TAR LŐRINC POKOLJÁRÁSA

Purgatóriumjárás

1411

ELŐSZÓ


Rege szállott régi, néminemü Tarról,/Ki pokolt megjárta; ének vala arról;/Neve Lőrinc szintén...” — E sorokat Arany János írta le a Toldi szerelmében (II. 30. 5-7.) Az átlagolvasó 1985 előtt ha valahonnan, hát innen ismerhette Tar Lőrinc nevét; s ez az ismeretség nem volt szerencsés. A Toldi szerelme Tar Lőrince groteszk, ellenszenves személy; a korabeli felfogás szerint kívülről is (balkezes), de főként belülről, hiszen gyáva és jellemtelen. Érdemtelenül, Toldi meggondolatlan „szívességéből” (aki a lovagi tornán páncélt cserél vele) jut szép feleségéhez, ám azt nem tudja megbecsülni; Toldi bosszúja elől aztán lovaghoz méltatlan módon a királyhoz menekül — hasztalanul...
    Fontos azonban tudni, hogy ez a figura csak fokozatosan torzult így el Arany kezén. A mű korábbi változatában, amelynek még Daliás idők lett volna a címe, ha elkészül (s annak is ún. „második dolgozatában”) Lőrinc alakja már megjelent, ám ott nem kerül sor a tragikus kimenetelű házasságra: a szerepcsere megtörténik ugyan, de Toldi nyomban le is leplezi magát, Tar pedig kárpótlásul Toldi unokahúgának a kezét kapná... E korábbi szöveg aztán hamarosan megszakad, de az eddigiekből az sejthető, hogy Arany ekkor (1853-55 között) még Tar Lőrincet szánta Toldi útitársának a mű nagyrészét kitevő bujdosásaiban. (A Toldi szerelmében aztán e szerep Szeredainak, a kobzosnak jut, s ő lesz Toldi unokahúgának férje is.)
    A korábbi változat szövege érdekes módon nem utal arra, hogy jóval az események előtt már élt volna egy másik Tar Lőrinc, „Ki pokolt megjárta...”. Valószínűleg azért, mert Arany itt még azonosnak kívánta tekinteni a maga Tar Lőrincét a másikkal: egy pokoljáró vitéz méltó társa lehetett volna Toldinak. Persze, ahogy a figura negatívvá vált, fontos lett megkülönböztetni őt a pokoljárás-legenda hősétől, így amazt Arany visszatolta a 14. század közepéhez képest is „régi” időbe...
    Pedig Arany is jól ismerte, ha a Tar Lőrincre vonatkozó régi adatok közül mást nem, de Tinódi Sebestyén Zsigmond király és császárnak krónikája című művét, s már ebből is kiderül, hogy Tar pokoljárására jóval a Toldi szerelme-béli események után, Zsigmond korában került sor. Úgy látszik, nem tulajdonított ennek jelentőséget: jóval korábbi legendának vélte Lőrinc történetét, melyet Tinódi csupán azért rögzített volna éppen Zsigmond idejére, hogy a király kápolnaépítő lelkesedését s ezzel összefüggésben a tizenhárom szepesi város elzálogosítását így motiválja.
    Ám amióta a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar ritkaságok sorozatában 1985-ben megjelent a Tar Lőrinc pokoljárása c. kötet (a továbbiakban: TLP), már a középkori kultúrtörténet kutatóinak szűk körén túl is illik ennél többet tudni a témáról.
    E kötetben többek között olvasható Tar (vagy a valójában helyesebb névalakkal: Tari, más néven Rátóti) Lőrinc egy magánlevele, melyet 1400 táján, a nővérén esett méltatlanság ellen tiltakozandó írt (TLP 307); valamint Zsigmond király hat oklevele, melyekben Lőrinc kedvezményezettként szerepel (u.o. 308-331). Innen tudjuk, hogy már apja, Tari László is 1389 körül (tehát Lajos király halála után!) tüntette ki magát, maga Lőrinc pedig az 1400-at követő évtizedben vált — nehéz helyzetekben bizonyított királyhűségének köszönhetően — Zsigmond udvarának befolyásos főemberévé.
    S mint azt V. Kovács Sándor, a régi magyar irodalom sajnálatosan korán eltávozott, kiváló kutatója megemlíti a kötetet bevezető, Magyar pokoljárók című tanulmányában:1408-ban hűséges szolgálatai jutalmául kapott Zsigmondtól útlevelet, hogy „lelkének szépsége”, valamint „hadi dolgok gyakorlása és fejlesztése céljából” hosszabb külföldi körutat tegyen. 1409-ben indult útnak, s 1411-ben jött haza. Ezalatt megfordult Krétán, a dél-itáliai Bariban, Rómában, Paduában, mindenütt a szentek kegyhelyeit keresve fel — s így jutott el az észak-írországi Ulsterba, ahol meglátogatta Szent Patrick híres-hírhedett kápolnáját. (TLP 21-23.)
    E kápolna arról volt ismert, hogy közelében, egy szigeten hatalmas barlanglabirintus terült el. Aki behatolt ide, kéngázmérgezést kapott, s ennek hatására látomásai támadtak, amelyekre emlékezve utóbb elhihette: a pokolban járt. 1153-tól rengetegen próbáltak meg itt lehatolni a pokolba, egészen a 18. század végéig, noha mind a pápa, mind az angol állam ismételten megkísérelte bezáratni a barlangot. A legtöbb kísérletező odaveszett. (Mint V. Kovács rámutat, leginkább azoknak volt esélyük visszatérni s beszámolni élményeikről, akik már hamar, a bejárat közelében kezdtek vizionálni, így mérgezésük enyhébb volt, s magukhoz térve meglelték a kijáratot.) (TLP 13-15.)
    Lőrinc nem az első magyar volt, aki megjárta e (bizonyos értelemben valóban „pokoli”) barlangot. Megfordult itt már Krizsafán fia György vitéz 1353-ban (érdekes: ő valóban kb. a Toldi szerelme cselekménye idején!), akinek — korábbi, más nemzetiségű pokoljárók emlékeivel „feldúsított” — beszámolója szintén megtalálható az említett kötetben. (TLP 35-217.) Maga Lőrinc nem is a poklot, „csupán” a purgatóriumot (tisztítótüzet) vélte látni Mihály arkangyal segítségével. Élményeit a dublini királyi jegyzőnek, Jacobus Yonge-nak beszélte el, s az foglalta őket írásba. (TLP 221-249.) Nyilvánvaló azonban, hogy hazatérve királyának is beszámolt — V. Kovács hitelt ad a Tinódinál megőrzött hagyománynak, hogy a Szent Zsigmond-kápolna építése ezzel függött össze. (TLP 22.)
    Az 1411-et követő száz-százötven évben Tar Lőrinc útja elég ismert lehetett a hazai hagyományban. V. Kovács feltételezi, hogy mind Tinódi említett sorai (TLP 251-252.), mind a kb. harminckét évvel korábban, 1520-ban, ismeretlen szerző által írott rövid, latin nyelvű óda, a Tar Lőrinc vándorlása egy nagyobb terjedelmű, latin nyelvű románcot használt forrásul. Ám ez a mű elveszett, s 1985-ig még Tinódi utalását is kevesen ismerték. Napjainkban azonban már illik számon tartania minden magyar embernek, s kivált azoknak, akik a régi mítoszok, legendák iránt érdeklődnek, hogy a magyarságnak is volt „saját” pokoljáró hőse, s mi több: történelmi személy.

