Sir Thomas Malory

ARTHUR KIRÁLYNAK ÉS VITÉZEINEK, A KEREK ASZTAL LOVAGJAINAK HISTÓRIÁJA


I. A csudálatosságok könyve
1. A Szent Grál csudái

Pünkösd ünnepének vigíliáján, minekutána a Kerek Asztal valamennyi lovagja Camelotba érkezett, s szentmisét hallgattak, s az Asztal is meg volt már terítve, a terembe léptetett lóháton egy felette igen szép hajadon leány, ki bizonnyal vágtában jöhetett, mert csupa tajték volt a lova horpasza. A teremben nyeregből leszállt, a király elé járult, s köszöntötte őt; így szólt ekkor a király: „Isten áldása rajtad, leányzó!” „Uram – kezdett mondókájába a jövevény –, kérlek, mutasd meg, melyik lovag Sir Launcelot.” „Ahol, ni, ott láthatod túlnan” – mutatta a király. Ekkor a hölgy Launcelothoz ment, s így szólt: „Sir Launcelot, Pelles király üdvözletét hozom, s kérlek, jer velem a közeli erdőségbe.” Launcelot aziránt érdeklődött, kinek a házából való a leányzó. „Pelles királyéból” – a volt a felelet. „S mit kívánsz tőlem?” – kérdezte Launcelot. „Megtudod, ha már ott leszünk” – felelte a leányzó. „Nos, szívesen veled tartok” – egyezett bele a lovag. Így hát meghagyta csatlósának, hogy szerszámozza fel lovát, s hozza fegyverzetét. Az pedig nagy hamarsággal teljesítette a parancsot. Ekkor a királyné lépett Launcelot-hoz, s szemrehányást tett neki: „Éppen most mégy el, az ünnep kellős közepén?” „Úrnőm – felelte a hölgy –, holnap ebédidőben ismét veled lesz a lovag.” „Ha tudnám, hogy nem tér meg holnapra, nem engedném el veled jó szívvel.”
   Ekkor útra kelt Launcelot a nemes hölgy társaságában, s addig mentek, míg egy erdőbe nem érkeztek, s ott is egy tágas völgybe, hol apácaklastrom állt. A klastromban már várt rájuk egy szolga, s kitárta a kaput. Beléptek hát, leszálltak a nyeregből, s akkor pompás úri nép jött elébük, és nagy örömmel köszöntötték őket. Nosza, be is vezették Launcelotot az apátnő szobájába, leoldozták fegyvereit, s ekkor az ágyon aluvóban saját két unokaöccsét pillantotta meg, Sir Borsot és Sir Lionelt; fel is rázta őket, s amikor azok meglátták, ki légyen ébresztőjük, nagy-nagy örömmel örvendeztek. „Uram – mondta Sir Bors Launcelotnak -, mi módon vetődtél erre a helyre, hiszen úgy véltük, holnap Camelotban találkozunk veled.” „Hát – mondta Launcelot –, egy nemes hölgy vezetett ide, csak az okát nem tudom még, miért.” S amint így beszélgettek volna egymással, tizenkét apáca lépett be hozzájuk, magukkal hozván Galahadet, ki oly szép volt s oly izmos, hogy hetedhét országon nem lehetett volna párját találni; az apácák pedig sírtak valamennyien. „Uram – mondták aztán –, ímhol hozzuk elébed azt az ifjút, kit mink neveltünk, s kérjük, avasd őt lovaggá; mert méltóbb kézből nem vehetné magára a lovagi rendet.” Sir Launcelot szemügyre vette az ifjút, s csinosnak találta őt, galambszelídségűnek s oly szép arcúnak és daliás termetűnek, hogy úgy vélte, ilyen korú ifjúban ilyen szépet sohasem látott még. Így szólt ekkor Launcelot: „Ő maga kíván lovaggá lennie?” „Igen” – válaszolták az apácák is, az ifjú is. „Akkor holnap a szentséges ünnep tiszteletére magára veheti majd a magasztos lovagi rendet” – mondta Launcelot. Ezután nagy örömben töltötte el az éjszakát, reggelre kelvén pedig a reggeli ájtatosság idején saját kérésére lovaggá avatta Galahadet, mondván: „Isten tegyen derék emberré, mert szépségben máris