A 20. századi peregrináció tipikus formája az emigrálás. Magyarok tömegeit kényszerítette hosszabb-rövidebb vagy végleges külföldön tartózkodásra századunk több történelmi eseménye. Az első nagy emigrációs hullám sodorta magával Balázs Bélát 1919-ben jó negyed évszázadra, hogy majd csak élete utolsó négy évére térjen vissza Magyarországra. Ausztriában 7, Németországban 5, a Szovjetunióban pedig 13, majdnem 14 évet töltött el. Ezt a korszakot eddig inkább politikai szempontból dolgozták föl (legrészletesebben K. Nagy Magda Balázs Béla világa című monográfiájában). Előadásom az íróról kialakult képet igyekszik árnyalni, a megszabott keretek miatt azonban csak egyetlen kérdésre adhat választ: hogyan hatott az idegen környezet az íróra, elsősorban nyelvhasználatára emigrációja első, ausztrirai éveiben.
   Az emigráns író számára az idegen nyelvi környezet akár bénítólag is hathat: idegen nyelven — legalábbis egy ideig — alkotni nem tud, anyanyelvén pedig nem írhat tovább, hiszen akkor általában sem kiadója, sem közönsége nem lenne, sőt egy idő után témája is alig. Ebből a szempontból Balázs Béla helyzete azonban egyáltalán nem tipikus. Származása miatt ugyanis nemcsak a magyart, hanem a németet is anyanyelvi szinten beszélte. A szegedi születésű író apja magyar volt, de anyja német. Gyermek- és ifjúkorában a kétnyelvűség, a két nyelv párhuzamos használata magától értetődő volt számára. Naplójában természetes módon szőtt a magyar szövegbe német szavakat, mondatokat. Arra is találunk azonban nála utalást, hogy a bilingvizmus némi bizonytalanságot is okozott nyelvhasználatában. Az Álmodó ifjúságban például többször leírta, hogy kezdő író korában szeretett volna jobban írni magyarul. Emigrációs éveinek elején pedig különleges teljesítményként értékelte, ha műalkotást hozott létre németül. Mindez azonban inkább igényességére utal, mint nyelvi hiányosságokra. A magyar környezet jó magyar nyelvtudást biztosított neki, a német anyanyelvű anya, aki emellett még művelt, iskolázott is volt, pedig igényes német nyelv-ismeretet. Mindezt mélyítették el tanulmányai a bölcsészeti kar magyar-német tanári szakán. Kritikusai — ismereteim szerint — nem is kifogásolták se magyar, se német nyelvhasználatát. Túlzás tehát az a vád — amellyel Elfer Imre illeti —, hogy nem tud magyarul. Szerinte ugyanis Balázs Béla magyar szakos tanár létére magyartalan igealakokat használ, „hadilábon áll a tárgyas, tárgyatlan, beható és egyéb igékkel”, „tárgyas értelemben használta például a »csodálkozik«-ot: »ki tudhatja, honnan hozzuk, hallgatjuk és csodálkozunk«” (Elfer Imre, 6-7). A tárgyatlan igék tárgyas használata nem ritka a századelő magyar irodalmában, Szabó Dezsőnél nagyon gyakran előfordul, de olvasható például Kaffka Margit és Ady prózájában, Kassák verseiben is. Ha „magyartalanság”, nem Balázs Béla sajátos magyartalansága.
   A két, csaknem egyformán jól beszélt nyelv közül azonban a magyart vallotta anyanyelvének; többször is utalt rá, különösen emigrációs éveiben. A magyar nyelvhez fűződő érzelmeit tükrözi egy 1946-os visszaemlékezése: „Emigrációm első éveiben még nem vetődtem nagyon messzire, még itt voltam Bécsben, még írhattam néha magyarul is.” (Bevezető versei első bemutatásához a Magyar Rádióban 1946-ban, idézi K. Nagy Magda: Balázs Béla világa. 266). 1920-ban Bécsben pedig ezt írja naplójába: „Ha a magyar földet kiveszik a lábam alól, a magyar nyelvnek és muzsikának felhőjén szállok meg. Talajjá fognak sűrűsödni alattam a szavak: az lesz az én hazám.” Későbbi versében, a Kegyelemben „anyanyelvem”-ként említi a magyart. Apja nyelvét, szülőhazája nyelvét érzi tehát igazi anyanyelvének.
