|
TIZENKILENC GYŰRŰ — AVAGY MENNYI FÉR BELE NÉGY SORBA? |
Három Gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő… [1]
Aki A Gyűrűk Ura világában otthon van, jól ismeri e sorokat. Sauron gonosz varázsversének kezdete ez, amellyel annak idején betetőzte az Egy Gyűrű elkészítését, s két további sora rá is van vésve a Gyűrűre. A három kötet élén háromszor elolvashatjuk, ezen kívül Gandalf idézi az I. könyv második fejezetében [2]. Ám nem egyszer épp a gyakori elhangzás, a túlságosan is jól ismert állapot válik az alaposabb átgondolás akadályává. Megszokjuk, magától értetődőnek vesszük a szöveget, s már eszünkbe sem jut, hogy kérdéseket tegyünk fel vele kapcsolatban.
Pedig a kérdéseknek van helyük. A pár soros varázsvers szövege ugyanis — terjedelméből következően — minimálisan lehet csak kifejtett. Így olyan utalások sorozatát tartalmazza, melyek egy része ugyan a regény szövegéből feloldható — így hogy ki is az a Sötét Úr, hol van s miért éjfekete Mordor földje (mely egyébként csak a fordításban az, az angol eredetiből e jelző hiányzik!), s miféle lények a tündék és törpök. Más motívumok már csupán segédszövegek (A Szilmarilok illetve a Középfölde filológiai fikciója szerint azzal egylényegű A, B és C Függelék) alapján válnak kódolhatóvá, s vannak, amelyek még így sem.
Már a számok sorozata is figyelemre méltó: miért éppen három, hét és kilenc? A Gyűrűk Ura főszövege erre közvetlenül sehol nem válaszol. A Függelék megemlíti ugyan, hogy az eldáknak Három Nemzetsége volt [3], de csak az F pontban, mely a Nyugatvégi Piros Könyv angolra fordításának szakmai problémáit tárgyalja — tehát nem a Piros Könyv szövegéből való mintegy A Szilmarilok folytatásaként (szemben az A-C pontokkal). Így nem autentikus szöveg, s egyébként is annyira a végén van a kötetnek s azon belül a függeléknek, hogy idáig már csak a legkitartóbb, legfanatikusabb olvasók jutnak el.
Több figyelemre tarthat igényt a törpök Hét Atyjának megemlítése az A III. függelékben. [4] Ám további magyarázat nélkül ez az információ is túlzottan elszigetelt ahhoz, hogy a gyűrűk számával kapcsolatos asszociáció felmerülhessen.
A Quenta Silmarillion mint segédszöveg ismeretében már sokkal könnyebb dolgunk van. Bár szövegszerűen itt sem mondják ki sehol, hogy a Nagy Gyűrűk száma mindig az érintett fajok törzseinek, ágainak számával azonos, ám a tündék történetének itt elbeszélt igen részletes, illetve a törpökének jóval szűkszavúbb, a lényeget mégis világosan közlő elbeszélése ezt nem teszi kétségessé.
Legalábbis első látásra. Alaposabb utánagondolás esetén még akadnak fenntartásaink.
Először is: valóban három ágra oszlanak-e a tündék? Hiszen a fentebb említett három nemzetség csupán a nemestündék (eldák) nemzetségei! Hol maradnak az avárok, akik annak idején nem indultak el Númenorba a valák hívó szavára?
Ez az ellenvetés még könnyen elhárítható. A Quenta Silmarillion elbeszélése szerint Ingwét, Finwét és Elwét (vagyis Thingolt) a tündék népének egészéből választotta ki Orome, hogy Valinort megnézzék, és társaiknak beszámoljanak róla [5]. Később ezek hárman lesznek törzsfővé, olyannyira, hogy alig pár sorral lejjebb a szöveg már így számol be az avárok elszakadásáról: „Mert Ingwe nemzetsége és Finwe és Elwe nemzetségének java is hallgatott uraik szavára… De sokan megtagadták a parancsot…” [6]
A Quenta Silmarillion szövegének túlzottan tömör, kézikönyvszerű megfogalmazásából következik, hogy itt újabb kérdéseket kell feltennünk. Hogyan lett a három tündéből, akiket az imént még Orome választott ki a maga céljára, egyszeriben lord a többiek között? S még ha a valák kegye ily mértékben társaik fölé emelte is őket — honnan lettek máris nemzetségeik, holott eredetileg valamennyi első generációs tünde egyszerre ébredt fel Cuiviénen vize mellett, tehát elvben egyforma mértékben rokonai egymásnak?