felülmúlsz minden teremtett lényt. Most pedig, szép lovag, nem akarsz-é velem jönni Arthur király udvarába?” – kérdezte Launcelot. „Nem – felelte az ifjú –, egyelőre nem tartok veled.” Ekkor Launcelot elbúcsúzott mindenektől, s két unokaöccsét maga mellé vévén Camelotba lovagolt, hová pünkösd vasárnapján reggel kilenc óra tájban érkeztek meg. A király és a királyné éppen oda voltak a székesegyházban szentmisét hallgatni: s igen-igen megörültek Sir Borsnak és Sir Lionelnek, s csak így örült mind egész kíséretük. Minekutána pedig a király s valamennyi lovagja visszatért a szentmiséről, a bárók a Kerek Asztal arany betűkkel megírt székeit fürkészték. „Itt ez fog ülni, ott amaz.” Így böngészték végig a székeket, míg csak a Veszedelmek Székéhez nem értek, hol újonnan festett arany betűkkel állt az írás: „Négyszáz és ötvennégy esztendővel a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedése után ez a Szék is gazdára lel.” „Bámulatos és különös dolog ez!” – csudálkoztak mind annyian. Ekkor Launcelot kiszámolta az éveket Jézus születésétől fogva mind egészen ama napig. „Úgy tűnik nekem – mondotta aztán –, hogy a széket a mai napon kell gazdájának elfoglalnia, mert ma vagyon a négyszázadik és azon fölül az ötvennegyedik pünkösd vasárnap; s ha úgy tetszik mindeneknek, ne olvassuk el többé emez írást, míg csak meg nem jelenik az, ki betölti a jövendölést.” Ekkor ezüsttel átszőtt selyemleplet borítottak az írásra a Veszedelmek Székén.
   A király aztán sürgősen ebédhez szólított mindeneket. „Uram – figyelmeztette őt Sir Kay, az országnagy –, ha most asztalhoz ülsz, udvarod régi szokását szeged meg. Mert ezen az ünnepen soha nem szoktál addig asztalhoz ülni, míg valamely csudálatos dolgot nem láttál.” „Való igazat beszélsz – mondta a király –, de olyan nagy öröm fogott el Sir Launcelotnak és unokatestvéreinek a jövetelén, kik épen és egészségesen tértek meg az udvarba, hogy nem gondoltam régi szokásommal.” S amint így beszélgettek, egy csatlós lépett a terembe, s megszólította a királyt: „Uram, csudálatos hírt hozok.” „Mi légyen az?” – kérdezte a király. „Uram, odalent a folyón egy hatalmas követ láttam lebegni a víz színén, s abba befogva egy kardot.” „No, ezt a csudát már megnézem magamnak” – állt föl a király.
   Így hát vele mentek mind a lovagok is, s mikor a folyó partjához értek, egy víz színén lebegő követ pillantottak meg, akárha vörös márványból valót, s beléfogva egy pompás és gazdag kardot, melynek markolatja drágalátos kövekkel volt kihányva s arany betűkkel megírva. A bárók tüstént elolvasták az írást, mi a következőképpen hangzott: „Ki nem vonhat engem innét más emberfia, hanem csak az, kinek oldalán kell függnöm, s ő lészen a földkerekség legeslegjobb lovagja.” Mikor a király is megtekintette az írást, így szólt Launcelothoz: „Szép lovag, tiéd kell, hogy legyen ez a kard, mert bizton tudom, te vagy a világ legjobb lovagja.” Nagy bölcsen így felelt ekkor Launcelot: „Bizony, uram, nem az én kardom ez; s tudd meg azt is, sohasem merészelem reá tenni a kezem, mert nem az én oldalamon rendeltetett függenie. Ha ki pedig megpróbálkozik a karddal, s kudarcot vall, súlyos sebet kap majdan általa, melyből hoszzú időn keresztül meg nem épülhet. S azt is tudd meg, hogy még a mái napon kezdetét veszi a Szent Grálnak, ama legszentebb edénynek kalandja is.”
