Hej, kánom! Egyik nap, amint az oguzok épp tábort vertek, ellenség tört rájuk. Ők úgy megrémültek, hogy az éjszaka leple alatt továbbálltak. Futás közben Aruz Kodzsa fiacskája lepottyant, egy oroszlán megtalálta, és felnevelte.
   Egy idő múlva az oguzok ismét visszatértek, és letelepedtek otthonukba. Egyszer az oguz kán lovásza ezzel a hírrel érkezett:
   – Kánom, a nádasból valami oroszlán jön elő, járása olyan cammogó, mint az emberé. Legyűri a lovat, és a vérét szürcsöli.
   Aruz erre így szólt:
   – Kánom, lehet, hogy az én fiacskám az, aki a fejveszett menekülés közben elveszett.
   A bégek lóra kaptak, az oroszlán vackához mentek. Az oroszlánt elzavarták, a gyereket megfogták. Aruz magához vette a fiát, és hazavitte. Ennek örömére lakomát csaptak, ettek, ittak. A fiút ugyan elhozták, de az ismét visszament az oroszlán vackába.
   Megint megfogták, és elhozták onnan. Dedem Korkut eljött, és így szólt hozzá:
   – Fiam, te ember vagy, ne állattal barátkozz. Gyere, pattanj nemes lóra! Vágtass a nemes vitézekkel! A bátyád neve Aprító Szeldzsuk, a tiéd pedig Bászat legyen! Nevedet én adtam, életed Allah adja!
   Az oguzok egyik nap felmentek a jajlára[2], ahol Aruznak volt egy juhásza, akit Konor Kodzsa Szári pásztornak hívtak. Korábban senki sem járt erre az oguzok előtt Volt ott egy híres forrás, amelyet Uzunpinarnak[3] neveztek. Arra a forrásra tündérek telepedtek, amitől a juhok hirtelen megriadtak. A pásztor megmérgesedett a bakra, és eléjük vágott. Látja ám, hogy tündérek repkednek a forrás felett. A pásztor rájuk vetette köpönyegét, és megfogta az egyik tündérlányt. Megkívánta, és azonnal szeretkezett vele. A juhok kezdtek szétszéledni, mire a pásztor eléjük rohant.
   A tündérleány pedig szárnycsattogás közepette elrepült, de előtte még visszaszólt:
   – Pásztor, ha betelik egy esztendő, nálam lesz, amit rám bíztál, gyere érte, vedd át! De tudd meg, hogy ezzel pusztulást hoztál az oguzok fejére.
   A pásztort félelem fogta el, és elsápadt a lány jóslata hallatán.
   Idő múltán az oguzok ismét felvonultak a jajlára. A pásztor megint elment ehhez a forráshoz. A nyáj ismét megriadt. Amikor előre ment, akkor vette észre, hogy egy csillogó-villogó halom fejszik a földön. A tündér is megjelent, és így szólt:
   – Gyere pásztor, vedd át, amit rám bíztál, de tudd meg, hogy ezzel pusztulást hoztál az oguzok fejére.
   A pásztor nagyon megrémült, amint a halmot megpillantotta, visszafordult, és parittyakövet ragadott. Amint eltalált a halmot, az növekedni kezdett. Erre a pásztor otthagyta azt, elmenekült, és a nyáj nyomába eredt.
   Ámde ez idő tájt Bajindir kán sétalovaglásra ment a bégekkel együtt. Amikor elérkeztek ahhoz a forráshoz, látják ám, hogy valami fura dolog fekszik ott, azt sem lehet tudni, melyik az eleje, melyik a vége. Körülvették. Egyik vitéz leszállt a lováról, és belerúgott. Amint megrúgta, az növekedni kezdett. Erre több vitéz is leszállt, ők is belerúgtak. Ahogy megrúgták, egyre csak növekedett. Aruz Kodzsa is leszállt a lováról, ő is megrúgta. Amint hozzáért a sarkantyúja, a halom kettényílt, s egy fiú bújt ki belőle. Emberi teste volt, de a homlokán csak egy szeme volt. Aruz fogta a fiút, ruhájába csavarta, majd így szólt Bajindir Kánhoz:
   – Kánom, add őt nekem, Bászattal együtt majd én felnevelem a fiút.
   – Legyen e tiéd – válaszolta Bajindir kán.
   Aruz fogta Egyszeműt, és hazavitte. Parancsára jött egy dada, aki emlőjét a fiú szájába adta. Egyet szívott, és ami teje csak volt, mind kiszívta. Kettőt szívott, a vérért vette, hármat szívott, az életét is elvette. Még néhány dadát hoztak, de őket is megölte.