U. I.



Följegyzés arról a látogatásról, amelyet Rátóti Lőrinc úr, Magyarország vitéze és bárója tett Szent Patrik Purgatóriumában Írország szigetén


   Miután valamennyi létező kegyes Teremtője — soha semmiben szükséget nem szenvedvén, s véghetetlen jóságát kiárasztani akarván — létrehozta a világmindenséget, hogy végezetül az Ördög cselekvése folytán tévelygésbe távelyedett juhait szenvedéseinek titkai által kimondhatatlan módon visszahívni méltóztassék az igazság útjára: a szentek különféle útjait és lakhelyeit különböző maradandó csodajelekkel ékesítette föl az igazság hitéül, hogy a tudatlanság fátylát az egész világról elűzze. Ezek sorába tartozik az a hely is, amelyet Írország apostola, a csodatevő hitvalló, Szent Patrik Purgatóriumának hívnak, mivel szentsége hatalmával ott méltóztatta ő a csodáit végrehajtani. Ezt a helyet maga az Atya Isten mutatta meg Szent Patriknak, az írek vak hitetlensége miatt, hogy óvakodjanak bűneiknek szolgálni; nehogy amikor eljő a bűnösök gonoszsága miatt haragvó Úr, és rettentő ítélőszékére ül, s amikor föltárul a pokol tátongó kútja, jobbról a démonok megszámlálhatatlan serege, balról a sokféle, súlyosan vádoló vétek, belül a mardosó lelkiismeret, kívül pedig a világ, melyet elborítanak a lángok; nehogy akkor a többi kárhozatra szánt lélek között a nyomorult írekre is ráolvassa az írás: „Jaj nektek stb., kiknek előbb adatott meg, hogy érezzetek, mint hogy higgyetek!”

Panasz a hitetlenekre


   Miután ugyanis a kegyes Úr ősatyánk vétkét követően prófétai adománytól s szeretetének olthatatlan tüzétől lángra gyúlva leszállott az Atya palotájába, és emberi testet öltvén részint személyesen kegyeskedett számos alkalommal jeleket mutatni, részint szentjeit, azok útjait és lakhelyeit kívánta maradandó csodákkal fölékesíteni: lehet-e még mentsége még bárki emberfia hitszegő szakadárságának vagy vészt hozó eretnekségének, amiért nem hisz mindabban, amit a mi Urunk Jézus Krisztusról a Szentírás tartalmaz? Mert ha nem hisznek az elhunyt szentek írásainak, legalább máig ható tetteiknek adjanak hitelt, vagy pedig látogassák meg s járják be Európa végső határvidékét, tudniillik Írország szigetét, ahol az előbb említett hely van, s ahonnét Jézus Krisztus erejével éppen Szent Patrik űzte ki egyszer s mindenkorra az összes mérgező állatfajt: ott aztán — ha szilárd a meggyőződésük — bőségesen találhatnak tápot a hitük számára! Ha pedig nem akarná vagy nem tudná e sziget valamennyi részét vagy azok többségét bejárni, akkor illő módon lépjenek be a már említett helyre, ahol is a hitüket tápláló tényeket testileg is érezhetik, szemükkel is láthatják — vagy legalább ne vonják kétségbe korunk hitelt érdemlő személyeinek beszámolóit, különösképp ne a nemes Lőrin úrét, akiről a továbbiakban szó lesz, s aki nem csak ezt a helyet, hanem a világ csaknem minden zugát meglátogatta a legutóbbi időben. Tudomásunk van ugyanis arról, hogy ami időnkben az említett helyet sokan fölkeresték nagy kíváncsisággal, ám a szentség ékességével csak keveseknek sikerült oda be is hatolniok. Ezen kevesek sorába tartozik az említett Lőrinc, aki a nevezetes helyre személyesen is behatolt Anglia felséges királyának, IV. Henriknek az idejében, győzelmes uralomra lépésének tizenkettedik esztendejében, aki a király vitéz fiainak, a néhai angol király, Richard siralmas elhatározása folytán bűnös módon megölt Eduard gloucesteri hercegnek és Tamás chichesteri grófnak a halála után, Merlin jövendölése szerint a szétszóródott nyájat vissza fogja vezetni elhagyott legelőjére.

A vitéz megérkezése Dublin városába.
A magyar király levele


    Mielőtt azonban vitézünk belépett volna a nagy hírű zarándokhely kapuján, illő vitézi öltözetben, heroldjától s többi szolgájától kísérve, fölkereste Írország fővárosát, Dublint, s ott a Szentháromság templomában áhítatos tisztelettel hódolt ama szent ereklye előtt, amelynek Jézus botja a neve, s amelyről a szent atyákról szóló különböző történetekben azt olvassuk, hogy az Úr Jézus adta át Szent Patriknak, aki azután azzal — számos kegyes cselekedete közepette — Írországból kikergette az összes kártékony állatfajt. Ezt követően ugyanott Lőrinc megmutatta a polgároknak, Magyarország igen keresztényi királyának a levelét, mely jövetelének okát tanúsította, majd háza népével egyetemben a tiszteletre méltó Miklós atyához, Írország akkori prímásához vette útját. Hogy pedig művünk nem koholt szövete még hitelesebbnek bizonyuljon, e levél szövegét az alábbiakban adjuk közre:

   „A fejedelmeknek, uralkodóknak, királyoknak, hercegeknek, főpapoknak, őrgrófoknak, grófoknak, várgrófoknak, várnagyoknak, nemeseknek, s az ő tisztartóiknak, valamint a városoknak, községeknek, mezővárosoknak, falvaknak s azok rektorainak, előljáróinak, kormányzóinak, kapitányainak, tisztségviselőinek, vezetőinek, várparancsnokainak, zászlósainak, bíráinak, polgármestereinek, prokonzulainak, konzulainak, soltészeinek, esküdt bíráinak, ügyvédeinek, minden rangú igazgató testületének, valamint adó és vámszedőinek, hídvámosainak és úttőreinek egyetemlegesen és egyenként, barátainak és kedves híveinek, akikhez csak eljut ajelen okirat — Zsigmond, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királya, Brandemburg őrgrófja, a Szent Római Birodalom általános helytartója és Csehország kormányzója üdvözletét küldi, s minden javaikban való kívánatos gyarapodásukat óhajtja őfelségével, Borbála fejedelemasszonnyal, nevezett Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királynéjával, igen szeretett társuralkodónkkal egyetemben.
   Nagyságos pásztói Rátóti Lőrinc Úr, étekfogó mester és fősáfár, aki országaink ősi báróinak nemes véréből származott, s gyermekkorától kezdve királyi udvarunkban neveltetett, aki számtalan szerencsés és szerencsétlen esemény közepette mindig hűségesnek és állhatatosnak bizonyult, lelki buzgalmától indíttatva elhatározta, hogy ellátogat Compestellai Szent Jakab szentélyébe, valamint Szent Patrik írországi Purgatóriumába, és lelkének ama gyönyörűséges szándékától vezettetve, hogy vitézi tettekben gyakorolja magát, s azokban gyarapodjék, fel kíván a keresni a földkerekség különböző vidékeit is.
   Barátságotokat, testvérségeteket és jóindulatotokat tehát nyomatékosan kérjük, és bizalommal telve arra buzdítjuk, hogy bármikor is érkeznének a nevezett Lőrinc kíséretével együtt területeteknek akár a látóhatárához, akár annak kellős közepébe, őt szívesen és szeretettel fogadjátok, adjatok meg neki minden támogatást, összes javait és jószágát, lovait, edényzetét, ékszereit, arany- és ezüstneműjét s minden nemű felszerelését is beleértve, és hozzátartozó házanépével egyetemben éjjel és nappal engedjetek neki szabad átvonulást, visszatérést és tartózkodást a magatok kerületében, útjain, hídjain, valamint szárazon és vien való joghatógságtok egész területén, teljes biztonsággal, minden nemű vámtól, adótól s egyéb szolgáltatástól mentesen; egyebekben is engedjetek neki tetszése szerint való szabad és akadálytalan járást-kelést, és ha a szükség úgy kívánná, méltóztassatok nevezett Rátóti Lőrinc számára egész kíséretével és minden jószágával egyetemben szabad és biztonságos utat biztosítani, hogy a ti támogatásotok védelme alatt Lőrnic eredményesen valósíthassa meg kítűzött tervét mind a zarándoklás, mind a vitézi tettek gyakorlása tekintetében. Barátságtokat, testvériségteket, támogatásotokat és jóindulatotokat méltóű köszönettel fogjuk viszonozni.
   Kelt Szent Györgyről elnevezett várunkban az Úr 1408. esztendejében, január hó 10-én, a 15. indikcióban, uralkodásom 20. évében, királyi felségünk nagyobbik hiteles pecsétje alatt.”

A vitéz megérkezése Írország prímásához
és zarándokútja Dublin városába


    Amikor a nevezett vitéz megérkezett az említett prímás színe elé, és megmutatta neki a királyi felség eme levelét, továbbá élőszóval is okosan előadta jövetelének okát, a prímás is illő tisztelettel fogadta a vitézt. És amint ez már szokása a zarándokoknak, hasonló levelet eszközölt ki a prímástól is erkölcsei igazolásául, majd útnak indult Dublin városa felé, amely birtokában volt Szent Patrick, Columba és Brigitta oda átszállított ereklyéinek, s néhány napot ott töltött el buzgó imádság és böjt közepette, hogy útja mennél üdvösebb eredménnyel végződjék. Közben az egyik napon, miközben fekhelyén pihent, isteni akarat folytán zarándoklásának jövendő sikeres eseményeit föltárta előtte Szent Patrick, akibe elhatározásának lelki horgonyát vetette.

A vitéz megérkezése a Purgatórium perjeléhez.
A perjel buzdítása


   Amikor megvirradt, a vitáz fölkelt, boldogan adott hálát a magasságos trónon ülőnek a látomásért, majd hozzáfogott, hogy eljusson az Ulstertől nyugatra lévő úgynevezett Szentek szigetére, ahol az említett perjel tartózkodik a maga perjelségében. Alighogy betekintett, a perjel a prímásnak a vitéz jöveteléről szóló levelébe, nagyon megörült.
   Mindazonáltal a perjel sokak pusztulására emlékezett, akik a korábbi időkben úgy hatoltak be a Purgatóriumba, hogy onnét nem tértek többé vissza, s attól félt, hogy a kiváló vitézt is bajba sodorja majd vakmerő bátorsága; ezért gondos intelemben és figyelmeztetésben részesítette őt, mondván:
   — Kedves testvérem és barátom, tudja meg nemességed, hogy az én időmben is igen sokan bementek ama helyre, amelynek felkutatására vállalkozol, ám ott a halál szorításába kerültek; mások tisztátalan lelkek háborítása folytán mindörökre meghibbantak; olyanok is voltak, akik testestül-lelkestül eltűntek. Ezért hát szerető testvérségednek az isteni irgalomra való tekintettel jámbot kéréssel azt a tanácsot adom, hogy ha csak nem rendelkezel igen szilárd krisztusi hittel, és igaz töredelemmel meg nem gyóntál, be ne menj a Purgatóriumba!
   A vitéz a következő alázatos választ adta neki:
   — Tisztelendő atyám az Úrban! Én olyan szilárdan hiszek a Szentháromságban, ahogyan az Anyaszentegyház arra tanít.
   A perjel örömmel hallotta a vitáz válaszát, és a következőképp folytatta buzdítását:
   — Ha Isten segítségével végig akarod járni ezt a zarándokutat, előbb tizenöt napon át kenyéren és vizen kell élned, s egyéb olyan kegyes cselekedeteket végrehajtanod, amilyeneket a többiek is teljesítenek, akik a szabályoknak megfelelően lépnek be oda. Ennekutána igaz töredelemmel meggyónsz, megáldozol s mindent az előírások szerint végrehajtasz: akkor aztán az Úr akaratából végigjárhatod zarándokutadat.
   A vitéz azonban félt teste gyöngeségétől, ezért elhagyta a tizenötnapos böjtöt, nehogy az ételtől és italtól való túlzott megtartóztatás következtében akár lelkierői, akár érzékei elbizonytalanodjanak, és ehelyett mindösze öt napon át tartott böjtöt, Krisztus öt szent sebének a tiszteletére. Miután pedig letelt a böjt, s vitézünk a perjelnek meggyónt, majd megáldozott, amint szükséges volt, a perjel egy kanonokja társaságában, valamint a vitéz csónakba szálltak, és egy mérföldnyit evezve déli irányban hamarosan megérkeztek arra a szigetre, amelyen a már említett Purgatórium található.