   „No, szép öcsém – biztatta a király Sir Gawaine-t –, próbálkozz meg te a kedvemért.” „Uram, ne vess ki kegyeidből, de nem teszem” – mondta a lovag. „Parancsolom tehát, hogy próbáld kivonni a kardot!” „Engedelmeskedem parancsodnak” – felelte Gawaine. Azzal megmarkolta a kard fogóját, de meg sem bírta moccantani. „Köszönet érte” – mondta a király Gawaine-nek. „Uram, Gawaine lovag – szólította meg most meg Sir Launcelot a próbálkozót –, tudd meg, oly súlyos sebet ejt rajtad ez a kard, hogy azt fogod kívánni, bárcsak sose illetted volna kezeddel, még a királyság legjobb kastélyáért sem.” „Uram – felelte Gawaine –, hogyan mondhattam volna ellent nagybátyám óhajának és parancsolatának?” Mikor pedig a király hallotta e szavakat, igen sajnálkozott, s Percivale-t kérte, próbálkozzon meg a karddal az ő kedvéért. Percivale így válaszolt: „Örömest megteszem, márcsak azért is, hogy Gawaine-nel osztozhassam sorsában.” Azzal rátette kezét a kardra, s hatalmasat rántott rajta, de meg nem mozdíthatta. S több lovagok is megpróbálkoztak a karddal nagy vakmerően.
   „Asztalhoz ülhetünk – figyelmeztette Sir Kay a királyt –, mert láttál immár csudát.” Így hát a király s vele a többiek visszatértek az udvarba, hol mindenik lovag tudta már a maga helyét, s el is foglalta hamarsággal, s ifjú lovagok szolgálták őket. Amint így felszolgálták az étkeket, s mindenik helyen ült már lovag, az egy Veszedelmek Széke kivételével, újabb csudálatos kaland történt, mert maguktól bezárultak mind az ajtók s ablakok; mindazonáltal nemigen támadt sötétség a teremben, mely dolgon felette meghökkentek mindenek. Elsőnek Arthur király szólalt meg mondván: „Szép lovagok, szép urak, a mái napon nagy csudákat láttunk eddig is, de hiszem, még nagyobbakat fogunk látni, mielőtt ránk estelednék.” Ezenközben egy csupa fehérbe öltözött szent ember jelen meg, egy őszöreg aggastyán, és senki meg nem mondhatta, honnét került elő. Egy ifjú bajnokot is hozott magával, ki szintén gyalogszerrel volt, csupa vörös ruhában-vértezetben, kard és pajzs nélkül, csupán egy kardhüvely függött csípőjén. Így szólt ekkor az aggastyán: „Béke legyen veletek, jó urak.” Majd Arthurhoz fordult: „Uram, ímhol vezetek egy ifjú lovagot, ki királyok véréből származik, s Arimathiai József véréből, s ez az ifjú lovag viszi majdan végbe mind az egész udvarnak s az idegen földeknek legcsudálatosabb kalandjait.”