Ez utóbbi kérdésekre nem tudunk válaszolni a szöveg alapján. A korábbi elképzelés, amelyet Az elveszett mesék könyve tükröz, valamivel könnyebben magyarázná a helyzetet: itt nem Nornore, a valák (ezúttal Oromét helyettesítő) követe választ, a három követ maga válik ki a sokaságból. S bár annyira ez a változat sem kifejtett, hogy egyértelművé tegye, de sugallja, hogy épp e kezdeményező készségüknek köszönhették: „Később ők igen nagyok lettek az eldák közt…” [7]
Itt, Az elveszett mesék e szakaszában arról még nem is esik szó, hogy lenne tünde, aki nem hallgat a hívó szóra (az majd csak egy későbbi fejezetben, Gilfanon meséjében [8] bukkan fel): a három „igen nagy” köré szerveződő törzsek itt még a tündék összességét fedik. S a fentiekből világos: noha e koncepció később megváltozott, a parancs megtagadóit, vagyis az avárokat a Quenta Silmarillion is besorolta Finwe vagy Elwe nemzetségébe — későbbi nevükön a noldák vagy a telerek közé.
Azt kell hát feltételeznünk, hogy Orome nem csupán követnek választotta ki a három későbbi nagykirályt, hanem mindjárt három „nemzetségbe” is szervezte a tündéket a maga választottjai közül. S bár az engedetlen avárok, mint a szöveg mondja, „…elszakadtak az eldáktól, és sok-sok koron át nem is találkoztak többé velük…”, ez mégsem jelenti azt, hogy a közéjük tartozásról megfeledkeztek volna. Nem véletlen: A hobbit és A Gyűrűk Ura Középföldéjén szinte már csak avárok élnek, mint azt A hobbit leszögezi [9]; Lothlórien királyságának uralkodója azonban a nolda Galadriel és a sinda Celeborn, míg a Bakacsin-erdő tündekirályát, Thranduilt szintén sindának nevezi már a Függelék [10], majd jóval egyértelműbben egy, a Befejezetlen Mesékben olvasható töredék [11]; de ezek nélkül is sejthetnénk elda származását már abból, ahogyan fiára, Legolasra hat a tenger látványa A Gyűrűk Urában. [12] Az, hogy az említett királyságok lakossága magától értetődően fogad el mindig elda uralkodókat, arra utal: még él bennük az egykori szorosabb összetartozás emléke.
Ám ha ezt belátjuk is, még mindig van nehézségünk a Három Gyűrűvel. Mert ha ezek a fentebbiek szerint a három elda-törzs, illetve annak vezetői számára készültek — hogyan tölthetik be e rendeltetésüket a gyakorlatban? Vanya ugyanis Ingwe Nyugatra költözése óta nem él Középföldén (bár az Első Kor végét lezáró Nagy Háborúban ott harcoltak valamennyien [13], ám utána sejthetően mind haza is mentek Valinorba.) Ki kaphatja tehát a vanyák gyűrűjét?
A Függelék B pontja a Harmadkor bevezető összefoglalásában azt állítja, hogy a Három Gyűrű eredetileg Gil-galad, Galadriel és Círdan tulajdonában volt. [14] Mármost az nem is lenne kérdés, hogy Círdan a három közül a Telerek Gyűrűjét kellett, hogy megkapja, mint a Középföldén már régóta legidősebb élő teler. Két társa ellenben egyaránt a nolda uralkodóházhoz tartozik.
