Van egy város, Mathurá, az isteni Krisna szülőhelye. A városban élt egy csodaszép örömleány; Rupiniká, azaz Széparcú néven ismerték messze földön. Anyja vén kerítőnő volt; Makaradanstrá, azaz Krokodilfog névre hallgatott, és az ifjak, akiket lánya szépsége bilincsbe vert, úgy néztek rá, mint méregpohárra. Egyszer Rupiniká egy ünnepen a templomba indult, mestersége folytatására. Távolról megpillantott egy férfit. A férfi képe ellenállhatatlan erővel hatolt szívébe, anyja jó tanácsai pedig megszöktek szívéből. Szolgálóját szólította:
   – Eredj, mond meg szavaimmal annak a férfinak, hogy még ma keressen fel hajlékomban!
   – Igenis – felelte a szolgáló, indult és átadta az üzenetet. A férfi némi gondolkozás után így válaszolt:
   – Nevem Lóhandzsangha, azaz Ércláb; bráhman vagyok. Vagyonom nincs; mit keresnék Rupiniká házában, ahová csak gazdagokat bocsátanak be?
   – Úrnőm nem vár pénzt tőled – nyugtatta meg a szolgáló, mire Lóhandzsangha kimondta a beleegyező igent.
   Rupiniká a szolgáló szájából értesült a válaszról. Hazament; sóvárgó szívvel és az útra függesztett tekintettel várakozott hajlékában. Lóhandzsangha is hamarosan megérkezett a házhoz. A vén kerítőnő fürkészve nézte, hogy kiféle lehet, ám Rupiniká, mihelyt meglátta, tisztelettudóan elébe ment, majd karját boldogan nyaka köré kulcsolta, és saját szobájába vezette. Lóhandzsangha hibátlan szépsége annyira lenyűgözte, hogy úgy vélte, megérett életének egyetlen gyümölcse, amelyért született.
   Ettől fogva a fiatalember kényelemben élt Rupiniká házában és társaságában. Az örömleány minden más férfi közeledését visszautasította. Anyja, a kerítőnői minden csínjában járatos Makaradanstrá, kedvetlenül szemlélte az ügyet, és félrevonta lányát:
   – Lányom, miért nem adsz túl ezen a nincstelen emberen? Jóravaló örömleány hamarébb nyúl hullához, mint vagyontalan férfihoz. Hol van a kéjnő, és hol a szerelem!? Hogy feledkezhettél meg magadról ennyire? Alkonyi fény és szerelmes örömleány nem tündököl sokáig. Az örömleány csak megjátssza a szerelmet, mint a színésznő, hogy keressen rajta. Ne tedd tönkre magadat, szakíts ezzel a pénztelen férfival!
   Rupinikát felingerelte az anyai oktatás:
   – Ne beszélj így – szólt –, életemnél is jobban szeretem kedvesemet. Pénzem van bőven, mi szükségem többre? Hallani sem akarok többé erről, anyám!
   A vén kerítőnő méregbe gurult, és ettől fogva egyre azon törte a fejét, hogyan penderítse ki a házból Lóhadzsanghát. Egyszer az úton, fegyveres kísérők élén, megpillantott egy arra járó nemesembert, aki minden vagyonát elverte. Odaszaladt hozzá, félrevonta, és négyszemközt előadta javaslatát:
   – Egy nincstelen udvarló fészkelte be magát házamba. Menj oda, és intézd úgy, hogy még ma elpusztuljon házamtól! Utána légy te a lányom szeretője.
   – Rendben van – szólt a nemes, és bement a házba. Rupiniká éppen a templomban volt, és Lóhadzsangha is valahol máshol járt. Rövidesen mit sem sejtve visszatért. Abban a pillanatban rárontottak a nemes szolgái, minden tagját kegyetlenül összeverték és megrugdosták, majd egy mocsokkal telt gödörbe dobták, ahonnan üggyel-bajjal tudott kivergődni. A hazatérő Rupiniká majdnem eszét vesztette fájdalmában, mikor a történtekről értesült. A nemesember a helyzet láttán távozott, ahogyan jött.