   Bilingvizmusának a bécsi emigrációban látta először igazán hasznát, hiszen addig itthon természetesen magyarul publikált. Míg társai nagy részének nehézséget okozott a kinti irodalomba vagy akár publicisztikába való bekapcsolódás, neki könnyen ment, legalábbis azok után, hogy túl volt az első német nyelvű megbízásokon, amelyeket még némi szorongással, lámpalázzal teljesített. Általában természetes volt számára németül alkotni, sőt később, amikor Bécsből való távozása után már nem volt lehetősége magyarul írni, egyre természetesebb. Évek múlva, Berlinben már olyan jelentősnek ítélte német nyelvű alkotásait, hogy féltékenyen ragaszkodott ahhoz, hogy német íróként is számon tartsák (vö. Csanak Dóra, 27; Salyámosy Miklós, 53). Magyarul írni majd csak szovjetunióbeli tartózkodása utolsó éveiben kezdett újra, s naplója nyelve is csak 1945-ben fordult ismét magyarra. A kétnyelvűség adottsága mellett bizányára internacionalizmusa is szerepet játszott abban, hogy nem ragaszkodott túlságosan az anyanyelvének tartott magyarhoz, hiszen ő azt vallotta, „Mondanivalómat nem csak egy nyelven közölhetem, / és nem csak egy nép érti meg” (Igazolás).
   Vándorlása első időszakában szinte töretlenül folytatódott tehát irodalmi munkássága. Férfiének címmel itt jelent meg verseskötete. Tovább írta itthon megkezdett regényét, a Lehetetlen embereket. Ebben az időszakban készült el a Túl a testen című naplóregénye és első filmesztétikája. Ez utóbbi még a bécsi években meg is jelent németül (Der sichtbare Mensch, 1924). És 1922-ben látott napvilágot a címben szerelő könyv első német változata, a Der Mantel der Träume Münchenben, majd egy év múlva Bécsben is. A keletkezés körülményeiről így ír naplójában 1922. március 11-én: „Egy váratlan furcsa megbízást kaptam. Marie Stisny, Schwarzwaldné titkárja jött hozzám, és hozott 20 kis fotográfiát. Húsz groteszk kínai stílusú figurális akvarell fotográfiát. Barátnője, Marietta Lydis, görög milliomosnő festette, és ki akarná adatni, de szövegek kellenek hozzá [...] Tárca nagyságú meséket a képekhez. Próbálták már Münchenben csináltatni, de nem vált be. Elvállalom-e. De három hét alatt kell megírni, hogy karácsonyra megjelenhessék. (Tehát naponként egy mesét). Izgató a sportszerűsége a dolognak — elvállaltam. Az első nap megírtam két kis mesét németül — próbának. Nagyon tetszett [...] a munka mulattatott. A helmstreitsmühlei és azután, hogy becsukták a házat, a reichenuai még gyönyörűbb októberben megírtam az egész könyvet. 16 mesét, 20 képhez. Könnyen és röpülve. Mestertudásnak előérzetében, boldog, gazdag őszben. Jó játék volt. Szép asszonyok segítettek, meg a feketekávé meg pálinka, mellyel kivételesen stimuláltam magam (a munka sürgőssége miatt)” (Balázs Béla: Napló 2. 293-294). Ennyi idő alatt minden előzmény nélkül lehetetlen lett volna létrhozni a 16 mesét. Említi ugyan, hogy egyik lakótársuktól kölcsönkapott egy kínai meséskönyvet, de ez forrásnak nyilván nem lett volna elég. Abban, hogy ilyen gyorsan létrejött a kötet, nagy szerepe volt korábbi műveinek.