Mégis megválaszolható ez is. Mindkettejükben folyt vanya vér is, hiszen Finwe király második feleségének, Ingwe rokonának, Indisnek volt Galadriel az unokája, Gil-galad a dédunokája. [15] Így el lehet fogadni, hogy kettejük közül csak az egyik nyeri el a maga gyűrűjét nolda mivoltában, a másik azon a címen, hogy ő az, akiben Középföldén még viszonylag legtöbb a vanya.
S hogy melyik ez kettejük közül? Erre sem nehéz válaszolni. A Noldák Gyűrűje kinek is járhatna inkább, mint a noldák Nagykirályának — ez a másodkor folyamán Gil-galad. A vanyáké viszont három okból is inkább Galadrielhez illik. Először is, mert nő, és így jobban felidézheti Indis alakját, akinek jogán igényt tarthat a Vanyák Gyűrűjére. Másodszor, mert külseje, szőke haja is feltehetően vanya felmenőinek öröksége, ahogyan sejthetően már apja, Finarfin megjelenésében is. [16] Harmadszor, mivel egy generációval közelebb áll Indishez, több is benne a vanya vér.
S ezen értelmezés mellett szól az is, hogy melyiket kapja a Három Gyűrű közül. A Fehérköves Gyűrű, a Nenya [17], a Lég Gyűrűje [18] nyilván egy vanya hercegnőhöz illik leginkább. Hiszen a vanyák voltak Valinorban Manwénak, a levegő urának és asszonyának, az égi Varda-Elberethnek a kedvencei [19], akik később el is hagyják az ottani tünde-várost, Tiriont, és felköltöznek a Taniquetilre, a világ legmagasabb hegyére, ahol nagykirályuk, Ingwe attól kezdve Manwe lábainál üti fel trónusát [20]. (Bár már Tirionban is az ő tornya nyúlt fel legmagasabban az ég felé [21].)
E megállapításunk viszont újabb kérdést vet fel. Mert ez esetben mi a helyzet a másik két tünde-gyűrűvel: a Vörös Naryával [22] és a Kék Vilyával [23], a Tűz és a Víz Gyűrűivel [24]? A válasz a Quenta Silmarillion ismeretében könnyűnek tűnik. Természetesnek látszik, hogy a noldákat, Aule kedvenceit [25], akik közül olyan kovácsok kerülnek ki, mint Feanor, Curúfin és Celebrimbor, s akik még a törpökkel is képesek időnként békében megférni [26], a Tűz Gyűrűje illette meg; a Vízé pedig a telereket, akik Valinorban is a tengerészetre specializálódnak [27], Középföldén pedig a Három Gyűrű keletkezésének időpontjában legtekintélyesebb vezetőjük Círdan, aki már epithetonja szerint is Hajóács. Eszerint tehát Gil-galadnak kellene kapnia a Vörös Gyűrűt, Círdannak pedig a Kéket.
Csakhogy nem ez történik. A Gyűrűk Ura végén Elrond kezén látjuk a Vilyát [28], Gandalfén pedig a Naryát [29]; s mint a Függelékből kiderül, előbbi Gil-galadtól kapta a maga gyűrűjét (nem világos, hogy annak elestekor, vagy már korábban, az első Tanács összehívásának idején, mint azt a Befejezetlen Mesékben található, Galadrielről és Celebornról szóló vázlat állítja [30]), Gandalf pedig Círdantól, mindjárt, mikor Szürkerévnél partra szállt Valinorból jövet. [31] Vagyis éppen fordítva, mint ahogy vártuk volna: Gil-galadnál volt a Víz Gyűrűje, Círdannál a Tűzé.