   Megörült e szavaknak a király, s így szólt a szent emberhez: „Uram, légy hát üdvöz, s az ifjú lovag is veled.” Ekkor az aggastyán az ifjú lovaggal lerakatta páncélját; s a vért alatt rőtvörös szendálgyolcs ujjas volt az ifjún, melyre hermelinnel szegett köpenyt is húzott. Így szólt ekkor az aggastyán az ifjúhoz: „Uram, kövess.” S odavezette őt a Veszedelmek Székéhez, mely Launcelot széke mellett állt, majd felbillentvén a leplet új írást lelt alatta, mely így szólt: „Sir Galahadet illeti ez a Hely, a Főfő Herceget.” „Uram – mondta az ifjúnak az aggastyán –, tudd meg, hogy ez a te helyed.” Az ifjú magabiztosan beleült a székbe, s így szólt az aggastyánhoz: „Utadra bocsátalak immár, hiszen végbevitted, amit rád bíztak. Ajánlj tehát engem, nagyatyám, Pelles király kegyeibe s Petchere nagyúr kegyeibe, megmondván nékik, hogy mihelyt tehetem, meglátogatom őket.” Ekkor a szent ember eltávozott, odakünn húsz nemesúri csatlós várta őt, majd nyeregbe szálltak, s útra keltek.
   A Kerek Asztal valamennyi lovagja felette igen csudálta Sir Galahadet, hogy oly ifjú ember létére bele merészelt ülni a Veszedelmek Székébe; ám úgy gondolták, Isten akaratából való mindez, s egyre mondogatták: „Ő az, ki elnyeri majdan a Szent Grált, mert bárki ült is eddig abba a székbe, halálnak halálával halt.” Sir Launcelot pedig mindegyre nézegette fiát, s nagy kedve tellett benne. Aztán Sir Bors szólott lovagtársaihoz: „Fejemre mondom, nagy hírnevet szerez magának ez az ifjú.”
   Futótűzként terjedt a hír, s csakhamar a királyné fülébe is eljutott. Elcsudálkozott hát ő is, hogy ki s miféle lovag lehet, ki bele merészelt ülni a Veszedelmek Székébe. „Az ifjú lovag felettébb hasonlít Sir Launcelotra” – mondogatták a királynénak. „Azt gyanítom – mondta ekkor a királyné –, hogy Sir Launcelot gyermeke ő, kit Pelles király leányával nemzett a lovag, mikor bűbájolás folytán vele hált; az ifjú neve pedig Galahad. Nagyon szeretném tehát látni; s bizony nemes férfiúnak kell lennie, hiszen apja is az. Magam megyek a Kerek Asztalhoz, hogy megnézzem.”
   Mikor aztán az étkezésnek vége lett, s mindenki felállt az asztaltól, a király a Veszedelmek Székéhez járult, felemelte a leplet, majd a Galahad nevét találván alatta, megmutatta Sir Gawaine-nek is, s így szólt: „Szép öcsém, itt van hát közöttünk Galahad, a derék lovag, ki becsületet szerez mindannyiunknak, s fejemre mondom, ő szerzi meg a Szent Grált, pontosan úgy, ahogyan Sir Lancelot azt értésünkre adta.” Majd Galahadhez lépett, s szólt: „Lovag, légy üdvöz, mert sok derék vitézt fogsz a Szent Grál keresésére indítani, s majd te viszed végbe azt, amit soha más végbe nem vihet.” Ennekutána kézenfogta Galahadet, s leballagott vele a palotából, hogy megmutassa neki ama kalandhozó követ.
   A királyné is tudomást szerzett a dologról, s utánuk eredt sok hölgye kíséretében, s megmutogatta nekik a víz színén terpeszkedő követ. „Lovag – mondta a király Galahadnek –, a legnagyobb csuda ez, melyet láttam életemben, mert csupa derék vitéz tett próbát, de egytől egyig mind felsültek.” „Uram – felelte Galahad –, nincs ebben semmi csudálnivaló, mert bizony nem az ő kalandjuk ez, hanem az enyém, s oly bizonyos voltam, hogy elnyerem a kardot, hogy nem is hoztam magammal másikat; puszta hüvelye pedig már itt függ az oldalamon.” S alighogy kézbe fogta a kard markolatát, könnyűszerrel kivonta a kőből, betolta a hüvelybe, s így szólt a királyhoz: „Jobb ez így, mint ahogy volt.” „Lovag – felelte a király –, pajzsot Isten maga fog küldeni neked.” „Enyém immár a kard – folytatta Galahad –, melyet valaha a Szilaj Balin forgatott, a derék lovag, ki nagy erejű férfi volt. S ezzel a karddal sújtotta le öccsét, Balant, mi igen nagy kár, mert ő is derék lovag volt, s mindez ama Gyötrelmes Seb miatt esett, melyet Balan vágott nagyatyámon, Pelles királyon, s amely seb mindmáiglan meg nem gyógyult, s nem is fog, míg én magam meg nem gyógyítom.”