   Egész addigi írói-költői pályáját itt még áttekinteni sem lehet, csak néhány, a szóban forgó kötet szempontjából lényeges vonását említem meg. Az irodalomtörténészek két részre osztják Balázs Béla életművét. Az első korszakra a századelő irracionalista, idealista filozófiai áramlatain alapuló világkép s az ezt tükröző művek jellemzők. A másikat, amely már az első világháború alatt megkezdődik, és az ausztriai, valamint németországi emigráció idején bontakozik ki, a baloldali eszmékre épülő racionális világfelfogás s a valóság felé forduló művek jellemzik. Az 1922-ben megjelent meséskönyv egyenes folytatása az első korszak első felében, a tízes évek elején keletkezett meséinek, amelyet Thomas Mann vagy Maeterlinck archaizálóan modern meséi mellé illenek, sőt rokonságot tartanak például Tamási Áron népballada- vagy népmeseszerű novelláival is. Világképe, módszere sokban különbözik a fölsorolt alkotókétól, de közös bennük az ősi formák felelevenítése és a szimbolista jellemvonások (vö. ezzel kapcsolatban Fehér Ferenc és Szabolcsi Miklós tanulmányát). A századelő kultúrájában elbizonytalanodott, magányossá vált ember problémáira keres választ az ősi, primitív műfajok újraalkotásával. Sajátos és nem véletlen, hogy keleti, többnyire kínai vagy indiai közegbe helyezik hőseit, s azok a meséi a legkiegyensúlyozottabbak, amelyek Keleten játszódnak (l. Fehér Ferenc tanlmányát). Az 1910-es évek elejének magányérzetére megoldást kereső Balázs-műfaj tér tehát vissza a 22-ben megjelent mesekötetben. Akár frissen írta tehát a meséket, akár korábbi, addig ki nem adott történeteket elevenített föl — amire egyébként semmilyen adat nem utal —, a gondolkodás, a műfaj, a forma nem volt idegen tőle.
   1921 karácsonyára nem, de a következő év elején megjelent a kötet Münchenben ezzel a címoldallal: Der Mantel der Träume — Chinesische Novellen mit 20 Bildern von Marietta Lydis. München 1922. Verlagsanstalt D. & R. Bischoff. A könyv kiállítása, kötése, betűformái, illusztárciói már sugallják a mesék hangulatát. Második kiadásához, amely 1923-ban jelent meg Bécsben, Thomas Mann írt előszót. A kötetben azonban végül is nem jelent meg az előszó, csak Thomas Mann egy későbbi tanulmánykötetében (Th. Mann, 1925., 318-320). De mindenképpen irodalmi rangot jelentettek Balázs Béla számára a nagy író elismerő szavai, amelyek egyszerűen „szép könyv”-nek nevezik a meséskönyvet (Ein schönes Buch a cikk címe is).
   A kötet azért kínál jó lehetőséget Balázs Béla német és magyar nyelven írt alkotásainak összehasonlítására, mert a benne szereplő mesék megjelentek magyarul is, egy kötetben, Csodálatosságok könyve címmel. Igaz, csak 26 évvel a német változat megjelenése után, 1948-ban, de még az író életében. Filológiai szempontból ez egyáltalán nem mellékes, ahogyan az sem, hogy hagyatéka tanúsága szerint nem fordítás a magyar változat, legalábbis nem idegen fordító munkája, a kéziratok ugyanis keverve német és/vagy magyarok. Balázs Béla német nyelven írott műveit egyébként gyakran nem ő, hanem műfordító ültette át magyarra (pl. a Lehetetlen embereket és a Látható embert).
   A Der Mantel der Träume címnek a Csodálatosságok könyve cím nem fordítása. A német cím (műfordítási értelemben) pontos megfelelője Az álmok köntöse lenne, ezt azonban egy későbbi, 1973-as gyűjteményes kiadás viseli, amely a mesék mellett misztériumokat és játékokat is tartalmaz. A Csodálatosságok könyve egészen új cím az eredetihez képest. Létrejöttéhez hozzájárulhatott a már említett Thomas Mann-kritika, s a benne többször előforduló „szép könyv” megnevezés. Balázs Béla ezt a jelzős szerkezetet költőiesíthette könyvcímmé.
   A német nyelvű kötet meséi mellé a magyar nyelvűbe fölvett a szerző még egyet, A bűvös kör címűt. Ezzel azonban nem pusztán a mesék számát gyarapította, hanem az egész kötet összefoglalását adta, hiszen a mese parabolaszerűségével a többi történet szimbolikájának is kulcsa.
   Maguk a mesék kínai környezetben játszódnak, s az emberi lélekről, a szerelemről, a barátságról, a boldogságkeresésről, az álmodozások, vágyakozások hiábavalóságáról szólnak. Stílusuk, bár emlékeztet a jó tíz évvel korábban írt mesékére, azok túldíszített stílromantikájával szemben letisztult, mértéktartóan stilizált. Hangulatukra jellemző, hogy mindegyiket valami bölcs irónia lengi át. A részletesebb tartalami elemzés helyett azonban nézzük meg a két kötet nyelve közötti viszonyt. A kérdés az, hogy mennyire felel meg egymásnak a német és a magyar változat.