Írói szempontból persze magyarázható Tolkien szándéka. Gandalf ugyanis már A hobbit lapjain úgy jelent meg, mint a tűzijátékok, s tágabban mindenféle tűzvarázslat specialistája [32] s e minőségében A Gyűrűk Ura is megerősíti. [33] De honnan van ez a tudománya? Olórint, a maiát, akivel a Faramir idézte vallomása szerint azonos [34], a Valaquenta a valák közül Lórien és Nienna környezetéhez köti [35], míg egy apokrif töredék (az író egy későbbi, lefirkantott jegyzetlapja) azt állítja, hogy Középföldére Manwe és Varda-Elbereth döntése alapján megy. [36] Mindezen valáknak nincsen közük a tűzhöz; ahhoz Aulénak van, aki viszont ugyanezen jegyzetlap alapján Sarumant küldte Középföldére. [37]
Honnan van tehát Gandalfnak akkora hatalma a tűz fölött, amekkoráról Mória bányájában, a balrog ellen küzdve tanúságot tesz: „Én a Titkos Tűz szolgája vagyok, én kezelem Anor lángját.” [38]
A „Titkos Tűz” (Secret Fire), vagy későbbi nevén Olthatatlan Láng (Imperishable Flame) nem más, mint Ilúvatar szent lángja, melynek segítségével Az elveszett mesék könyve, majd az Ainulindale szerint is segít tárgyiasulni az ősi karéneknek. [39] Anor (Anar) pedig a Nap vanya neve. [40] Gandalfhoz ez a láng nem kerülhetett másként, csakis a Tűz Gyűrűjén keresztül. Hogy a Gyűrűbe hogyan került, arra később visszatérünk; pillanatnyilag az a lényeg, hogy e gyűrűnek el kellett jutnia Gandalfhoz a cselekmény logikája érdekében. Elrond viszont nem maradhatott gyűrű nélkül, hiszen ő is Középfölde legbűvösebb hatalommal rendelkező vezetőinek egyike. Így viszont neki már csak a Kék juthatott — s használja is, ahogyan azt A Gyűrűk Ura első könyvének végén, a folyót megvadító varázslat alkalmával láthatjuk. [41]
Tolkien nyilván maga is érezte e megoldás ellentmondásosságát. Ezért említett, Galadrielről és Celebornról szóló vázlatos elbeszélésében, mely, mint Cristopher Tolkien hangsúlyozza, bizonyosan A Gyűrűk Ura megjelenése után keletkezett [42], úgy módosította koncepcióját, hogy Celebrimbor mind a Kék, mind a Vörös Gyűrűt Gil-galadnak juttatja, aki abból (nolda nagykirályként logikusan) a Vöröset tartja meg, a Kéket továbbadja Elrondnak, míg a Vörös csak Gil-galad halála után szállna Círdanra. [43]
Ennek az elképzelésnek nyilván az az ösztönzője, hogy így legalább a Vörös Gyűrű méltó gazdájához, Gil-galadhoz kerülhetett. Ám az új koncepcióban is maradt zavaros mozzanat. Mert milyen alapon nyújthatta volna Gil-galad a Kék Gyűrűt Elrondnak — Círdan helyett? Igaz, van Elrondban is teler vér, hiszen édesanyja, Fehér Elwing a sindák nagykirályának, Thingolnak dédunokája volt, azonkívül unokája Nimlothnak, az ugyancsak sinda Celeborn rokonának [44]. Ám ezek mégis csupán anyaági felmenők. Apaágon Elrond félig nolda, félig ember. Semmiképpen nem reprezentálhatja a telereket több joggal, mint a színtiszta sinda Círdan, aki ráadásul a Cuiviénen mellett felébredt legelső tűnde-generáció tagja!
A következetlenség tehát ebből a később tervezett változatból sem tűnik el teljesen. Úgy látszik, Tolkiennak legvégül sem sikerült egyeztetnie a Gyűrűk eredeti elosztásának logikáját azzal a maga alkotta kényszerűséggel, hogy a Nagy Gyűrűháború idején Elrondnak is, Gandalfnak is rendelkeznie kell egy-egy Gyűrűvel, utóbbinak feltétlenül a Tűzével. E megoldatlanságot maga is érezte, ami azzal bizonyítható, hogy A Szilmarilok-kötet végére illesztett A Gyűrűkről és a Harmadkorról című, rövid kis összefoglalásban lényegében átugorja a Három elosztásának kérdését: „…a Bölcsek kezére lettek bízva, s azok elrejtették…” [45] A Bölcs (Wise) megnevezés A Gyűrűk Ura tanúsága szerint a Fehér Tanács bármely tagjának kijár, így pontos információt itt nem kapunk a Három sorsáról (holott e kötetnek pontosan az lenne a rendeltetése, hogy kézikönyvként tájékoztasson minden olyan kérdésben, melyet maga a nagyregény nem fejtett ki világosan).