   Látták, hogy ez így nem mehet tovább. „Tápláljuk tejjel” – mondták, de naponta egy üst tej sem volt elég neki.
   Táplálták, növekedett, megtanult járni, együtt játszott a kisgyerekekkel. Hanem a kisgyerekek közül, kinek az orrát, kinek a fülét kezdte megenni. Röviden szólva nagyon megijedtek, és tanácstalanok voltak. Együtt mentek sírva Aruzhoz, hogy panaszt tegyenek.
   Aruz jól elverte, eltángálta Egyszeműt, és eltiltotta a gyerkekektől, de az nem hallgatott rá. Végül aztán elzavarta hazulról.
   Egyszemű tündér anyja eljött hozzá, és egy gyűrűt húzott fia ujjára, e szavak kíséretében:
   – Fiam, beléd nyíl ne hatoljon, bőrödet kard meg ne sértse.
   Egyszemű elment az oguzok közül. Odaért egy hatalmas hegyhez, ahol útonálló lett, embert rabolt, nagy haramia vált belőle.
   Néhány embert küldtek ellene. Azok nyilat lőttek rá, de nem hatolt belé; karddal is ütötték, de nem vágta meg; dárdát vetettek rá, de nem verte által. Se pásztor, de juhász nem maradt, mind megette őket. Enni kezdte az oguzok közül is az embereket.
   Az oguzok összegyűltek, rátörtek.
   Amint Egyszemű ezt meglátta, megdühödött. Kitépett egy fát, elhajította, és ötven-hatvan embert megölt. Kazánt, a vitézek vezérét úgy megütötte, hogy szűk lett neki e világ. Kazán testvére Kara Göne eszméletét vesztette Egyszemű kezében. Düzen fia Hős Rüsztem hősi halált halt. Az olyan birkózóbajnok is, mint Usun Kodzsa fia, az Egyszemű kezétől halt meg. Két testvére is Egyszemű kezében lehelte ki lelkét. Páncélingű Mamak is az ő kezétől halt meg. Véresbajszú Bükdüz Ement is ő tette nyomorékká. Az ősz szakállú Aruz Kodzsa vért hányt, fiának, Aprító Szeldzsuknak pedig gerincét törte.
   Az oguzok nem tudtak elbánni Egyszeművel. Megrémültek, el akartak menekülni. Ám Egyszemű eléjük került, nem engedte, hogy megszökjenek, ismét a helyükre terelte őket.
   Röviden szólva, az oguzok hétszer is megkísérelték a szökést, de Egyszemű mind a hétszer elébük került, és visszazavarta őket a táborhelyükre.
   Az oguzok teljesen ki voltak szolgáltatva Egyszeműnek. Elmentek hát, elhívták Dede Korkutot, és vele tanácskoztak.
   – Adjunk neki részt mindenből, hogy nyugton hagyjon bennünket – javasolták.
   Dedem Korkutot elküldték Egyszeműhöz. Amikor megérkezett, üdvözölte, és így szólt hozzá:
   – Fiam, Egyszemű, az oguzok már legyengültek, tönkrementek a földjükön. Engem küldtek lábaid elé azzal az ajánlattal, hogy mindenből juttatunk neked részt – mondta.
   – Hatvan embert adjanak enni naponta – követelte Egyszemű.
   – Ha így lenne, nem marad ember, mind elfogyasztod. Hadd adjunk naponta két embert és ötszáz juhot – javasolta Dede Korkut.
   – Jól van, legyen úgy, de adjatok nekem még két embert is, hogy megfőzze az ételem, én meg csak hadd egyek.
   Dede Korkut visszafordult, és ezzel a hírrel érkezett az oguzokhoz:
   – Adjátok oda az öreg Gyapjast és a vén Tavaszi-gyapjast Egyszeműnek, hogy készítsék el az ételét. Azon felül naponta két embert és ötszáz juhot is akar.
   Beleegyeztek. Akinek négy fia volt, egyet adott, három maradt. Akinek három fia volt, egyet adott, kettő maradt. Akinek két fia volt, az egyiket odaadta, egy maradt.
   Volt egy Kapak kán nevű ember. Kát fia volt, egyiket már odaadta, egy maradt neki. Most ismét rá került a sor. A gyerek anyja jajveszékelt, sírt, üvöltött.
   Hanem, kánom, Aruz fia Bászat, aki közben csatában volt, épp ekkor tért vissza.
   Az asszonyka így gondolkozott:
   – Bászat most jött meg az ütközetből, elmegyek hozzá, hátha ad egy hadifoglyot, azzal kiválthatnám a fiacskámat.
   Bászat épp sátránál ült, és aranyos napellenzőjét varrta, amikor látja ám, hogy egy asszony közeledik. Amikor odaért, bement Bászathoz, üdvözölte, és így rimánkodott:

   Elesettek gyámolya, juhnyájak ura!
   Hegyikecske-szarvból készült kemény íjas!
   Belső-oguz, Külső-oguz ismert sarja!
   Aruz fia, kánom, Bászat, segíts rajtam!

– Mit kívánsz? – kérdezte Bászat.
   Az asszonyka így válaszolt:
   – Egy férfi tört rá e hazug világra, és nem volt hajlandó letelepedni a legelőn, az oguz földön. A fekete acél szablyákkal még szőrét sem tudták elvágni, gerely-, dzsida-hajigálók át nem verték. Nyírfavessző nyíllal lőtték, de az sem hatolt belé. A vitézek vezére, Kazánra oly ütést mért, hogy eszméletlenül rogyott testvére karjaiba. Véresbajszú Bükdüz Emen elájult a kezében, ősz szakállú apád, Aruz, vért hányt, testvéred, Aprító Szeldzsuk gerincét törte, és ott lehelte ki lelkét a csatatéren. A nemes oguz bégek közül kit nyomorékká tett, ki pedig hősi halált halt. Az oguzok hétszer is el akartak menekülni, de nem hagyta őket. Részt követelt mindenből, és kapott is, mégpedig naponta két embert és ötszáz juhot. A két vént, Gyapjast és Tavaszi-gyapjast küldték el hozzá, hogy szolgáljon neki. Akinek négy fia volt, egyet adott, akinek három volt, az is egyet adott, akinek kettő volt, egyiket az is odaadta. Két fiacskám volt, az egyiket odaadtam, egy maradt. Most ismét rám került a sor, őt is el akarják venni. Kánom, könyörülj rajtam! – mondta.
   Bászat sötét szeme könnyel telt meg. Testvére miatti bánatában így szólt, lássuk, kánom, mit énekelt:

   Határszélre állított sátraidat
   A zsarnok mind feldúlta, testvér.
   Istállódból gyorslábú lovaidat
   A zsarnok megtizedelte, testvér.
   Fiatal, kétpúpú tevéid menetéből
   A zsarnok terelt el sokat, testvér.
   Lakomádra felhizlalt juhodat
   A zsarnok vágta le, oh jaj, testvér.
   Bizalommal kit elhoztál, szép arádtól,
   A zsarnok elválasztott téged, testvér.
   Ősz szakállú apámat haláloddal megríkattad, oh, testvér.
   Fehér arcú anyámat, megkönnyeztetted, testvér.
   Felmagasló sötét heygem magasa, testvér!
   Gyorsfolyású tiszta vizem ömlése, testvér!
   Izmos kezem ereje,
   Homályosult szemeim világa, testvér!
   Testvéremtől megváltam.

Így sírt, így emésztette magát. Az asszonynak pedig adott egy foglyot azzal, hogy menjen és váltsa ki vele a fiát.
   Az asszony elfogadta, elment, és a fia helyett odaadta.
   Amikor Aruz meghallotta a jó hírt, hogy fia megjött, nagyon megörült. A nemes oguz bégekkel együtt Bászat elé ment. Bászat megcsókolta apja kezét. Együtt sírtak a meghatódottságtól. Aztán anyja sátrához ment. Az anya üdvözölte, megölelte fiacsáját. Bászat megcsókolta anyja kezét, és együtt könnyeztek a viszontlátás örömétől.
   Az oguz bégek összegyülekeztek, ettek, ittak.
   – Bégek, a testvérem miatt találkozni akarok Egyszeművel. Mi a véleményetek? – kérdezte Bászat.
   Kazán bég ekkor megszólalt, lássuk, kánom, mit énekelt:

   Sötét korszak tört ránk: Egyszemű.
   Az eget is megjártam, mégse győztem, Bászat!
   Sötét tigris tört ránk: Egyszemű.
   Sötét, kopár hegyeket megjártam, mégse győztem, Bászat!
   Bősz oroszlán törté ránk: Egyszemű.
   Sűrű nádast is megjártam, mégse győztem, Bászat!
   Hős lehetsz, bég lehetsz, az ám!
   De nem olyan, mint én, Kazán, hej, Bászat!
   Ősz szakállú apádat ne búsítsd meg!
   Ősz fonatú anyádat ne ríkasd meg!