A Purgatórium szigetének leírása.
A bejárat


   Ezt a szigetet édesvizű folyó veszi körül, amely bővelkedik lazacban, pisztrángban, s minden egyéb halfajtában. A folyó vagy tó ír neve Lotherge, ami latinra lefordítva Stagnum Rubeumot (Vörös-tó) jelent; a név csakugyan rendkívül találó. A sziget hossza százharminc lépés, szélessége pedig nem haladja meg a húsz lépést. Két részre oszlik. A nagyobbiknak, amely északnyugati irányban helyezkedik el, ír nyelven Kernagh a neve, amit latinul Clamoris Insula (Kiáltás szigete) kifejezéssel adhatunk vissza. Ezt a részt számos gyümölcs- és egyéb fa teszi árnyékossá, valamint tűlevelűek, som- és bodzabokrok meg egyéb tövises fafajták, és mindenütt ragadozó madarak — holló, sólyom, ölyv, fülesbagoly és egyéb ragadozó madár — fészkelnek rajta, s töltik be szörnyű rikácsolásukkal. Ahogy ugyanis néhány, Írországról szóló könyv állítja: e szigetet már ősidők óta örök jogon a Sátán és csatlósai birtokának tekintik.
   Hogy pedig az ősellenség bukását követően léteznek tisztátalan lelkek a pokolban, a földön és a levegőben, azt a következő vers teszi nyilvánvalóvá:

   Elhagyták az eget Lucifer hordái, az első
   A pokolra leszállott, földi vidékre a másik,
   És a hideg levegőben futkos a harmadik egyre.


   Ama területen a sok gonosz között található egy démon, írül Cornu a neve; a szárnyán kívül olyan, mint egy tollaitól megfosztott kócsag, s a tekintetével mindenkit többször is alaposan megvizsgál. Amikor szokott módján olyan hangot ád, mint aki trombitába fúj belé, akkor egy-egy zarándok halálát jelenti azzal. Owain vitéz is látta már őt ugyanott.
   A sziget kisebbik része az angyaloknak van szentelve; ennek írül Regles, latinul Regula a neve. Délkeleti irányban harminc lépés a hossza, szélessége pedig öt és fél lépés. Egyébként bővelkedik tölgyfában, tiszafában és egyéb szépséges fafajtákban, amelyek telis-tele vannak édes szavú énekes madarakkal. A sziget eme felének délnyugati részén Szent Patrik tiszteletére emeltek egy kápolnát, amely hosszában négy, széltében pedig harmadfél ölnyi. Ide vezette be a perjel a vitézt, erősen a lelkére kötve és figyelmeztetve, hogy be ne tegye a lábát a Purgatóriumba. Mivel pedig a vitéz elhatározása szilárd volt, a perjel hozzájárult szándékának teljesítéséhez. Azután a vitéz levette ruháit, leoldotta lábbelijét, a perjel pedig ráadott három kanonoki inget meg egy új nadrágot az írországi zarándokok szokása szerint, a vitéz pedig legott térdre vetette magát, és leborult a földre. Ahogy ez megtörtént, a perjel meg a kanonok elénekelték a vitéz fölött a halottak litániáját a temetési szertartással együtt. Amikor e temetési szövegben elérkeztek eddig a reszponzóriumig: „Szabadíts meg, Uram, az örök haláltól ama rettenetes napon, mikor az ég s a föld meg fognak rendülni” — a perjel fölemelte a vitézt a földről és e reszponzórium éneklése közben kivezette őt a kápolnából. Négy lépést tettek északkeleti irányba, s akkor egy kővel falazott és boltozott barlang előtt találták magukat: ez az említett Purgatórium bejárata, mely ama sziget másik, nagyobbik felén van, annak közepén. Amikor a perjel meg a kanonok: „Ama nap a harag napja, baj és nyomorúság napja” — a barlang addig zárva levő ajtaja megnyílott. Ekkor a perjel meghintette a vitézt szenteltvízzel, majd búcsút vett tőle, s ez nyomban belépett a barlangba. Az ajtót a perjel ismét szorosan bezárta, a vitéz pedig bent maradt egymagában. Belépésekor a vitéz kereszttel jelölte meg magát, s hozzá ezt mondta:
   — Az Úr őrizze bejövetelemet, és távozásomat mostantól fogva mindörökké! — Majd így fohászkodott: — Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
   Volt pedig a vitéznél egy gyertya, amelyet — lévén a barlang nagyon hosszú — kilenc részre darabolt szét, s csak az egyiket gyújtotta meg. A nyakában ott lógott a Szent Keresztfa négy darabkája Jézus Krisztus tunikájának három foszlányával együtt, ezüstbe és aranyba foglalt berillkőbe zárva, egyéb értékes ereklyék és drágakövek társaságában, valamint egy könyvecske, amely a hét bűnbánati zsoltárt tartalmazta — hiszen egy álló napig, vagy még tovább is ott fog ő tartózkodni! A barlang főbejáratának pedig tizenegy tenyérnyi a hossza, három a szélessége s négy a magassága. A második bejárat, Gebinum felé, nem haladja meg a kilenctenyérnyi hosszúságot, háromtenyérnyi szélességet és négy tenyérnyi magasságot.

A vitéz első látomása a barlangban


   Mikor a vitéz odaért a barlang második bejáratához, azon nyomban a földre vetette magát, és a litániával együtt ismételten elmondotta a hét bűnbánati zsoltárt is, mivel Szent Márton napjának mintegy a hatodik órájától — amikor is a Nap és a Skorpió jegyének huszonhetedik fokán állt, a Hold pedig a Mérleg jegyében — egészen a következő nap beesteledtéig ott maradt. Miközben a vitéz így imádkozott, láthatatlanul két gonosz lélek jött oda, és a vitézt a lábánál fogva egymás után háromszor is odarángatták a barlang ajtajához, azt a három inget pedig, amelyeket a vitéz magára öltött, csúnyán összeszabdalták, őt magát pedig mindenfélével ijesztgették. A vitéz azonban nem rémült meg azoktól az ijesztgetésektől; mivel pedig nem ismert biztosabb utat, amely e nagy veszedelemből kivezetné, Jézus Krisztus ölelésébe menekült azáltal, hogy folytonosan szent sebeire gondolt; ezekben mint valami titkos sziklaüregekben haladt azután előre nagy áhítattal, hogy rejtve legyen az ördög támadásai elől, és a szent kereszt jelével erősítette meg magát, miközben áhítatosan így imádkozott:
   — Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
   Az ördögök pedig nem tudtak ellenállni sem a szent kereszt jelének, sem az Úr kínszenvedésén elmélkedő szívnek, hanem megszégyenülve elkotródtak.

