdat hódítanod,
Kerítned a Göncölt kézre,
A virágtetős fenyőre!”
   Ím a kovács Ilmarinen
Fölhág a fa legcsúcsáig,
Magasságos égi tájig,
Hág a holdat hódítani,
Kerítni a Göncölt kézre
A virágtetős fenyőrűl.
   Szól a virágtetős fenyőfa,
A borús szömörke mondja:
„Oh emberek oktalanja,
Igen dőre hősök alja!
Ágaimra hágsz te dőre,
Tacskóésszel én tetőmre,
Hamis holdat hódítanod,
Megcsípned az ál-csillagot.”
   Akkor az öreg Vejnemöjnen
Csak dalolgat, csak dudolgat,
Dalol szélvészt forgatagost,
Időt készít, nagy haragost,
Fölemeli szóra száját,
Megereszti mondókáját:
„Szedd föl, szél, a dereglyédbe,
Csónakodba, oh csípőske,
Vinned isten igazába
Pusztaságos Pohjolába!”
   Támad szélvész forgatagos,
Idő készül nagy haragos,
Ilmari kovácsot kapja,
Viszi, mintha szárnyon szállna,
Pusztaságos Pohjolába,
Ama zordon Szárjolába.
   Így a kovács Ilmarinen
Halad bezzeg, szalad bezzeg,
Halad a szélnek útja mentén,
Csípőske csapái rendjén,
Hold fölött, a nap alatt el,
Göncöl válla közt haladt el;
Észak udvarába érve,
Szárjola bányaösvényére,
A kutyák sem kapták közre,
Ugatók se vették észre.
   Louhi asszony Pohjolába,
Észak gyérfogú banyája
Ez meg udvarába térve,
Maga szóval vág elébe:
„Te is milyen szerzet lehetsz,
Mily hősök hadából eredsz.
Hogy szél útján jössz idáig,
Csípőskének száncsapáin,
Kutyák szembe sem csaholnak,
Gyapjasfarkúak se szólnak!”
   Mondja kovács Ilmarinen:
„Nem is jöttem én a végbül,
Falud ebjeinek étkül,
Gyapjasfarkúak dühéül
Ez idegen ajtók elé,
E különös kapuk közé.”
   Ekkor Észak úrasszonya
Kérdezi a jövevénytől:
„Jöttél tán, hogy őtet ösmerd,
Ötet halljad, tudakoljad:
A vasverő Ilmarinent,
Ácsok közt a főfő mestert?
Nagy ideje várjuk-lessük,
Jöttit régesrég epedjük
Ide Észak udvariba,
Új szampót megalkotnia.”
   Ott a kovács Ilmarinen
Szóval mondja, fölfeleli:
„Nyilván ösmerkedni jöttem
Ilmari kováccsal itten,
Hisz magam Ilmarinen volnék,
Vasverők közt mester volnék.”
   Louhi asszony Pohjolába,
Észak gyérfogú banyája
Bésiet a házba menten,
Maga szóval mondja fennen:
„Kisasszonykám, kisebb nálam,
Legarányosb virágszálam,
Nosza most ünneplődet öltözd,
Végy rád legfehérebb köntöst,
Kebledre a legkülönbet,
Melledre a legfénylőbbet,
Legis-legszebbet nyakadra,
Leggyöngyebbet homlokodra,
Pirosítsad orcáidat,
Úgy mutasd meg szép magadat!
Már vasverő Ilmarinen,
Főkovács örökétiglen
Eljött szampó-készíteni,
Tarkatetőst ékíteni.”
   Legott Észak ékes lánya,
Földnek fénye, víz világa
Fogja legszebb rend ruháit,
Legis-legtisztább gunyáit,
Vetköződik, öltöződik,
Feje díszével törődik,
Réz övet övez magára,
Arany övet ölt csodára.
   Tárból a szobába jön be,
Ház tájáról pöndörödve,
Szeme oly gyönyörűséges,
Füle oly fölötte ékes,
Szép a képe is hozzája,
Pirosodó két orcája,
Mellén sok aranyja csüngve,
Fejin fénylő új ezüstje.
   Maga Észak úrasszonya
Kovács Ilmarit kiséri
Környül Észak hajlékiba,
Szárjolának szurdékiba,
Ottan őtet jóllakatja,
Emberét itallal tartja,
Vígan váltig vendégeli,
ő szavát ím így emeli:
„Oh vasverő Ilmarinen,
Főkovács örökétiglen,
Tudsz-e te szampót építeni,
Tarkatetőst ékíteni
Hattyú tolla tetejéből,
Meddő tehénke tejéből,
Árpaszemből picikéből,
Bugabirka pihéjéből?