– Akkor is elmegyek – mondta Bászat.
   – Te tudod – válaszolt Kazán.
   – Fiam, ne hagyd árván a családi tűzhelyet! Irgalmazz nekünk, ne menj el! – rimánkodott az apja. De ő nem hallgatott rá, így válaszolt:
   – Nincs más választásom, ősz szakállú édesapám, elmegyek.
   Tegezéből egy marék nyilat vett ki, a derékszíjába dugta. Magára kanyarította köpenyét, szablyáját vállán átvetve felkötötte, íját hátára vetette, majd apjának, anyjának kezet csókolt, minden jót kívánt, és istenhozzádot mondott nékik.
   Elment a Szalahane Sziklához, ahol Egyszemű tartózkodott. Látta, hogy Egyszemű egyedül van, hátát a nap felé fordítja. Öve mellől kihúzott egy nyílvesszőt, és Egyszemű mellkasára lőtt, de a nyílvessző nem hatolt belé, összetört. Még egyet lőtt, az is apró darabokra törött.
   – Valami légy bosszant már megint! – mordult oda Egyszemű a vénekhez.
   Bászat még egyet lőtt, de az is eltört, és egy darabja Egyszemű elé hullott. Egyszemű felpattant, odanézett, és meglátta Bászatot. Összecsapta a tenyerét, és kuncogva mondta a véneknek:
   – Ismét érkezett az oguzoktól egy ma született bárány.
   Bászat elé toppant, torkon ragadva meglóbálta, és bevitte a fekhelyéhez. Ott csizmája szárába dugta, majd így szólt a vénekhez:
   – Hé, vének, az ikindi[4] idején süssétek meg nekem ezt itt nyárson, had egyem meg! – Aztán újra elaludt.
   Bászat előkapta a handzsárját, széthasította a csizma szárát, és kibújt belőle.
   – Hé, vének, hogyan lehet ezt megölni? – kérdezte.
   – Nem tudjuk, de a szemén kívül nincs rajta más sebezhető hús – válaszolták.
   Bászat Egyszemű fejbúbjához ment, felnyitotta a szemhéját, és amikor rápillantott, látja ám, hogy húsból van a szeme.
   – Hej, vének, dugjátok csak a tűzbe a nyársat, izzítsátok jól fel! – mondta.
   Miután a nyársat a tűzbe dugták, felizzították, Bászat kezébe vette, és a szépnevű Mohamedhez fohászkodott, majd úgy nyomta a nyársat Egyszemű szemébe, hogy annak menten kifolyt a szeme. Egyszemű olyan ordítást csapott, úgy jajgatott, hogy a hegy, a szikla is visszhangzott tőle.
   Bászat felugrott, és bevette magát a juhok közé a barlangba. Egyszemű tudta, hogy Bászat a barlangban van. Kezével elzárta hát a barlang bejáratát úgy, hogy egyik lábát a kapu egyik oldalához, a másikat pedig a másik oldalához rakta.
   – Hé, juhok vezetője, te kecskebak, egyenként gyertek át a lábam között!
   A juhok kijöttek, és szép sorjában elhaladtak a lába közt. Mindegyiknek megtapogatta a fejét.
   – Gyertek csak, toklyócskáim[5], boldogságom foltos kosom, rendben haladjatok át!
   Erre egy kos feltápászkodott fektéből, és kinyújtózkodott. Bászat azon nyomban elvágta a kos torkát, és lenyúzta bőrét. A fejét és a farkát a bőrön hagyta, és belebújt a bőrbe. Így ment Egyszemű elé.
   Egyszemű tudta, hogy Bászat benne van a bőrben.
