Ez a könyv, amelyet vadászok és katonák figurái tarkítanak [1], Lord Dunsany önéletírása [2]: egy önéletrajz, amely szándékosan kerüli a vallomásokat. E hiány nem fogyatékosság: vannak önéletrajzok, amelyek lépten-nyomon közvetlenséggel sújtanak minket, mégsem találjuk őket bensőségesnek; megint mások – akarva-akaratlan – képtelenek úgy felidézni egy naplementét vagy megemlékezni egy tigris felbukkanásáról, hogy el ne árulnának valamit ama páratlan lélekről, aki papírra vetette. Az előbbire példa Frank Harris [3]; utóbbira George Moore [4]… Lord Dunsany szintúgy a közvetett hangnemet kedveli; sajnos azonban ez a stílus az ő kezében nem mindig hatékony.
      Elég csak felidézni néhányat az A Dreamer’s Tales [5] történetei közül (például a férfiról, akit örökre a Temze iszapjába temetett egy titkos társaság [6], vagy a homokviharról[7] vagy pedig a mezőről szólót, ahol egy jövőbeli csata halottai kísértenek [8]), hogy belássuk, a képzelőerő nem az az erény, amelynek Lord Dunsany híján volna. Mindazonáltal – gyanítom – tévedett, amikor azt bizonygatta, hogy „egeket és földeket, s királyokat, népeket és szokásokat” fedezett fel. Gyanítom, hogy ez a roppant felfedezés csupán sajátosan jellemző nevekre korlátozódik, megtámogatva néminemű homályos keleties légkörrel. A nevek nem kevésbé képtelenek, mint amelyek horrort csepegtetnek William Blake kozmogóniáiba (Ololon, Fuzon, Golgonooza), ámde nehéz osztozni Glorm, Mlo, Belzund, Perdondaris, Golnuz és Kyph [9] névadójának örömében – vagy bánatában, hogy a Babbulkund – A Csodák Városa [10] titulust választotta a Babdarun – A Csodák Városa helyett [11].
      Az alábbiakban idézet következik a XXX. fejezetből, amely a Szaharát írja le:

Örökké emlékezni fogok rá, ahogy – amint elhagytuk az állomást – megemeltem a balomat, hogy lássam, mennyi az idő a karórámon, s belovagoltam a sivatagba. Az idő roppant jelentős tényező volt a vonaton; s persze ott volt az ember bőröndje, s ott volt a sebesség meg a hangzavar sok egyéb más gonddal együtt; a sivatagban azonban csupán a napkeltét és napnyugtát észlelhette, meg a delet, mikor minden állat szundított, és lehetetlen volt gazellákra bukkanni.

      E szövevényes és ráérősen csordogáló könyvben Lord Dunsany beszél órákról és gazellákról, kardokról és holdakról, angyalokról és milliomosokról. Az egész világegyetemben csak egyetlen dolog van, amiről nem beszél: az írókról. Két magyarázat kínálkozik erre az elképesztő hiányosságra. Az első (és leginkább kisszerű) az, hogy az írók nem álltak szóba vele. A másik (ami valószínűbb), hogy Anglia írói épp oly megkerülhetők, mint azok, akik a mi városunk tarkítják. [12]

[1938]

Fordította és kommentárokkal ellátta Varga Illés