A lány lesz jutalmad érte,
A remek szűz munkád bére.”
   Itt a kovács Ilmarinen
Maga szóval szól ím ígyen:
„Tudhatok szampót építeni,
Tarkatetőst készíteni
Hattyú tolla tetejéből,
Meddő tehénke tejéből,
Árpaszemből picikéből,
Bugabirka pihéjéből,
Mikor mennyet építettem,
Ég tetejit készítettem
Kezdet elkezdődte nélkül,
Egy fonálvég léte nélkül.”
   Indul szampót építeni,
Tarkatetőst ékíteni,
Helyben műhelyt keresne,
Kovácsszerszámot szeretne;
Nincsen műhely ottan helyben,
Műhely sincsen, fúvó sincsen,
Kohó sincsen, üllő sincsen,
Nincs kalapács, nyele sincsen.
   Itt vasverő Ilmarinen
Szóval mondja, fölfeleli:
„Asszony évődjék hiába,
Hagyja dolgát holmi gyáva,
Nem a férfi, bár az alja,
Hős, akármi tömpefajta!”
   Keres ágyat a kohónak,
Férőséget a fúvónak,
Szerte szárazok vidékin,
Észak földjeinek végin.
   Keres egy nap, másnap újra,
Harmad-nap is telve-múlva
Ím egy iratos kövecske,
Sziklatuskó jön elejbe,
A kovács megáll legott,
Vasverő tüzet rak ott,
Egy nap alkotja fúvóját,
Más nap készíti kohóját.
   Ilmari kovács ím itten,
Fővasverő mindétiglen,
Tűzbedobja ő szereit,
A kohóba vasköveit,
Fúvót rabszolgákkal fujtat,
Nyomorodott néppel nyomtat.
   Csak fujtatja sok rabszolga,
Sok nyomorult csak nyomkodja,
Három nyári nap belétel,
Három álló nyári éjjel,
Kövek nőttek sarkaikra,
Lábok ujjaira szikla.
   Hát ím első napra kelve,
Ilmari, vasak verője,
Megnézelni véli jónak
Alsó részit a kohónak,
Hogy mi jődögél tüzébül,
A fehérbül hogy mi épül.
   Kézij támad a kohóbul,
Arany ív az olvasztóbul,
Arany ív, ezüst a vége,
Réz a fája ékessége.
   Jó a kézíj külsőképen
De hiba van erkölcsében:
Mindennap egy fejet kíván,
Két fejet is néhanapján.
   A vasverő Ilmarinen
Nem örül biz ennek igen,
Ketté kézíját szakítja,
Tüstént tűzbe is taszítja,
Fúvót rabszolgákkal fujtat,
Nyomorodott néppel nyomat.
   Következő napra kelve,
Ilmari, vasak verője,
Megnézelni véli jónak
Alsó részit a kohónak;
Csónak támad a kohóbul,
Rőt naszád az olvasztóbul,
Eleje színarannyal írva,
Ezüstből van öntve horga,
   Jó a csónak külsőképen,
De hiba van erkölcsében:
Ok nélkül csatába menne,
Szükség nélkül ütközetbe.
   A vasverő Ilmarinen
Ennek sem örül biz igen,
A csónakot porrá zúzza,
Löki tűz helyére vissza;
Fúvót rabszolgákkal fujtat,
Nyomorodott néppel nyomat.
   Harmadik nap telve-múlva,
A vasverő Ilmarinen
Megnézelni vélte jónak
Alsó részit a kohónak;
Üsző támad a kohóbul,
Arany-szarv az olvasztóbul,
Homlokán a Göncöl-csillag,
Fején nap kereke villog.
   Jó üsző az külsőképen,
De hiba van erkölcsében:
Mind az erdőben heverne,
Tejét elfolyatja földre.
   A vasverő Ilmarinen
Ezen sem örül meg igen,
A tehenet összevágja,
Aztán veti tűzbe, lángba,
Fúvót rabszolgákkal fujtat,
Nyomorodott néppel nyomtat.
   Negyedik nap telve-múlva,
A vasverő Ilmarinen
Megnézelni véli jónak
Alsó részit a kohónak;
Eke támad a kohóbul,
Arany él az olvasztóbul,
Arany éle, rézbe ütve,
Szarva végén színezüstbe.
   Jó eke az külsőképen,
De hiba van erkölcsében:
Falu földjét szántogatja,
Kertelésit fölforgatja.