   Ó, dicsőséges kereszt, ó, imádandó kereszt, ó drágalátos fa és csodálatos jel, amellyel ily könnyen legyőzni a démonokat! Ó, bűnös, tekints az ott függő sebeire, a haldokló vérére, a Megváltó árára, a Föltámadó sebhelyeire, a csókra váró, alázattal aláhanyatló fejre, a szeretetre megnyílott szívre, az ölelésre tárt karokkal és a megváltásra szánt egész testre! Gondold meg, mennyit ér mindez! Vésd őket szívedbe, hogy egészen szívedbe szegeződjék az, aki éretted egészen a keresztfára szegeztetett! Ezeken elmélkedj ma, amelyek mindenkor enyhülést és vigasztalást fognak nyújtani néked, és légy meggyőződve arról, hogy ha ezeket alaposan a szívedbe vésed, nem férkőzik be oda semmiféle kísértés!

A vitéz második látomása


   A vitéz pedig, megerősítve az Úrban, szüntelenül zsoltározott és imádkozott. Közben igen öreg zarándok képében, hosszú szakállal és lobogó, kócos hajjal egy másik ördög közeledett az ellenkező irányból a vitézhez, kezében égő gyertyával, s — úgy látszott — szüntelenül szerető gyöngédséggel nézett a vitézre. A vitéz megrémült ennek láttán, és a zsoltárok közé még nagyobb áhítattal szúrt be egy-egy imádságot az Úr Jézus Krisztus megtestesüléséről, kínszenvedéséről, föltámadásáról és mennybemeneteléről. Ekkor a démon gonosz irigységgel és irigy rosszindulattal fenyegetve szólította meg a vitézt:
   — Te ostoba vitéz! Mivel magam is zarándok vagyok, igencsak szánnom kell ostobaságodat, különösképp mivel látom, hogy tanult ember vagy, és különféle nyelveken is értesz. Főként azért sajnállak, hogy ilyen ízetlen és megengedhetetlen kijelentéseket hallottam tőled Jézusról, akit a legmagasabb fokú méltóság címeivel illettél. Az a Jézus ugyanis, akit kárhozatos módon vak hittel oly sokáig követtél, közönséges népámító volt, s ezért a poklok legmélyén bűnhődik mindörökre. Hagyd el hát, kedvesem, szörnyű tévedésiedet, és Jézust megtagadva kövesd az én tanácsaimat: így semmi kétség, birtokolni fogod az örök életet!
   A vitéz az üres hazugságokból megértette, hogy mindez csak ördögi fondorlat, de nem akart neki válaszolni, s vele hosszantartó szócsatába bocsátkozni, hanem le akarván győzni az ősi ellenséget, a szent kereszt jelével magát megerősítvén a már említett imádságot ismételgette:
   — Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
   Erre az ördög a szégyentől és a tiszteletlenségtől megalázva leköpte a vitézt és odébbállt.

   Ó, imádandó, üdvöt hozó kereszt jele, mely mindig legyőzöd az ördög incselkedését, melynek szélessége a szeretet műveire utal, hossza a végsőkig való kitartásra, felső része a mennyei hitre, a melyre minden vonatkozik, földalatti része, a test valóságos holttá válására stb.

A vitéz harmadik látomása


   Amint az irigy ellenség így megszégyenült, ismét másik jött, gyönyörű szép, tündöklő nő formájában; külsejét a vitéz meglehetősen ismerősnek találta. Az asszony ravasznak mutatkozott, és tréfálkozva, mézesmázos beszéddel környékezte meg a vitézt:
   — Drága barátom! Emlékezz csak arra, hogy az elmúlt időkben mindenek fölött engemet akartál szolgálni, és mindig az én vágyaimat tüzelted. De soha nem találtunk alkalmas helyet vágyaink hőn áhított kielégítésére, ezért azután a fájdalom különféle tövisei gyötörték szívünk mélyét. Most azonban végre kedvünkre való időt és helyet találtunk vágyaink kielégítésére!
   A vitéz azonban nem adott hitelt e fondorlatoknak: szívében megforgatta az isteni kínszenvedés titkát, és bátorságot merítve előző győzelmeiből, a következő szavakkal verte vissza a démont:
   — Ó, sátán, az igazság ellensége és a hitetlenség barátja! A te kifürkészhetetlen agyafúrtságod nagyon jól tudja, hogy a zarándokoknak az ő utazásuk folyamán nincsen gondjuk arra, hogy a szeretőikkel mocskolják be magukat. Nem is gondolom, hogy te azonos volnál azzal a nővel, hiszen őt Írországtól még jókora távolságban elhagytam; hanem úgy vélem, te az emberi nemet rászedő ellenség vagy, és az a véleményem, hogy ha a mindenható Istent hívom segítségül hamis vádaskodásaiddal és színleléseiddel nem tudsz megzavarni engem!
   E szavak visszavonhatatlanul elűzték az ördögöt, aki nagy szégyenében elkotródott. Ezek után a vitézt betöltötte az öröm az Úrban, aki erejének hatalmával teljesen kioltotta benne a testi vágyak tüzét.

   Kedves testvéreim! Amennyire csak telik tőletek, meg kell fékezni a romlandó test kéjvágyát, amelyet az ördög kardjának neveznek, és amely nyolc lélek kivételével az egész világot a víz alá süllyesztette. Milyen nyomatékosan figyelmeztet bennünket Salamon bölcsessége, hogy kerüljük a test gyönyörét: „Lépesméz fakad a szajha ajkán, olajnál simább az ő torka, de az alja keserűbb a büröknél, s éles, mint a kétélű kard. Lábai leereszkednek a halálba, léptei az alvilágba hatolnak.” Valamint: „Milyen rövid, törékeny és múlandó is e test dicsősége! Mondd, te kéjenc, hol vannak a császárok, a királyok, a fejedelmek és a többiek, akik szeretőkkel szeretkeztek? Hol vannak azok ékességei, akik eme ocsmányságot élvezték? Szertefoszlottak, mint az árnyék, elenyésztek, mint az álomkép: e világon csak aranyuk, ékességiek és rothadó tetemeik maradtak, ők pedig örök gyötrelmet szenvednek, ahol férgük soha el nem pusztul, és tüzük ki nem aluszik. Ó, jaj, ilyen homályos, ilyen ernyesztő veremmé ilyen sötét üregekké válik e parányi vigasz! Ily hosszú fogsággá e parányi öröm! Ilyen hosszú szomorúsággá, ilyen hosszú ideig tartó és kínzó lángokká a parányi vidámság, ahol atya nem hallja meg a fiát, sem fiú az atyját, sem testvér a testvérét, sem barát a barátját!”