   Ekkor a király s a többiek egy hölgyet pillantottak meg, ki fehér poroszka lovon a folyóvíz mentében iparkodott feléjük. Majd köszöntvén a királyt s a királynét Launcelot után tudakozódott. „Itt vagyok, szép hölgy” – felelte Launcelot. Így szólt ekkor a hölgy nagy zokogás közepette: „Ó, hogy megfordult a sorod ma reggel óta!” „Hogyan érted ezt, kisasszony?” – kérdezte Launcelot. „Bizony, így van ez – folytatta a hölgy –, mert mind a mái napiglan te voltál a világ legkülönb lovagja, de mától kezdve hazug, aki így beszél, mert van immár különb tenálad. S e kard kalandján be is bizonyosodott, hogy van, melyet nem mertél kezeddel illetni, s ez híred-neved romlását jelenti mindenképpen, amiért is intelek: ne véld ezentúl, hogy te vagy a világ legkülönb lovagja.” „Mi e dolgot illeti – felelte Launcelot –, tudván tudom, hogy sohasem is voltam én a legkiválóbb.” „De bizony, te voltál – erősködött a hölgy –, s a vétkes emberek között még mindig te vagy a legkiválóbb. Neked pedig, uram király, azt üzeni a Nacien remete, hogy veled esik meg a legnagyobb csuda, valami csak angolföldi királyt utolért, mert a mái napon a Szent Grál fog megjelenni udvarodban, s táplálni fog téged minden lovagjaiddal: a Kerek Asztal társaságával egyetemben.” Ekkor a hölgy elköszönt, s ment, amerről érkezett.
   Így szólott aztán a király mindenekhez: „Mivel tudván tudom, hogy Grál-keresőbe indulván eltávozik tőlem a Kerek Asztal valamennyi lovagja, s fogyatkozás nélkül soha többé már nem láthatlak együtt benneteket, azt akarom, hogy legalább most utolszor együtt tudhassam a Kerek Asztal teljes társaságát. Tartsatok tehát lovagtornát, öklelést a Camelot melletti sík mezőben, hogy halálotok után az emberek majd felemlegessék, micsoda derék férfiak voltak együtt ezen a napon.” Ez okból, s mert a király kérte, a javallattal egyetértettek mindannyian; magukra öltötték hát fegyverüket, ahogyan az a tornán illett. A király mindezt azzal a titkos szándékkal végezte így, hogy próbára tegye Galahad vitézségét; mert gyanította, hogy nemigen tér meg az ifjú az udvarba, ha már egyszer eltávozott.
   A lovagok erőse-gyengéje tehát mind összecsődült a sík mezőben. Sir Galahad s a király és a királyné kérésére finom mívű mellvértet öltött, fejébe kapcsolta a sisakját, de pajzsot fogni a király minden kérésére sem volt hajlandó. Ekkor Sir Gawaine és más lovagok arra kérték, hogy fogjon lándzsát. Úgy is tett. A királyné az öregtoronyba vonult hölgyei társaságában, hogy onnét nézze a tornát. Sir Galahad pedig kiállt a mező közepébe, s csudálatosan kezdett öklelőzni, hogy őt bámulták mindenek; mert erőt vett minden lovagon, s nagy hamarsággal igen sok jó vitézt kiütött a nyeregből, kivéve Sir Launcelotot és Sir Percivale-t.
