A regény eszköztárának elemzésével eddig nemigen foglalkoztak. E hosszú hallgatás történelmi oka, hogy más műfajok kerültek előtérbe; az alapvető ok azonban az, hagy szinte kibogozhatatlanul bonyolultak a regény fogásai, s nehéz elhatárolni őket a cselekménytől. Ha valaki egy-egy színházi darabot vagy elégiát tesz elemzés tárgyává; megvan hozzá a megfelelő szókincse, akárcsak annak a lehetősége, hogy kellő számú idézettel illusztrálja a művet; egy terjedelmes regény elemzéséhez ellenben nem talál elfogadott terminológiát, s közvetlen meggyőző erővel rendelkező példákat sem használhat mondandója alátámasztására. Ezért kérem; fogadják némi megértéssel az itt következő eszmefuttatásokat.
   Először William Morris The Life and Death of Jason (1867 — Iaszón élete és halála) című művének regényszerűségét vizsgálom. Irodalmi, nem pedig történelmi szempontból közelítem meg: ezért eleve lemondok minden olyan vizsgálatról — vagy álvizsgálatról —, amely a költemény görög eredetével foglalkozna. Mindössze annyit ismételek el, hogy már az ókori szerzők is versbe foglalták — többek közt Apollóniosz Rhodiosz — az argonauták hőstettét, továbbá hogy van egy közbülső mű is, az 1474-ben keletkezett Les faits et prouesses du noble et vaillant chevalier Jason (A nemes és vitéz Iaszón lovag cselekedetei és hőstettei), amely persze elérhetetlen itt; Buenos Airesban; ám az angol kommentátorok forgathatták.
   Morris azt a roppant célt tűzte maga elé, hogy hitelesen beszélje el Iólkosz királyának, Iaszónnak mesés kalandjait.
   A lineárisan megszerkesztett csattanót, azaz a líra fő eszközét, egy efféle tízezer soros műben nem használhatta. Mindenekelőtt a valószerűség látszatára volt szüksége, hogy természetes módon oszlasson el minden kételyt, ami Coleridge szerint a költői hitellényege. Morris sikerrel teremti meg ezt a hitelt; vizsgáljuk meg, hogyan.
   Az első könyvből veszek egy példát. Aiszón; Iólkosz egykori királya Kheirónra bízza gyermekét, hogy az erdőben nevelje őt fel a kentaur. Az okoz itt gondot, hogy nehéz valószerűvé tenni a kentaurt. Morris észrevétlenül oldja meg a feladatot. Azzal kezdi, hogy ugyancsak különös vadállatok neve közé csempészve említi először a lényt:

   Where bears and wolves the centautrs' arrows find

   (Hol kentaur-nyíl medvét, farkast talált)

— írja szenvtelenül. Ezt az első, esetleges említést harminc sorral lejjebb követi a második, mely elébe vág a tényleges jellemzésnek. Az öreg király útnak indít egy rabszolgát, mondván; hogy vigye a gyermeket a hegyek lábánál fekvő erdőbe, ott fújja meg az elefántagyarból készült kürtöt, mire majd megjelenik a kentaur, aki (figyelmezteti) „nyers ábrázatú és tagbaszakadt”, s aki előtt le kell térdelnie. És tovább sorjáznak a parancsok; míg meg nem szakítja őket a kentaur harmadik említése; mely csalókán negatív jellegű. A király ugyanis azt tanácsolja a rabszolgának, hogy ne rettenjen meg semmiképpen se a kentaurtól. Később azután, mikor a fia elvesztésén bánkódik; igyekszik elképzelni; milyen élet vár majd az erdőben a gyermekre a „quick-eyed centaurs” (fürge szemű kentaurok) között; ez már olyan vonás, amely életre kelti a figurájukat, lévén, hogy a kentaurok kitűnő nyilazók hírében álltak [1]. A rabszolga lóháton viszi a gyermeket, s hajnalban elérvén az erdőt, leszáll. A fiúcskával a karján, gyalog indul el a tölgyesbe. Ott megfújja a kürtöt, s vár. Rigófütty tölti be a reggelt; ám paták dobogására lesz figyelmes a férfi, némi félelem támad a szívében, s ügyet sem vet a gyermekre, aki szüntelenül a csillogó kürt után kapdos. Feltűnik Kheirón: megtudjuk, hogy korábban deres volt a szőre, ekkorra azonban már csaknem teljesen fehér lett — afféle, mint amilyen az emberi üstöke is volt —, s hogy az ember-állat határvonalát tölgyfalevél-koszorú ékíti. Térdre borul előtte a rabszolga. Mellesleg azt is jegyezzük meg: Morris megteheti, hogy nem közli az olvasóval, milyennek képzeli ő a kentaurt, sőt még arra sem biztat, hogy magunk alkossunk róla képet; neki az épp elég, hogy szüntelenül hiszünk a szavaknak, akárcsak a valóságban.
   Hasonló, bár fokozatosabban felépített meggyőzéssel él Morris a tizennegyedik könyvben, a szirének epizódjánál. Gyengéd bevezető képeket használ hozzá. Eme isteni lények megjelenése előtt említi meg, hogy nyugodt volt a tenger, narancsillatú a szellő, hogy a varázserejű Médeia hallotta meg először azt a veszedelmes éneket, s hogy a tengerészek szinte még fel sem fogták, mit hallanak, máris kiült arcukra a boldogság, továbbá — mindvégig közvetetten fogalmazva — elmondja azt a hihető tényt is, hogy eleinte nem értették jól a szavukat:

   And by their faces could the queen behold
   How sweet it was, although no tale it told
   To those worn toilers o'er the bitter sea

   (S a királynő láthatta arcukon,
   mily édes az, habár semmit se mond
   a keserű habokkal küszködőknek...)

   Noha az evezősök végül is meglátják a sziréneket, azok mindig némi távolságban maradnak tőlük, amint a következő részletből is kiderül:

   ...for they were enow
   To see the gusty wind of evening blow
   Long locks of hair across those bodies white
   With golden spray hiding some dear delight.

   (...mert sok volt szinte már
   látni, az esti szellő hogy zilál
   hosszú fürtöket hó testük előtt,
   s arany permet mint titkol dús gyönyört)

   Az utolsó részletnek más rendeltetése is van: a szirének vonzerejét jelöli az arany permet — lobogó fürtjeik körül, vagy a tengerből szállt föl, vagy mindkettőből, vagy honnan? —, hisz az titkol dús gyönyört. Ugyanez a kettős cél ismétlődik meg a következő részletben: a sóvárgás könnyeiből felszálló pára elhomályosítja a férfiak szemét. (Mindkét fogás ugyanabba a kategóriába tartozik, mint amelyikbe a kentaur megjelenítésénél használt levélkoszorú.) Iaszónt úgy kétségbe ejtik a szirének, hogy mérgében tengeri boszorkánynak nevezi őket, s a legédesebb hangú dalnokot, Orpheuszt szólítja oda, hogy énekeljen. S következik a bonyodalom, amikor is Morris remek adalékként közli velünk, hogy a műben szereplő sok ének, amely a szirének tajtékos ajkáról hangzik föl, akárcsak Orpheusz dalolása, valójában a hajdani éneklés emlékké lényegült mása. A szándékoltan pontos színmegjelölés is megkapó — sárgálló partszegély, aranyló tajték, szürkéllő szikla —, mert az az érzése az embernek, mintha ama régi hajnalból menekítették volna oda nagy gonddal a színeket is. A szirének éneke boldogságot idéz, ám az éppoly megfoghatatlanul jelenik meg, mint a víz — „Ily szép és zsenge testek, arany-ékesek.” —; Orpheusz dala ellenben a biztos, földi örömökről szól. Sivár tengeralatti égboltot ígérnek a szirének [2] — ,,min a változó tenger a tető” —, ugyanolyat, mint amilyet — kétezer-ötszáz évvel, vagy csupán ötven évvel később? — Paul Valéry írt le. S énekük veszedelmes varázsa ekkor észrevehetően átterjed Orpheusz dalára. Az argonauták sorsa már-már beteljesedik, amikor — vége a feszültségnek, hosszú barázdát von a hajó a vízen — egyszerre csak egy szép szál athéni férfiú tör utat magának az evezősök sorai közt, s a tengerbe veti magát a tatról.
   Most áttérek egy másik szépirodalmi műre, Poe 1838-ban keletkezett Arthur Gordon Pym, a tengerész c. munkájára. A fehér színtől való félelem s a fehérség lejáratása e regény titokzatos témája. Poe azt találja ki, hogy a Délkör mentén, a fehérség kimeríthetetlenül gazdag hazája mellett él néhány törzs, amelyre nemzedékekkel korábban egyszer már iszonyúan lesújtottak az odavetődő fehér emberek és viharok. A törzsek számára így átkot jelent a fehér, s bevallhatom, hogy az arra méltó olvasó is ezt érzi az utolsó fejezet utolsó soránál. Két cselekménye van a könyvnek: az egyik nyilvánvaló, s tengeri viszontagságokról szól; a másik titokzatos, hibátlan, fokozásra épülő, és csak a mű végén derül rá fény. „Ha megnevezünk egy tárgyat — mondta állítólag Mallarmé —, háromnegyed részben tönkretesszük vele a vers adta élvezetet, ami nem más, mint a találgatás gyönyörűsége; az álom a tárgy sejtetése." Kétlem, hogy ez a pedáns költő ilyen szemérmetlen számszerűséggel fogalmazott volna — háromnegyed részben —, ám illik hozzá a benne levő alapelv, hisz remekül alkalmazta egy napnyugta lineáris bemutatásakor:

   Victoriousement fuit le suicide beau
   Tison de gloire, sang par écume, or, tempête!