A vitéz negyedik látomása


   Miközben a vitéz szokott imádságaiba merült, egy sudár termetű, egész testében zöld ruhába öltözött férfi jelent meg előtte; vállát vörös lepel borította, és zsidóul köszöntötte:
   — Szlam alecha, Lőrinc! (Ami ennyit tesz: „béke veled” vagy „béke neked”.) — Majd megkérdezte a vitéztől:
   — Mi végre jöttél? Mit keresel itt?
   A vitéz, isteni félelemmel eltelve ezt az okos választ adta neki:
   — A mi Urunk, Jézus Krisztusnak és az ő anyjának, a Dicsőséges Szűznek a kegyelmét keresem. De kicsoda vagy te, aki így szólasz, s noha nem ismersz, mégis tulajdonnevemen szólítasz? Álomkép vagy csupán, vagy pedig valódi követe a mi Urunk, Jézus Krisztusnak, akit keresek és kívánok?
   Az angyal így szólt hozzá:
   — Méltó és igazságos, hogy keresed és kívánod. Van, amit megtalálhatsz már most is, és van, amit még nem. Mihály vagyok, a te pártfogód, akinek a tiszteletére épült a templom a te faludban, amelyben születtél is.
   A vitéz azonban nem adott hitelt az angyal szavainak, hanem kétkedve szólt hozzá:
   — Inkább hiszem, hogy te bukott angyal vagy, semmint Isten hozzám küldött követe, mivel már gyakran hallottam, hogy a gonosz olykor az Isten képét ölti magára, olykor meg az angyalokét.
   Ennek hallatára így felelt az angyal:
   — A keresztre feszített Úr Jézus Krisztus nevében, akinek anyja szűz volt a szülés előtt, a szülés alatt és szülés után is, és akiről vallom, hogy valóságos Isten és valóságos ember, mondd meg nekem igazából, mit keresel ezen a helyen!
   A vitéz e szavakból megbizonyosodott, hogy nem álomképpel van dolga, hanem valóban az isteni kegyesség megnyilvánulásával. Fölbátorodott hát az Úrban, és a következőképp szólt az angyalhoz:
   — A mi Urunk, Jézus Krisztusnak és az ő anyjának, a Dicsőséges Szűznek a kegyelmét keresem. Ha pedig te az én pártfogóm vagy, mondd meg nekem, hogy hívnak!
   Az angyal így válaszolt:
   — Én vagyok Mihály, az édenkert őre, akit te mindig buzgón tiszteltél, s aki által ide is jöttél. Mondd meg nekem, mit keresel, s mit kívánsz megtudni ezen a helyen!
   A vitéz nagy alázattal borult le a földre, és mondotta neki:
   — Uram! Atyám! Testvérem! Mindkét emberségem őre! Kérlek, atyám, arra a méltóságra, amely a tiéd, kegyeskedj megmutatni nékem valamennyi elhunyt jótevőm lelkét, akiket már nagyon régtől fogva szeretnék látni, hadd tudjam meg, a pokolban, a purgatóriumban vagy a paradicsomban vannak-e!
   Az angyal így válaszolt neki:
   — Az Úr meghagyta nekem, hogy mindazt, amit méltó vagy megláthatni az ő kegyelméből, testileg megláthatod ugyan, de nem a maga valóságában. Nos, az Iot, He, Vau nevében, Hakados nevében, Adonai nevében, az Alfa és az Ómega nevében, az Ab, Ben, Ruah Kodes nevében kövess engem!
   Ekkor a vitéz követte az angyalt az említett barlang bejáratához, ahol kocka lakú, széles, nagy követ láttak. Az angyal fölemelte azokat, és ekkor egy másik, sötét nyílás tárult fel előttük, amelybe az angyal csigalépcsőn át vezette be a vitézt, egy jó mérföldnyi utat téve meg. A lépcső végére érve a vitéz előtt isten fényesség tárult föl, a felhős égbolt és egy zöldellő síkság, amelynek sem szélét, sem hosszát nem láthatta. Ennek láttán a vitéz újból arra kérte az angyalt, hogy méltóztassék megmutatni neki a hőn óhajtott látomást. Az angyal, eleget akarván tenni a kívánságnak, egy hihetetlenül tüzes völgyet mutatott neki, amelyik hatalmas lángnyelveket bocsátott ki magából. E tűzben megszámlálhatatlan lélek gyötrődött, amelyek élő emberekhez hasonlítottak, a legocsmányabb fogdmegek kínzásai közepette. Közöttük a vitéz fölfedezte valamennyi halottját, férfiakat s nőket egyaránt: szüleit, rokonait, barátait, jótevőit és gyermekeit — egyetlen egynek a kivételével. Amint látta őket, hatalmas részvét támadt benne, és így szólt:
   — Miféle tűz ez, uram, és mi a neve? Látom ugyanis, hogy mindaz a lélek, akit látni láttam, egynek a kivételével e tűzben gyötrődik iszonyatos módon.
   Az angyal ezt a választ adta neki:
   — E tűznek, fiam, Purgatóruim a neve. Ebben tisztul meg az üdvösségre várók lelke; más tisztítóhely pedig nincs. Ám sem engem, sem a tüzet, sem a Purgatóriumot nem a maga valóságában látod, hanem csak úgy, amint az Úr méltónak és igazságosnak találta, hogy megadja azt tenéked.
   A vitéz tovább kérdezte az angyalt:
   — Uram és atyám! Kik ezek az undorító fogdmegek, akik e szerencsétlen lelkeket kínozzák, és ocsmányul gyötrik?
   Az angyal ezt mondta:
   — Démonok ezek, akikkel először volt háborúságom a mennyek országában, és akiket fejedelmükkel, Luciferrel együtt letaszítottam a mélybe. Őket azonban nem láthatod a maguk formájában, hanem csak ahogy a felsőbb rendelkezés megadta azt neked.
   A vitéz látni kívánta volna szeretett barátja lelkét, melynek látása ez ideig különösképp el volt rejtve előle. Ezért azt kérte az angyaltól, hogy mutassa meg neki az ő lelkét is, továbbá a Poklot meg a Paradicsomot is. Az angyal azonban, korábbi szavainak megfelelően, most is ezt válaszolta:
   — Az ő lelkét nem láthatod, mivel az Úr jelenleg megtagadja azt tőled. A Poklot meg a Paradicsomot sem szabad most látnod, mert nem jöttél ide kellő alázattal ahhoz, hogy ilyen látomásban lehessen részed.
   Erre a vitéz ijedt tekintettel kérdezte meg tőle:
   — Uram! Nem jöttem-é ide töredelmesen meggyónva és olyan hittel fölvértezve, amilyenre az Anyaszentegyház tanít?
   Az angyal így felelt:
   — Bár töredelmes gyónás után és hittel fölvértezetten jöttél ide, mint mondottad, jelenleg mégsem láthatod meg azokat, mivel nem akartad elhagyni a múlandó világot.
   — Helyesen ítéltél, uram! — hagyta helyben a vitéz. Azután tovább faggatta az angyalt:
   — Lehetséges-é, hogy akiket itt látok, örök büntetésre legyenek kárhoztatva?
   — Nem bűnhődnek — felelt az angyal —, minthogy e helyen nincs reménytelenség, mint a pokolban, ahol viszony teljességgel kialudt a megváltás reménye. Ezek a lelkek időről időre érzik az Isten segítségét.
   A vitéz folytatta:
   — Ha te is akarod, és az Úr megengedi nekem, tudni szeretném, mi ez a segítség, amelyet említettél.
   Az angyal ezt válaszolta:
   — Hetenként két alkalommal: vasárnap, amikor az Isten Fia, az Istenember megszületett, másodszor pedig pénteken, amikor az Úr a bűnösökért meghalni méltóztatott, eljövök, hogy megerősítsem őket, és így beszélek hozzájuk: „Hamarosan megkönyörül rajtatok az Isten.” Ekkor egy szívvel-lélekkel ezt kiáltják: „Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtunk! Úgy könyörülj, ahogyan akarsz, s ahogyan tudsz, mivel irgalmad nagyobb a mi gonoszságunknál, bármily nagy is ez! Áldott vagy, ki az Úr nevében eljöttél, hozsanna a magasságban és a földön!”
   A vitéz nagyon elámult a hallottakon, és megkérdezte az angyalt:
   — Hogyan lehetséges, hogy oly sok szentmise-áldozat, oly sok alamizsnálkodás és oly sok kegyes cselekedet dacára, amit említett halottaimért magam is, mások is bőségesen teljesítünk, mindazoknak a lelkét, akiket az elmúlt húsz esztendőben méltóztatott a világból elszólítani a Megváltó irgalma, itt látom gyötrődni ebben a tűzben?
   Az angyal szelíden így válaszolt:
   — Ne csodálkozzék bölcsességed e lelkek kínjain, hiszen sokszor olvasta Szent János evangélista Titkos Jelenéseiben: „Mert a cselekedeteik követik őket.”
   — És miként lehetne gyorsabban enyhíteni a kínjaikon? — kérdezte a vitéz az angyalt; ez így válaszolt:
   — Mindenféle jó cselekedet, de főleg a gyakori misemondás szabadítja meg őket mihamarább a kínjaiktól.
   — Ezeket és még sok egyéb titkos dolgot fedett föl és cselekedett akkor az angyal, amelyeket azonban a vitéz nem mondhatott el e mű összeállítójának, hanem az angyal utasítása szerint magának a vitéznek kell majd elmondania; majd így szólt az angyal:
   — Kövess, és visszavezetlek a kijárathoz!
   Az angyal ment elöl, a vitéz a nyomában, és gyors léptekkel mind a ketten eljutottak a barlangba. Ott a vitéz térdre borult, kezét az ég felé emelte, s úgy adott bőséges hálát a Szentháromságnak, a Fiú anyjának, a Szeplőtelen Szűznek, valamint Szent Mihálynak, Szent Patriknak és a menny valamennyi szent lakójának, amiért az örök Isten az ő kimeríthetetlen teljességéből hozzásegítette őt, hogy épségben megjárja e veszélyes zarándokutat hite megszilárdítása és tetemes gyarapítása végett. Szavait bevégezvén a vitéz meg akarta csókolni az angyal lábát, de ez így szólt:
   — Ne érints: nem vagy méltó rá!
   Az angyal úgy állt ott, mint egy főpap, és ezt mondotta:
   — Segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta. Legyen áldott az Úr neve, az Atyáé, a Fiúé, és a Szentléleké most és mindörökké! — Majd megáldotta a vitéz is e szavakkal:
   — A mindenható Úr Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek áldása szálljon le rád és maradjon rajtad mindenkor. Ámen. — Ezzel eltűnt, és az égbe emelkedett.
   