   A mesék német címének minden esetben szó szerinti fordítása a magyar cím, pl.: Die Sonnenschirme — A napernyők, Die Opiumraucher — Az ópiumszívók, Li-Tai-Pe und der Frühling — Li-Tai-Pe és a tavasz, Der Mondfisch — A holdhal, Die Rache der Kastanienbaumes — A gesztenyefa bosszúja stb. Maguk a meseszövegek is megfelelnek egymásnak, csak néha mutatnak eltéréseket. De a változtatás mindig egyirányú: a magyar szöveg kibővítését jelenti. Hangulatilag, látványban sokszor többet ad tehát a magyar variáció, mint a német. Ilyen, a magyarban gazdagabb hangulatú, szinte átköltött részek pl. a következők: Er vergaß zu oft seinen Geschäft nachzugehen — Ez alatt az ernyő alatt úgy elmerült, mintha a végtelenségben úszna, é s megfeledkezett üzleti dolgairól (A napernyők); Yang-Tsu öffnete ihn und sah einen Herbst-Abendhimmel grau und am Horizont gerötet — Yang-Csu kinyitotta és egy őszesti égboltot pillantott meg. Nehezedő szürke eget, mely a láthatáron még vöröslött a leszállt nap nyomában (A napernyők). E módosítások nem egyszerűen a két nyelv kifejezésbeli különbségének a következményei, valószínűleg mélyebb okai vannak. A két kötet megjelenése között eltelt 26 év az író alkotói felfogásán is változtathatott, de az is elképzelhető, hogy az anyanyelv kínálta gazdagabb kifejezési lehetőségeknek nem tudott ellenállni. Mivel azonban ez a fajta átköltés ritka, nem általánosítható a magyar kötet egészére.
   Sokkal jellemzőbb az olyan változtatás, amely a magyarul beszélő és gondolkodó olvasó számára teszi érthetővé a szöveget — ez azonban minden jó műfordításnak sajátja. A den ganzen Tag megfelelője a napestig, Viertel (’városnegyed’) szót az utcával helyettesíti, a német változatban a kereskedő az utca kövén ül (auf den Steinen der Straße), a magyarban a gyékényen. De a hangulati változatok Balázs Bélának nem műfordítói, hanem írói-költői igényességét bizonyítják: „[der Garten] stark duftete” — [a kertben] zsúfolódott a sűrű illat; a német változatban a mesehős az égre álmodozva feltekint (träumen zum Himmel hinaufschaut), a magyarban pedig álmodik bele az égbe (a példák Az álmok köntöse és A napernyők című mesékből valók).
   A mesék tehát németül is és magyarul is ugyanazok, és mésem ugyanazok. Mint a példából kitűnhetett, a szövegrészek, amelyekkel az író a magyar változatot gazdagította, nem a fordítás folyamatában, hanem az alkotás ihletett pillanatának hangulati tükreként születtek. Balázs Béla írás közben a pillanatnyi belső hangulat legteljesebb kifejezésére törekedett, és ebből a szempontból tökéletesen mindegy volt számára, hogy magyarul vagy németül írt.

Irodalom

Angyalosi Gergely: A lélek lehetőségei (Líra és szubjektumelmélet összefüggési a század eleji Magyaroszágon). In: Irodalomtörténeti Füzetek 114. 1986.
Bóka László: Bartók „szövegírója”. In: Válogatott tanulmányok. 1966. 489-497.
Uő.: Balázs Béla. In: Válogatott tanulmányok. 1966. 884-892.
Bölöni György: A jubiláló Balázs Béla. In: Magyarság — emberség. 1959. 174-177.
Csanak Dóra: Balázs Béla hagyatéka az Akadémiai Könyvtár kézirattárában. 1966.
Dankó Ilona: Balázs Béla bibliográfiája. 1979.
Elfer Imre: Két író. Balázs Béla és Hatvany Lajos. É. n.
Fehér Ferenc: Balázs Béla meséi és misztériumai. Előszó az Álmok köntöse c. kötethez. 1973. 5-24.
Komlós Aladár: Balázs Béla. In: Táguló irodalom. 1967. 133-145.
B. Nagy Ernő: Balázs Béla útja. In: Borsodi Szemle 1964. 3. sz. 53-62.
K. Nagy Magda: Balázs Béla világa. 1973.
Salyámosy Miklós: Magyar irodalom Németországban 1912-1933. In: Modern Filológiai Füzetek 17. sz. 1973. 53-58.
Szabolcsi Miklós: Balázs Béla. In: Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei XXI. [1961]: 161-181.
Timár Magda: Balázs Béla: Csodálatosságok könyve. In: Magyar Nyelvőr 72. [1948]: 217-218.