   Lóhadzsangha, akivel a kerítőnő ilyen csúfosan elbánt, zarándokútra indult egy fürdőhelyre, hogy megváljon életétől, mert kedvesétől elszakították. Elhagyott tájon vándorolt keresztül, és szívét a kerítőnő gonoszsága égette, bőrét a nap tüze perzselte. Árnyékot keresett, de sehol sem látott egyetlen fát sem. Végül egy elefánttetemre bukkant, amelynek belsejéből a sakálok – végbélnyílásán bemászva – kirágták a húst, és csak a bőre maradt. Lóhandzsanga bemászott a tetembe, és fáradtan elaludt a tetemen keresztülfúvó szél hűsében. Hirtelen beborult az ég, és sűrű zápor eredt a felhőkből. Az esőben az elefántbőr összehúzódott, és nem maradt rajta nyílás. Az utat hamarosan árvíz öntötte el, felemelte az elefántbőrt, és a Gangába sodorta. A folyam árja a tengerbe szállította a tetemet. Ott egy hatalmas szárnyas – a madárkirály nemzetségének tagja – zsákmányra éhesen lecsapott rá, felragadta, és a tenger túlpartjára repült vele. A parton csőrével felhasította az elefántbőrt, de mikor embert talált a belsejében, rémült szárnycsapásokkal menekült. A madár merénylete felébresztette Lóhadzsangát, és a csőr hasította ajtón át kisétált a bőrből. Nagy ámulatára az óceán túlpartján találta magát, s azt hitte, hogy ébren álmodik. Majd nemsokára két iszonyú ráksaszát vett észre, és megrémült, de a ráksaszák is hasonló rémülettel nézték távolról az embert. Jól emlékeztek a Rámától elszenvedett vereségre, aki szintén ember volt, s hogy most újra láttak valakit, aki átkelt az óceánon, félelem ütött tanyát a szívükben. Megtanácskozták a teendőket, s egyikük elsietett Vibhisanához, a ráksaszakirályhoz, jelentést tenni a látottakról. Vibhisana király is tanúja volt Ráma diadalának, ezért aggodalommal töltötte el újabb ember érkezése. Így szólt a ráksaszához:
   – Eredj, kedvesem, add át üzenetemet annak az embernek nyájas szavakkal: „Részeltess bennünket abban a kegyben, hogy felkeresed hajlékunkat!”
   – Igenis – felelte a ráksasza, visszatért, és félénken megismételte Lóhandzsangha bráhman előtt ura meghívó szavait. Lóhandzsangha szíve megnyugodott; elfogadta a meghívást, és a két ráksasza kíséretében bevonult Lankába, a ráksaszák városába. Megcsodálta az út mentén sorakozó színarany palotákat, bement a királyi várba, és köszöntötte Vibhisanát. Az uralkodó illő fogadtatásban részesítette a bráhmant, ő pedig papi áldásban részesítette a uralkodót. Ezek után Vibhisana érdeklődött:
   – Bráhman, kegyeskedjél közölni, hogyan kerültél erre a földre?
   Lóhadzsangha ravaszul válaszolt Vibhisanának:
   – Pap vagyok, nevem Lóhadzsangha, lakhelyem Mathurá, Visnu szent városa. Szegénység terhe sújtott, ezért felkerestem az istenség szentélyét, és böjtölve sanyargattam magamat színe előtt. A magasztos Visnu álmomban közölte velem utasítását: „Menj el Vibhisanához, aki áhítatos hívem; ő majd megajándékoz kincsekkel.”
   – Hol vagyok én Vibhisanától! – szóltam, ám a fenséges úr megismételte parancsát: „Indulj, még ma meglátod Vibhisanát!” Az istenség szavai után felébredtem, és itt találtam magamat az óceán innenső partján; ennél többet nem tudok.
   Vibhisana fontolóra vette, hogy Lanká szigete valóban megközelíthetetlen, és az isteni hatalom megnyilatkozásának tekintette a Lóhadzsangha elbeszélte esetet.
   – Maradj nálam, megajándékozlak kincsekkel – szólt a bráhmanhoz, majd az emberevő ráksaszák kezére bízta gondos őrzésre Lóhadzsanghát. Néhány ráksaszát elküldött a szigeten lévő Aranyláb-hegyre, és elhozatott egy fiatal madarat a madárkirály nemzetségéből, hogy Lóhadzsangha majd ezen térjen vissza Mathurába, de addig is lovagolja be a hátas szárnyast. Lóhadzsangha felült rá, körülrepült a szigeten, majd egy darabig ott időzött, Vibhisana vendégszeretetét élvezve.
   Egyszer egy furcsaság láttán megkérdezte a ráksaszák fejedelmétől:
   – Mi az oka, hogy az egész Lanká sziget talaja fából van?