   Amint megvirradt — körülbelül a nóna utáni harmadik órában, amikor a Nap a Skorpió jegyének huszonnyolcadik fokán állott, a Hold pedig a Mérlegben, az Úr 1411. Esztendejében —, a perjel odament a barlanghoz, kinyitotta annak ajtaját, s a vitéz épségben és vidáman lépett ki rajta. A vitéz láttán nagy öröm fogta el a perjelt az Úrban, a vitézt pedig boldogan és nagy tisztelettel fogadta be házába.

A vitéz megérkezése Dublin városába


   Amikor pedig a vitéz befejezte zarándoklását — mikén az a mennyek trónoló Urának tetszett —, visszatért Dublin városába, s itt illő tisztelettel fogadta őt sok-sok tiszteletre méltó és nemes főpap, úr és polgár, akiket nagy öröm töltött el tervének teljesülte miatt. Miközben pedig a vitéz Dublin városában hajóra várakozott, különféle nagyurak, hallván tőle említett zarándokútjának vállalkozásáról, azt kívánták, hogy erről a vállalkozásról készítsenek a számukra egy latin nyelvű följegyzést. Ezt annál is inkább óhajtották, mivel a vitéz a szavait, mint illett is, az említett prímás úr levelével hitelesítette, amelynek szövegét az alábbiakban közöljük.