   A vasverő Ilmarinen
Ezen sem örül meg igen,
Ketté az ekét szakítja,
Kohójába kanyarítja,
Forgószéllel fúvót fujtat,
Fogas förgeteggel nyomtat.
   Fújtatják a forgó szelek,
Fújja nyugot, fújja kelet,
Derekasan dúlja délszak,
Éktelenül fújja éjszak.
Fújja egy nap, másnap fújja,
Fújja harmadik nap újra,
Ablakon a tűz kicsapkod,
Ajtón a sziporka pattog,
A por égig emelkedik,
Sűrű füst a föllegekig.
   A vasverő Ilmarinen,
Harmadnap hogy eltel ígyen,
Megnézelni vélte jónak
Alsó részit a kohónak:
Látja szampónak levését,
Tarkatetősnek növését.
Ilmari kovács ím itten,
Fő vasverő mindétiglen
Kalapálni kezd immáron,
Verni a vasat vidámon,
Szerkeszti a szampót szépen,
Liszthalmot az egyik részen,
Sómalmot a másodikon,
Pénzmalmot a harmadikon.
   Új szampója őröl bezzeg,
A tarkatetős ím berreg,
Egy hombárral este tájba,
Egyel őröl eleségre,
Mással őröl nyereségre,
Harmadikkal háztartásra.
   Örül Észak vén banyája.
A nagy szampót fölvíteti
Pohjolának kőhalmára,
Rejti rézhegy belsejébe,
Kilenc zár alá helyezi;
Gyökerét is ottan mélyre
Kilenc ölre ülteté le,
Egyet állós földbe fektet,
vVíznek forgójába egyet,
Harmadikat honi hegyre.
   Már vasverő Ilmarinen
Lánykérőbe el-kimegyen,
Szóval mondja, fölfeleli:
„Hát kisasszony, hozzám jössz-e,
Hogy ím szampót hoztam össze,
Tarkatetőst oly remekre?”
   Legott Észak ékes lánya
Maga szóval ígyen szólal:
„Ki lenne majd itt esztendőre,
Még egy nyárba vagy kettőbe
Kakukkot kakukkoltatni,
Madárfüttyöt szólaltatni,
Ha én elszakadnék innét,
Bogyó más hazába mennék!”
   „Ha eltűnne a tyukocska,
E ludacska elcsábulna,
Anyaszülte eltévedne,
Piros áfonyácska menne,
A kakukk is mind eltűnne,
Víg madárka mind elszűnne
Csúcsairól e halomnak,
Dúcairól ím e dombnak.”
   „Ráérőm sincs arra nékem,
Lányi sorral menedékem
Tenger végezni valótul,
Nyári sürgős sok dologtul;
Földeken a szeder szedetlen,
Öböl martja megdallatlan,
Irtoványok járdalatlan,
A ligetek játszodatlan.”
   Ilmari kovács ím itten,
Fő vasverő mindétiglen
Feje lesütve, rossz a kedve,
A süvegje félreütve,
Fontolgatja ő magába,
Fejibe végighosszat hányja,
Hogy lehetne hazatérni,
Ösmerős vidékre érni
Pusztaságos Pohjolából,
Ama zordon Szárjolából.
   Mondja Észak úrasszonya:
„Oh vasverő Ilmarinen,
Mért van kedved úgy lehűtve,
A süveged félreütve,
Tán mehetnéked van innen
Hajdani lakóhelyedre?”
   Szólt vasverő Ilmarinen:
„Odahúz a kedvem innen
Hajlékomba haldokolni,
Örökömbe összerogyni.”
   Észak úrasszonya arra
Étel-itallal hősét tartja,
Dereglyébe ülteti be,
Réz kormánylapát elibe,
Szól a szélnek, dúljon-fúljon,
Északinak, ujjon-fújjon.
   Ilmari kovács ím ígyen,
Fő vasverő mindétiglen
Önnön országiba lendül
Kilenc tengeren keresztül;
Utaz egy nap, utaz másnap,
Hát bizony csak harmadik nap
A kovács haza is ére
Önmaga szülőhelyére.
   Öreg Vejnemöjnen ihol
Kérdi a kovács Ilmaritól:
„Kovács Ilmarinen testvér,
Fő vasverő mindörökké,
Új szampódnak kész-e műve
Tarkatetősöd nyélbesütve?”
   Ilmari kovács feleli,
ő szavát ím így emeli:
„Az új szampó őröl bezzeg,
A tarkatetős már berreg,
Egy hombárral este tájba,
Eggyel őröl eleségre,
Mással őröl nyereségre,
Harmadikkal háztartásra.”

Vikár Béla fordítása