   – Aj, átkozott kos, tudtad, hogy mitől fogok meghalni. De most úgy váglak a barlang falához, hogy a farkad zsírozza[6] be a barlangot! – mondta.
   Bászat a kos fejét Egyszemű kezébe nyomta, Egyszemű pedig szarvánál fogva erősen megragadta azt. De amikor felemelte, a szarv a bőrrel együtt a kezében maradt, Bászat pedig Egyszemű két combja közt kisurrant, megszökött.
   Egyszemű fogta a szarvat, és a földhöz vágta a bőrt.
   – Megmenekültél-e, fiú? – kérdezte.
   – Istenem mentett meg – válaszolta Bászat.
   – Hé, fiú, vedd ezt az ujjamon levő gyűrűt, és húzzad a saját ujjadra, hogy se nyíl, se kard ne fogjon rajtad – mondta Egyszemű.
   Bászat fogta a gyűrűt, és az ujjára húzta.
   – Fiú, elvetted, és felhúztad a gyűrűt? – kérdezte.
   – Felhúztam.
   Erre Egyszemű máris Bászatra rontott, a handzsárral hadonászott, ütött-vágott. Bászat félreugrott, és egy tágas helyen megállt. Látja ám, hogy a gyűrű Egyszemű lába alatt hever.
   – Megmenekültél-e?
   – Istenem mentett meg.
   – Fiú, látod-e ezt a kamrát?
   – Látom.
   – Ott vannak a kincseim, menj oda, és zárd le pecséttel, nehogy a vének elrabolják.
   Bászat bement a kamra belsejébe. Látja ám, hogy tömérdek arany és ezüst van felhalmozva. Ahogy ezt bámulta, teljesen megfelejtkezett magáról.
   Egyszemű a kapra kapuját fogta:
   – Bementél-e a kamrába?
   – Bementem.
   – No, akkor most szétdöntöm az egészet, hogy a kamrával együtt te is elpusztulj!
   Bászat csak ennyit tudott mondani: „Egy az Isten Allah és Mohamed az ő prófétája.”
   Hát abban a pillanatban a kamra fala meghasadt, hét helyen is kapu nyílt rajta. Az egyiken Bászat kirohant a szabadba.
   Egyszemű bedugta kezét a kamrába, és úgy megrengette, hogy az a földdel lett egyenlővé.
   – Fiú, megmenekültél-e? – kérdezte.
   – Az Istenem megmentett.
   – Úgy látszik, rajtad nem fog a halál. Hanem látod-e azt a barlangot?
   – Látom.
   – Van ott két szablya, az egyiknek van hüvelye, a másiknak nincs. Amelyiknek nincs hüvelye, az vágja le az én fejemet. Eridj, hozd elő, vágd le a fejem.
   Bászat a barlang bejáratához lépve látta, hogy a meztelen kard szüntelenül izeg-mozog.
   „Én ezt így nem vagyok képes megfogni” – gondolta magában. Saját szablyáját vette hát elő, és megragadta. A barlangi szablya az övét kettészelte. Hozott egy fát, azt a szablya elé tartotta, de a szablya azt is kettészelte. Ezért tehát vette az íját, nyíllal meglőtte a láncot, amellyel a szablya fel volt akasztva, így a szablya lezuhant a földre, és belefúródott. A saját szablyáját a hüvelyébe dugta, amazt pedig most már nyugodtan megfogta a markolatánál, és kiment.
   – Hé, Egyszemű, hogy vagy?
   – Hé, fiú, még mindig nem haltál meg?
   – Az Istenem megmentett.
   – Rajtad nem fog a halál – mondta Egyszemű, majd fennhangon így szólt, lássuk, kánom, mit énekelt:

   Szemem, szemem, egyetlen szemem!
   Ez egyetlen szememmel
   Oguzokat mind legyőztem.
   Ahogy te most elvetted egy szememet,
   Az Úristen vegye el életedet!
   Hogyan tudjak eltűrni ily kínokat?
   Egy vitéznek se adjál, kegyes Isten, ily kínokat!

Egyszemű folytatta:

   Kérdezem, ki vagy te, otthon hol a helyed?
   Koromsötét éjszakában, ha eltévedsz, ki reményed?
   Kopját, zászlót hordozó kánotok ki?
   Küzdés közben élen járó hősötök ki?
   Ősz szakállú apád neve mi?
   Hős férfi, hőstől nevét, ha titkolná, szégyen lenne,
   Mi a neved, vitéz, mondd meg nekem!

Bászat így válaszolt Egyszeműnek, lássuk, kánom, mit énekelt:

   Kédezed, ki vagyok? – Élen járó vitéz!
   Koromsötét éjben utam, ha vétem, Allah a reményem.
   Kopját, zászlót hordozó kánunk Bajindir Kán.
   Küzdés közben élen járó hősünk Ulas fia Szalur Kazán.
   Apám nevét, hogyha kérded, hatalmas fa,
   Anyám nevét, hogyha kérded, bősz oroszlán!
   Az én nevem, hogyha kérded: Aruz fia Bászat.

– Ha így van, akkor mi testvérek vagyunk, ne pusztíts el engem!
   Bászat így válaszolt:

   Rohadt fattyú!
   Ősz szakállú apámat megríkattad,
   Ősz fonatú anyámat jajgattattad,
   Testvéremet, Aprítót, te meggyilkoltad.
   Fehér arcú nénémet özveggyé tetted,
   Barna szemű gyermekei árvák lettek.
   Téged kíméljelek?
   Fényes acél szablyámat, hogy ki ne húznám,
   Ravasz, sapkás fejedet, hogy le ne vágnám,
   Vörös véred föld színére ki ne ontnám,
   Bátyám, Aprító vérét, hogy le nem mosnám,
   Olyan nincs!

Egyszemű erre megszólalt, és imigyen énekelt:

   Felkerekszem – gondoltam – máshova megyek,
   Oguzokkal kötött egyezséget szegek.
   Újszülött fiait megölöm,
   Húsukat mind magamba tömöm.
   Erős oguz bégek csak jöjjenek ellenem,
   Elillanva, Szalaháne barlangjába rejtezem,
   Nagy kövekkel valamennyit rettegésben tartom,
   Csak ha egy reám hull, akkor kell meghalnom.
   Ahogy te most elvetted egy szememet,
   Vegye el az Úristen életedet!

Egyszemű még tovább énekelt:

   Ősz szakállú öregeket sokszor megríkattam,
   Könnyeikért szememnek fényével adóztam.
   Ősz fonatú asszonykákat sokat megríkattam,
   Könnyeikért szememnek fényével adóztam.
   Serkenő bajuszú legényből de sokat megettem,
   Életükért szememnek fényével fizettem.
   Hennás kezű lánykákból de sokat megettem,
   Életükért szememnek fényével fizettem!
   Hogyan tudjak eltűrni ily kínokat?
   Egy vitéznek se adjál, kegyes Isten, ily kínokat!
   Szemem, szemem, jaj, szemem, egyetlen szemem!

Bászat dühbe gurult, és talpra ugrott. Egyszeműt úgy térdre rogyasztotta, mint egy tevemént, majd Egyszemű saját kardjával levágta a fejét. Felfűzte íj-húrjára, és a barlang szájához vonszolt. A két vént, Gyapjast és Tavaszi-gyapjast küldte el örömhírvivőként az oguzokhoz. Felültek szürkés-deres lovaikra, és elkocogtak. Megvitték az örömhírt az oguz földre. Az öreg Lószájú Aruz szállására lovas küldönc érkezett, Bászat anyját is megörvendeztette az örömhír: „Fiad legyűrte Egyszeműt!”
   Az oguz bégek nagy tömegben tódultak Szalahane Sziklájához. Egyszemű levágott fejét közszemlére tették.
   Dedem Korkut eljött, és kobzát pengetve elénekelte, hogy mi történt a hős vitézekkel. Bászatért pedig e szavakkal fohászkodott:
   – Sötét hegyet megszólítván, neked hágót adjon, véres, veres vizein át gázlót adjon!
   Vitézül megbosszultad testvéred vérét. A nemes oguz bégeket megszabadítottad ettől a tehertől. A nagy Allah tegye arcodat tisztává, Bászat! Mindhalálig légy hű az igaz hithez! Bűneid a szépnevű Mohamed Musztafa érdemeiért nyerjenek bocsánatot, hej, kánom!

Adorján Imre és Puskás László fordítása

[1] Az eredeti szövegben Egyszeműt Tepegöznek nevezi. Ennek szó szerinti jelentése „tetőszem”. Vagzis arra utal, hogy a feje tetjén volt a szeme.
[2] jajla – Magashegyi legelő, ahova nyáron felköltöznek a nyájjal. Nagyjából olyan, mint Erdélyben az esztena.
[3] A török helynév jelentése: Hosszú forrás.
[4] ikindi – A délutáni ima ideje.
[5] toklyó – Egy évesnél idősebb növendék juh.
[6] Az anatóliai ún. „zsírfarkú juh” farkában több kiló faggyú is van. Erre céloz a szöveg.