   Kérdésére Vibhisana elbeszélte a dolog eredetét:
   – Ha kíváncsi vagy rá, elmondom; hallgasd meg, bráhman. Egyszer Garuda, a madárkirály, ki akarta váltani a kígyók szolgaságából anyját, aki fogadás következtében veszítette el szabadságát. Váltságdíjul a halhatatlanság italát kellett elrabolnia az istenektől. Útra kelés előtt étellel akarta erősíteni magát, és atyjához fordult tanácsért. Kérdésére atyja ezt javasolta:
   – A tenger partján él egy óriási elefánt és egy teknősbéka. Átok öltöztette őket ebbe az alakba. Eredj, fiam, edd meg ezt a kettőt!
   Garuda odarepült, mindkettőt egyszerre felkapta, és a Világfa ágára telepedett le, hogy elfogyassza az ételt. A fa ága rögtön letört a nagy súly alatt. Garuda csőrébe kapta az ágat, és megtartotta, hogy bajuk ne essék a remete törpéknek, akik az ágról fejjel lefelé csüggve, végezték jámbor önsanyargatásukat. Attól is tartott, hogy ahova leejti, ott mindenkit szétmorzsol vele. Ezért atyja parancsára ide hozta, és itt e lakatlan helyen leejtette. Az ág hátán épült Lanká, ezért van fából a talaja.
   Vibhisana elbeszélése kielégítette Lóhadzsangha kíváncsiságát.
   Amikor azután Lóhadzsngha útra kelni kényszerült Mathurába, Vibhisana tömérdek nagy értékű drágakővel ajándékozta meg. Ezen kívül a Mathurába lakozó Visnu tisztelete jeléül Visnu felségjeleinek arany mását: lótuszt, buzogányt, csigakürtöt és hajítókorongot adott át a bráhmannak. Lóhadzsangha mindezt magához vette, felszállt vele a Vibhisanától kapott hátasmadárra – amely százezer mérföldet tudott repülni egyvégtében –, felrepült a levegő útjára, elhagyta Lankát, átkelt a vizek nagy tárházán, és megérkezett Mathurába, anélkül, hogy kimerítette volna az út. A városon kívül szállt le egy üres kolostorban, megkötötte a madarat, elrejtette a drágaköveket, csupán egy gyöngyszemet vett magához, eladta a bazárban, az árán ruhát, keneteket, élelmet és egyéb készleteket vásárolt. Az ételt az említett kolostorban fogyasztotta el, a madárnak is adott, majd felékesítette magát ruhákkal, kenetekkel, virággal, és alkonyatkor a madár hátán Rupiniká házába repült, kezében tartva a kürtöt, hajítókorongot és buzogányt. A helyet jól ismerte; megállt fölötte a levegőben, és mélyen zengő hangon megszólalt, hogy meghallja a kedvese, aki egyedül volt odahaza. A hang hallatára Rupiniká kisietett, és a homályban megpillantott egy levegőben lebegő, Visnu-szerű alakot, akinek testén drágakövek sziporkáztak.
   – Visnu vagyok, éretted jöttem – hallotta a szavakat, mire könyörögve borult le:
   – Legyen kegyelmes hozzám az istenség!
   Lóhadzsangha leszállt, megkötötte a madarat, és követte szerelmesét a hálószobába. Mikor kielégült, nem időzött sokáig, hanem ismét felült szárnyas paripájára, és a levegőbe emelkedett.
   – Istennő lettem, Visnu hitvese vagyok, halandókkal nem állok szóba – tökélte el Rupiniká, és másnap valóban mély hallgatásba merült.
   – Szólj, lányom, mi történt veled? – faggatta anyja, a kerítőnő. Hosszas noszogatás után beszámolt anyjának hallgatása okáról, az éjszakai esetről, de előbb függönyt eresztett kettőjük közé. A vénasszony kétkedve fogadta a beszámolót, azonban az éjszaka leszálltával hamarosan maga is tanúja lehetett Lóhadzsangha madárröptű lovagolásának. Reggel titokban felkereste a függöny mögé rejtőzött Rupinikát, leborult előtte, és kifejetette óhaját:
   – Az isten kegyessége folytán istennő lett belőled, lányom. Én vagyok az anyád; itt az alaklom, hogy megháláld, amiért világra hoztalak. Tedd meg azt a szívesség, hogy kéréssel járulsz érettem az istenség elé: ezzel az öreg földi testemmel juthassak fel az égbe!