Írország prímásának a levele


   „A hívőknek, akik jelen levelünkről látás vagy hallomás útján tudomást szereznek, összességükben és egyenként, örök üdvösséget kíván az Úrban Miklós, Isten engedelméből Armagh érseke és Írország prímása.
   Valamennyiőtöknek jelen iratunkkal hozzuk tudomására, hogy a nemes pásztói Rátóti Lőrinc úr, akit magát Magyarország királynéja étekfogó mesterének és fősáfárának nevezi, a zarándoklattal kapcsolatos minden egyes előírást buzgón és maradéktalanul teljesítve bement Szent Patriknak, a mi egyházmegyénkben lévő Purgatóriumába, s miként szokás, igaz módon vezekelve, valamint az igaz hittel fölvértezetten egy teljes napot töltött el benne, amint azt szavahihető tanúk állításából és Krisztusban szeretett fiunknak a Szent Ágoston-kanonok rendhez tartozó Máté testvérnek ama hely perjelének a hitelesítő leveléből tudjuk. A nevezett perjel levelének a szövegét pedig jelen iratunkba belefoglaljuk; szövege a következő:
   Krisztus valamennyi hívének, ki e levelet látás vagy hallás útján ismeri, örök üdvösséget kíván az Úrban, Máté testvér, a clogheri egyház megyében lévő Szent Patrik purgatóriumának a perjele.
   Tudjátok meg valamennyien, hogy a nagyságos pásztói Rátóti Lőrinc Magyarország királynéjának étekfogó mestere és fősáfára, meglátogatta a monostorunkat, átadta nekünk, Írország prímásának az armachi érsek úrnak ajánló levelét, majd bűnbánatban, imádságban, s egyéb kegyes cselekedetekben vezekelvén bement Szent Patrik Purgatóriumába; részt vett a Szent Keresztről mondott szentmisén, megtartotta az összes ünnepélyes külsőségeket, amelyek nevezett zarándokút nélkülözhetetlen velejárói — ahogyan korunkban még senki azokat be nem tartotta —, majd néhány ing s egy nadrág kivételével ruhátlanul és étlen-szomjan, körmenet és litániaének keretében lépett be bátran Szent Patrik barlangjába, ott lehetőségeinek mértékében bizonyos idő töltött el, amint értésünkre adta: elviselte a tisztátalan lelkek zaklatásait, isteni kinyilatkoztatásokat látott és hallott ama barlangban, melyben már megfordult Szent Miklós a magyarországi Grissaphan vitéz fia, György, valamint az angliai Eugen Obrian, valamennyien a tisztátalan lelkek gyötréseit és kínzásait viselvén el. A leírtak igazolásául rendes pecsétünket függesztjük levelünkre.
   Kelt a Szentek szigetén, az Úr 1411. esztendejében, a Szent Márton napját követő csütörtökön.
   Mi pedig a Purgatórium nevezett perjelének a levelét jelen iratunkkal együtt kibocsátjuk, s azt a benne elmondottak nagyobb hiteléül ráfüggesztett pecsétünkkel megerősítjük.
   Kelt házunkban, Drumeskinben, az Úr fent nevezett esztendejében, december 27-én, szentelésünk nyolcadik évében.”
   Én tehát, Jacubus Yonge császári jegyző Dublin város polgárai és írnokai között a legkisebb a jelen följegyzés Isten előtt méltatlan összeállítója, aki sok-sok napon és éjjelen át írnokként szolgáltam az említett vitézt, miközben ő hajóra várakozott, s aki igen sokszor megbeszéltem vele a leírtak minden részletét az Isten dicséretére, valamint a már említett nagyurak kérésére és a magam lelki gyarapodására: a jelen följegyzést az említett vitéz szükséges közlései alapján, semmi lényegeset el nem hagyva, híven állítottam össze s foglaltam írásba, amint a tudomány legfőbb osztogatója képességet adott nekem reá. Kérek tehát mindenkit, aki valaha is elolvassa jelen följegyzést, hogy fogyatkozásait jószándékkal javítgassa ki, mivelhogy nekem, a följegyzés említett összeállítójának csekély képességeim mentségül szolgálnak, bár jó szándékom nem hiányzott.

E följegyzés összeállítójának kérdése
a vitézhez


   Miután pedig én, e följegyzés említett összeállítója az összes lejegyzett dolgot egyenként leírtam, arra kértem a mondott vitézt, hogy nemeslelkűségében szíveskedjék föltárni előttem Szent Patrik Purgatóriumába jövetelének fő okait, s ha az elmondott látomásokat testben vagy lélekben látta, méltóztassék ezt saját kezű írásának hitelesítésében nyilvánvalóvá tenni. — Ő egy lapon a következő írással szolgált nekem:
   „Én magyarországi Lőrinc vitéz három okból kerestem fel Írországot. Először és főként azért, mert mind az emberek beszámolóiból, mind írásos közlésekből úgy értesültem, hogy akinek kétségei vannak a katolikus hittel kapcsolatosan, s megfelelő módon lép be Szent Patrik írországi Purgatóriumába, ott minden kétségére részleteiben és egészben választ kaphat. Minthogy pedig én szerfölött nagy kétségben voltam a lélek mineműsége felől, hogy voltaképpen mi is légyen az — mert a filozófusok állítása szerint láthatatlan, testtelen és szenvedést nem ismerő dolog —, ezért behatoltam a Purgatórium-helyre, ahol is Isten kegyelméből a nevezett kétségemre megkaptam az igazi választ. A második ok az volt, hogy én elmondtam az én felséges fejedelem uramnak, a magyarok királyának, hogy meglátogatom az említett Purgatórium-helyet; az én uram pedig tiszteletre méltó írást adott nekem őfelségének a pecsétje alatt. A harmadik ok, hogy megtekintsem e csodás dolgokat és Írország szentjeinek a csodáit, az volt, hogy már sokat hallottam ezekről a csodás dolgokról és csodákról, amelyeknek nagy számáról és különféleségéről sok forrásból értesültem. A nevezett Purgatóriumban látott látomásokról pedig azt mondom, amit Szent Pál mondott: »Vajon a test nélkül ragadtattam-e el, nem tudom, csak az Isten tudja.« Mégis valószínűbbnek tartom, hogy a testemmel együtt ragadtattam el, nem pedig a testem nélkül, mivelhogy kilenc gyertyadarabot gyújtottam meg és égettem el, egyiket a másik után, míg ki nem jöttem a Purgatórium barlangjából.”

Isten és a vitéz dicsérete


   Mindenekben örökké magasztaltassék a mindenség Teremtője, aki a nemzetes vitézt, Rátóti Lőrincet vitézi övvel, vidám tekintettel, az urak és barátok körében körültekintéssel és mértéktartó beszéddel, dicséretes tettekben való tapasztalatokkal, a héber, görög és latin nyelv ismeretével és sok más különféle tudománnyal és jeles erénnyel ékesítette föl, nekünk pedig alkalmat adott e mű megírására! És magasztaltassék a magasságos Isten kifürkészhetetlen bölcsessége, aki kegyelmével végigkísérte ezt a följegyzést! Adja meg a kegyes olvasónak testük és lelkük egészségét, ki él mindörökkön örökké! Ámen.

Boronkai Iván fordítása
A versbetét Imre Flóra fordítása


Tar Lőrinc pokoljárása

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Tar Lőrinc pokoljárása; in: Tar Lőrinc pokoljárása — Középkori magyar víziók; Szépirodalmi, Bp., 1985; 219-249. o.
Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2005. október 30.
e-mail, 1996-2005.