   (Győztesen megfut az öngyilkosság a vad
   Tajtékzó vér, arany, vihar, üszkös dicsőség!
   Weöres Sándor fordítása)

   Kétségtelen, hogy az Arthur Gordon Pym, a tengerész adta hozzá az ötletet. Vajon nem Mallarméra emlékeztet-e maga a személytelen, fehér szín is? (Azt hiszem, Poe ösztönösen választhatta ezt a színt, vagy pedig ugyanabból a megfontolásból, mint amelyből később Melville tette, amiről is a Moby Dicknek nevezett káprázatos látomásának egyik fejezetében — A bálna fehérsége — vallott.) Most nem elemezhetjük, s nem is mutathatjuk be az egész regényt; csupán egyetlen jellemző részletet fordítok le belőle, mely a többi elemhez hasonlóan a cselekmény titokzatosságának van alárendelve. A fent említett ismeretlen törzsről van benne szó, meg a sziget folyóiról. Ha azt állította volna az író, hogy ott vörös vagy kék a víz, eleve kizárta volna a fehér valószínűségét. Poe megoldása így gazdagít bennünket: „Mi idegenkedve húzódtunk el, mert azt hittük, hogy a víz sáros vagy iszapos... Nem is tudom, hogyan érzékeltessem a sziget folyóinak ezt a különös jellegét. Nem voltak olyan áttetszők, mint a mi vizünk, csak akkor, ha vizüket tenyerünk széléről csurgattuk alá. Tömegben olyan volt, mint a tintás gumiarabikum. De volt még más tulajdonsága is. Az acélkék szín tovaömlés közben rozsdavörösre változott, és olyan volt, mintha selyem borulna a víz felszínére... Merítettem a vízből tálamba és megvártam, amíg teljesen leülepedik. Ekkor vettem észre, hogy nem egy állományú, hanem több, folyékony, határozottan rétegződő anyagból áll... Ezek a rétegek, bár minőségre és töménységre egyenlőek voltak, mégsem keveredtek össze... Ha késem pengéjét belemártottam a vízbe, vagy onnan kihúztam, mögötte rögtön összecsukódott a víz oldata, mint nálunk a közönséges víznél, de ha a pengét a két réteg közé illesztettem, egy pillanatra szét tudtam választani egymástól a két réteget, mert a más rétegződésű vízcseppek nem tudtak rögtön egybefolyni.” [3]
   A fentiekből világosan kitűnik, hogy az oksági viszony a regényírás fő gondja. A műfaj egyik változata, a nehézkes jellemregény olyan okoknak a láncolatát teremti meg vagy alakítja ki, amelyek, úgymond, semmiben sem különböznek a való világ motívumaitól. Ez az eset azonban korántsem általános. A viszontagságok szakadatlan sorára épülő regényben képtelenség az efféle motiválás, amint a néhány oldalas novella esetében is az, akárcsak abban a látványos regényfolyamban, amelyet Hollywood a Joan Crawford-féle bálványokról fénylő filmszalagra ír, s a nagyvárosok mohón olvasnak. Egészen más elv, egy elmés, egyben atavisztikus elv kormányozza ezeket. A mágia ősi fénye.
   A hajdani embernek ezt a módszerét, illetve vágyát hasznos alaptörvénybe foglalta Frazer, mégpedig a hasonlóság elve alapján, mely egymástól távol eső dolgok közt feltételez szükségszerű kapcsolatot, nevezetesen vagy alaki azonosságuk alapján — ez az utánzó vagy homeopatikus mágia —, vagy korábbi rokonságuk okán — ez az átviteli mágia. Ez utóbbira jó példa Kenelm Digby gyógykenőcse, amellyel nem a kezelt sebet kellett bekenni, hanem a bűnös kést, amely a sebet ejtette — s akkor kegyetlen gyógymódok nélkül is behegedt a seb. Az előbbire végtelenül sok a példa. A nebraskai rézbőrűek suhogó bölénybőrt húztak magukra — amúgy szarvastól, sörényestől —, s éjjel-nappal szilaj táncot jártak a sivatagban, hogy megérkezzenek a bölények. Közép-Ausztráliában a varázslók megvágják az alkarjukat s vért csorgatnak belőle, hogy az ahhoz hasonló vagy azzal rokon égből is megeredjen az eső. A Maláj-félszigeten viaszbábot gyötörnek vagy bántalmaznak, ha el akarják pusztítani a figura eredetijét. Szumátrán egy-egy fából faragott gyereket dajkálnak és cicomáznak a meddő asszonyok, hogy termékennyé váljanak. Ugyancsak analógiás alapon használták a kurkuma sárga gyökerét sárgaság ellen, a csalánfőzetet pedig csalánkiütés ellen. E borzalmas vagy épp nevetséges példák teljes felsorolása képtelenség; ám azt hiszem, ennyi is elegendő annak bizonyítására, hogy a mágia az oksági viszony betetőzése vagy épp agyrémmé válása, de nem az ellentéte. A csoda ebben az univerzumban is éppolyan idegen elem, mint a csillagászok világában. Nemcsak a természeti törvények szabályozzák, hanem a képzelet törvényei is. A babonás ember nemcsak egy puskalövés és egy halott közt lát szükségszerű kapcsolatot; hanem egy halott és egy bántalmazott viaszfigura, vagy egy jóslatszerűen eltört tűkör, vagy a kiömlő só, vagy tizenhárom vendég rettenetes száma közt is.
   Ugyanez a veszedelmes harmónia, ez az őrjítő, szükségszerű kauzalitás kormányozza a regényt is. A szaracén történetírók — az ő munkáikból írta meg José Antonio Conde doktor Historia de la dominación de los árabes en España (Az, arab uralom Spanyolországban) c. könyvét — nem azt írják, hogy meghalt ez vagy az a király; illetve kalifa, hanem hogy „eljutott a kárpótlásokhoz és jutalmakhoz”, vagy hogy „megtért a Mindenható irgalmához”, vagy hogy „ennyi meg ennyi évig, holdhónapig és napig várta sorsának beteljesedését”. Az a gyanú, hogy egy rettegett esemény merő említésre is bekövetkezhet, indokolatlannak vagy fölöslegesnek látszik a való világ ázsiai zűrzavarában: nem így a regényben, amely szükségszerűen a sejtések, visszhangok és hasonlóságok rendszere. Egy gonddal megírt elbeszélésben minden epizód utólagos kisugárzású. Chesterton egyik látomásában például egy ismeretlen férfi fellök egy másik ismeretlent, nehogy elgázolja egy teherautó; ez a szükségszerű, ám meghökkentő erőszak előrevetíti a hős végső tettét, mely nem egyéb, mint hogy beszámíthatatlannak minősíti a társát, hogy ezzel megakadályozza a kivégzését. A szerző egy másik művében baljós pontossággal jelzi egy disztichon, hogy hatalmas, veszedelmes összeesküvést készít elő (álszakállakkal, álarcokkal, álnevekkel) egy ember:

   As all stars shrivel in the single sun,
   The words are many, but THE WORD is one

   (Mint száz csillag gyúl; ha egy nap lemegy
   szó is van sok, hanem A SZÓ, az egy)

   Később pedig úgy oldja fel a rejtélyt, hogy máshova kerülnek a nagybetűk:

   The word are many, but the word is ONE

   (Szó is van sok, hanem a szó az EGY)

   Chesterton egy harmadik írásában a-bevezető maquette — mely szűkszavúan jelzi, hogy egy indián messziről kést vág egyik társába s megöli — a cselekmény pontos, megfordítása: fenn, egy toronyban nyílvesszővel ledöf egy férfit a barátja. Repülő kés, tőrként használt nyíl. Hosszú hatásuk van a szavaknak. Egyszer már leírtam, hogy Estanislao del Campo Fausto (Faust) c. költeményében, a környezeti elemek puszta bevezető említése is kínos valószerűtlenséget kölcsönöz a hajnal, a pampa és az alkonyat megjelenítésének. A szavaknak és epizódoknak eme teleológiája a jó filmekben is szüntelenül megtalálható. A The Showdown (Nyílt lapokkal) c. film elején egy utcalány a tét — illetve, hogy kié az elsőbbség — a kalandorhősök kártyapartijában; a film végén pedig egyikük a szerelmét játssza el a kártyán. Az Underworld (Alvilág) bevezető dialógusa egy feljelentésről szól, az első jelenet pedig egy utcai lövöldözésről; mindkét elem a fő témát vetíti előre. Visszatérő motívumokat látunk a Dishonored (Meggyalázva) c. filmben: ilyen a kard, a csók, a macska, az árulás, a szőlő, a zongora. Ám a legtalálóbb példa arra, hogy az egybeesések, az előjelek s az emlékképek autonóm rendszert alkotnak, Joyce istenáldotta Ulyssese. Elég átnézni hozzá Gilbert magyarázatát, vagy annak hiányában magát a szédítő regényt.
   Megpróbálom összefoglalni a fentieket. Az okság megjelenítésére két formát különböztettem meg: az egyik a természetes eljárás, amely mindig végtelen és befolyásolhatatlan hatások szakadatlan eredménye; a másik a mágikus forma, amely a szellemes és véges részletek megjövendölésére épül. Úgy gondolom, hogy a regény esetében az az egyetlen tisztességes megoldás, ha csak a második lehetőséget használjuk. Hagyjuk meg az elsőt a lélektani szimulációknak.