   – Rendben van – szólt Rupiniká, s mikor az alkony leszálltával a szokásos módon megérkezett Lóhadzsangha, az ál-Visnu, a leány elébe tárta kérését. Az istennek öltözött bráhman így felelt szeretőjének:
   – Anyád bűnös életmódot folytat; nem volna illendő, hogy nyíltan vigyem fel az égbe. Azonban a hónap tizenegyedik napjának reggelén kitárják a menny kapuját, s ilyenkor elsőnek mindig egy sereg szörnyeteg özönlik be, Síva kíséretének tagjai. Anyád is elcsúszik közöttük, ha hozzájuk hasonlónak álcázza magát. Ebből a célból borotváld le a haját, csak öt csimbókot hagyj a fején; nyakába akassz koponyafüzért; testének egyik oldalát kend be korommal, másikat fessed vörösre cinóberrel; ruha ne legyen rajta. Így a Sívát kísérő szellemekhez fog hasonlítani, és könnyűszerrel be tudom csempészni az égbe.
   Ezután Lóhadzsangha rövidesen távozott. Reggel Rupiniká az utasításnak megfelelően kiöltöztette anyját. Az öregasszony sóvárgó szívvel várakozott az égbeszállás pillanatára. Estére kelve újra megjelent Lóhadzsangha. Rupiniká átadta neki anyját, ő pedig a meztelen, elrútított kerítőnőt maga mellé véve, felült a szárnyas paripára, és sebesen röppent a levegőbe. A levegőből megpillantott egy templom előtt egy magas kőoszlopot, tetején lapos koronggal. Ennek az oszlopnak a tetejére – ahol a korongon kívül nem volt egyéb kapaszkodási lehetőség – rakta le a kerítőnőt, mint az elszenvedett sérelem megtorlásának győzelmi zászlaját.
   – Maradj itt egy darabig, amíg a földet megtisztelem megjelenésemmel – vetett oda, és eltűnt szeme útjából. Észrevette, hogy a templom előtt ünnepre készülő zarándokok serege virraszt, s így szólt hozzájuk a magasból:
   – Hej, emberek! Az elkövetkező napon rátok fog zuhanni a mindenkit elemésztő dögvész. Könyörögjetek Visnuhoz oltalomért!
   A magasból hangzó szózat hallatára egész Mathurá lakossága rémülten rohant a templomhoz, és ott maradtak, buzgó imádságba merülve. Lóhadzsangha is leszállt a levegőből, félretette istenségének kellékeit, és észrevétlenül elvegyült a tömegben; közben igyekezett minél nagyobb nyugtalanságot kelteni.
   – Az isten még mindig nem tért vissza, s én még mindig nem vagyok az égben – morfondírozott a kerítőnő az oszlop tetején, és mivel nem bírta tovább tartani magát odafenn, a lent állók füle hallatára dermesztő sikolyban tört ki:
   – Ó, rögtön zuhanok!
   – Ránk zuhan a dögvész! – értelmezte a szavakat a templom előtt tolongó, rettegő tömeg, s felkiabáltak hozzá:
   – Istennő, ne, ne! Ne zuhanj ránk!
   Mathurá egész lakossága, gyermektől aggastyánig, észbontó félelemben virrasztotta át az éjszakát, a dögvész lezúdulásától rettegve. Reggelre kelve azután meglátták, hogy az oszlop tetején álló, különlegesen felcicomázott alak nem más, mint a kerítőnő; mindenki ráismert, királytól közemberig. A félelem elmúltával valamennyi jelenlevő nevetésben tört ki. Az eset híre Rupinikához is eljutott; erre ő is odament. Restelkedve látta szülőanyját, és a körülötte állók segítségével sürgősen lesegítette az oszlop tetejéről. Mindenki kíváncsian faggatta a kerítőnőt, hogy miképpen esett meg vele ez a dolog. A vénasszony beszámolt az esetről. Az egybegyűltek bizonyosra vették, hogy ez a csodálatos és egyben nevetséges eset valami varázsló műve, és király, papok, kereskedők egy akarattal szóltak:
   – Akinek sikerült rászednie ezt a kerítőnőt, tömérdek szerelmes ifjú rászedőjét, jelentkezzék, és itt e helyen kössünk fejére díszturbánt!
   Erre Lóhadzsangha eléjük állt, és érdeklődésükre elejétől fogva elmesélte a történetet. A Vibhisanától kapott csigakürtöt, hajítókorongot és többi jelvényt a királynak adta, nem kis csodálkozást keltve a tárgyakkal. Mathurá egész lakossága elragadtatással hallgatta a beszámolót, tüstént díszturbánt kötöttek a fejére, és a kiráy parancsára felszabadították foglalkozása alól Rupinikát. Ezután Lóhadzsangha vagyonos emberként, boldogan élt tovább szeretőjével a magával hozott drágakövekből, miután ilyeténképpen kitöltötte a kerítőnőtől elszenvedett megaláztatás miatti haragját.

Vekerdi József fordítása