   Ekkor a király arra kérte az ifjút, hogy szálljon le a nyeregből, s csatolja le sisakját, mert a királyné látni kívánja az orcáját. S mikor Guiniver királyné megpillantotta Galahadet, így szólt: „Bizony, könnyen ki merem mondani, hogy Sir Launcelot az ifjú lovag nemzőatyja, mert soha két férfi még nem hasonlított egymásra ily nagyon; s így már nem oly nagy csuda Galahad vitézsége.” Ekkor egy udvarhölgy, ki a királyné közelében állt, így szólott: „Úrnőm, valóban oly nagyszerű lovag lészen Galahad?” „Bizony, annak kell lennie – felelte a királyné –, mert apjáról-anyjáról a világ legderekabb lovagjaitól s a legelőkelőbb vérből származik. Sir Launcelot a nyolcadik nemzetség a mi Urunk, Jézus Krisztustól számítva, Sir Galahad pedig a kilencedik. Bízvást mondhatom tehát, hogy legelébb való urak ők a világon.”
   Annakutána a király s mind a lovagok visszatértek Camelotba, s esti zsolozsmára a nagy székesegyházba vonultak. Zsolozsma végeztével vacsorához ültek, s ki-ki korábbi helyét foglalta el a Kerek Asztal körül. Ebben a szempillantásban hatalmas égzengés, mennydörgés támadt, hogy azt hitték, tüstént fejükre szakad a palota. Majd hatalmas recsegés-ropogás és dörej közepette napfény hatolt a terembe, hétszerte tündökletesebb, mint amit álló délben valaha is láthattak, s mindannyiukat beragyogta a Szentlélek kegyelme. A lovagok egymásra pillantottak, s úgy találták, hogy mindegyikük sokkalta szebb, mint bármi korábbi életükben. Ám hosszú időn keresztül egyetlen lovag sem tudott akár egyetlen szót is kiejteni, csak úgy tekintgettek egymásra, akárha megnémultak volna. S akkor végre megjelent a teremben a Szent Grál ezüsttel-arannyal áttört, hófehér selyemlepellel leborítva, de sem a szentséges edényt magát nem látta senki, sem azt, aki hordozta. Aztán az egész terem csudálatos illattal telt, s minden egyes lovag előtt az az étel és ital jelent meg az asztalon, melyet legjobban szeretett a világon.
   Mikor a Szent Grál végighaladt a termen, hirtelen eltűnt a szentséges edény, hogy senki sem tudhatta, hová lett. S akkor egyszeriben megjött a teremben ülők szava is. A király tüstént hálaimát mondott Istennek a kegyelemért, melyben részeltette őket. „Bizony – mondta a király, nagy hálával tartozunk a mi urunk Jézus Krisztusnak mindezért a csudálatosságért, melyet a mái napon, pünkösd szentséges ünnepének örömére mutatott nekünk.” „Nos – mondta ekkor Sir Gawaine –, olyan ételekkel-italokkal töltekezhettünk a mái napon, valamilyet csak szemünk-szánk kívánt, ám egy dolognak mégis híjával maradtunk: nem láthattuk a Szent Grált, oly igen el volt leplezve szemünk elől; amiért is fogadást teszek, hogy reggelre kelve minden késedelmeskedés nélkül a Szent Grál felkutatására indulok, s e fáradságban kitartok egy évig s egy napig, vagy tovább, hogyha kell, s mindaddig vissza nem térek az udvarba, míg a mostaninál leplezetlenebb s igazabb valójában nem láthattam ama szentséges edényt; ám ha utamon nem kísér szerencse, végezetül mégis visszatérek, beletörődvén a mi urunk, Jézus Krisztusnak akaratába.” Mikor a Kerek Asztal lovagjai meghallották Sir Gawaine szavait, legtöbbjük felállt, s maga is ugyanolyan fogadalmat tett, akár Gawaine.

Tellér Gyula fordítása


A Szent Grál csudái

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Sir Thomas Malory: A Szent Grál csudái; in: Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája.; Budapest, Háttér Kiadó, 1996. 259-265. o.
Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2005. október 30.
e-mail, 1996-2005.