1932

Scholz László fordítása

1 Vö. ezzel a sorral: Cesare armato, con li occhi grifagni. Babits Mihály fordításában: " lesni szemét a fegyveres Caesárnak". (A pokol, IV, 123)

2 Az idő múlásával más és más formát öltenek a szirének. Első megjelenítőjük az Odüsszeia tizenkettedik könyvében szereplő rapszódosz nem írja le, milyenek voltak; Ovidius vöröses tollú, szűzarcú madárnak látja őket; Apollóniosz Rhodiosz szerint deréktól felfelé asszony-, lefelé pedig madártestük van; Tirso de Molina mester (akárcsak a címertan) "fele asszony, fele hal" képet ad róluk. Lényük természete éppígy vitatott; nimfá-nak mondják őket; Lemprière klasszikus szótára nimfának tartja őket, Quicherat-é szörnynek, Grimalé pedig démonnak. A szirének állítólag egy nyugati szigeten, Kirké közelében élnek, ám egykük holttestét, Parthenopéét, Campaniában találták meg — a ma Nápolynak hívott híres város tőle kapta a nevét —, Sztrabón, a geográfus látta is a sírját, s szemtanúja volt a tiszteletére rendszeresen megrendezett tornáknak és fáklyás futóversenyeknek.
   Az Odüsszeiá-ban azt olvassuk, hogy a szirének magukhoz csalogatták s veszedelembe sodorták a hajósokat, és hogy Odüsszeusz betapasztotta viasszal az evezősök fülét, magát meg kiköttette az árbochoz, hogyha hallják is amaz éneket, ne vesszenek ott. Ekkor a szirének azzal tették próbára, hogy megígérték, minden dolgok tudója lehet:

   "Senki se húzott el még erre a barna hajóval,
   míg mézes dalait meg nem hallgatta a szánknak;
   benne gyönyörködvén ment el, gyarapodva tudásban:
   mert mi tudunk mindent, mit a tágterű trójai síkon
   tűrtek az argoszi és trósz küzdők isteni szóra,
   és mindent, mi az életadó földön megesik még."
   (Odüsszeia, XII. 186-191. Devecseri Gábor fordítása)

   Az athéni Apollodórosz felvett Mitológiá-jába egy hagyományt, amely szerint az argonauták hajóján Orfeusz még édesebb hangon énekelt, mint a szirének, s hogy azok a tengerbe vetették magukat és sziklává változtak, mert sorsuk szerint halál várt rájuk, ha valakire nem hatott már varázserejük. A Szfinx is levetette magát a magasból, midőn fény derült a titkára.
   A VI. században elfogtak és megkereszteltek egy szirént Wales északi vidékén, aki Murgan néven bekerült néhány régi almanach szentjei közé is. Egy társa 1403-ban átszökött egy megrepedt gáton, s holtáig Haarlemben élt. Senki sem értett a nyelvén, mégis megtanították fonni, s a keresztet is mintegy ösztönösen tisztelte. Egy XVI. századi krónikás úgy érvelt, hogy nem lehetett hal az a lény, mert tudott fonni, ám asszony sem lehetett, mert vízben élt.
   Az angol különbséget tesz klasszikus szirén (Siren) és halfarkú sellő (mermaid) közt. Ez utóbbiak kialakulásában a Poszeidón kíséretéhez tartozó istenek, a tritonok analógiája hatott.
   Az Állam tizedik könyvében nyolc szirén vigyázza a nyolc körkörös ég forgását.
   Szirén: állítólagos tengeri állat — olvassuk egy bárgyú szótárban.

3 Arthur Gordon Pym, a tengerész, XVIII. Bp., 1968, 130-131. old. (Tiszay Andor fordítása)