Ám a legvégén Tolkien itt sem kerülheti meg a tényt: a Naryát Gandalf mindenképpen Círdantól kapta meg. Círdan itt elhangzó szavait lényegében egyezően őrizte meg A gyűrűkről és a Harmadkorról, illetve a B Függelék szövege: „Mert ez a Tűz Gyűrűje… Ám az én szívem a Tengeré…” [46] intha nagyon tömören, utalásszerűen, el kívánná magát határolni a Gyűrűtől, mondván: nem az övé, csupán Gandalf számára őrizte idáig. Kicsit egyértelműbben fogalmazza meg ugyanezt az 1954-es, ún. Istar-tanulmány: „A gondjaimra bízták, hogy titokban őrizzem, de itt, a nyugati parton nem látom hasznát.” [47] Koltai Gábor fordításában kimarad az only határozószó, amely pedig jelen esetben igen fontos: hiszen éppen ezzel jelzi Círdan, hogy nem tekinti magát a Gyűrű jogos tulajdonosának, csupán őrének — Gil-galad halála és Gandalf érkezése között.
Ezen túl mintha valami érdekes kontamináció is rejtőzne itt a szövegben. Miért éppen itt, a Nyugati Parton hasznavehetetlen a Gyűrű Círdan számára? Mit tudna a Hajóács kezdeni a Tűz Gyűrűjével bármely egyéb részén a világnak? Mintha a szöveg itt túlzottan kifejtetlenre sikerült volna; hiszen úgy lenne igazán értelmezhető, ha Círdan arról beszélne, hogy a Tűz Gyűrűje őnála természetszerűen csak megőrzésben van, míg a Víz Gyűrűje jog szerint őt illetné ugyan, de a Nyugati Parton erre sincs szükség, hiszen idáig még nem ért el Sauron hatalma, ami ellen küzdeni kellene/lehetne általa.
Természetesen a ki nem fejtett mondatokkal sokkal többet nem tehetünk, mint hogy adott esetben akár önkényesen fejtjük ki őket, ám ez az egyetlen halvány lehetőségünk van, hogy legalább hipotetikus választ adhassunk rá: Círdan, akinek szíve a Tengeré, miért engedte át Elrondnak a Víz Gyűrűjét.
2.
Van a Három Gyűrűnek még egy további rejtélye is, melyről szövegszerűen sehol nem esik szó a Nyugatvégi Piros Könyvben, s amennyire tudom, apokrif szövegekben sem. A tűz-víz-levegő-hármasság ugyanis nem e Hárommal kapcsolatban bukkan fel először a tolkieni mitológiában. A három Szilmaril, Feanor ékkövei ugyanezt jelenítették meg: Mandos már készültükkor megjósolja, hogy „Arda sorsa — földé, vízé és levegőé — beléjük van zárva” [48], s a Quenta Silmarillion végén ezen elemekbe is térnek vissza: az egyik Earendillel együtt föl az égre, ahol ettől kezdve mint Esthajnalcsilag ragyog, a másik a tűzzel teli szakadékba, ahová az őt elrabló Maedhros kétségbeesésében bevetette magát, míg a harmadikat Maglor hajítja a tengerbe, miután égeti a kezét. (A Föld és a Tűz itt tehát egymást váltva jelennek meg a harmadik elem helyén, ami logikus is, hiszen Aule mindkettőnek legfőbb vala-őre.)
„Így esett, hogy a szilmarilok megtalálták hosszú időre szóló otthonukat” [49] — írja a Quenta Silamrillion. Gálvölgyi Judit ezt egyenesen örök otthonnak fordítja, ami önmagában is erős beleinterpretálás, kivált pedig akkor, ha tudjuk, hogy több töredékben maradt — vagyis a Középfölde-filológia szintjén apokrif — szöveg szerint a Ragnarok, az utolsó csata, Morgoth végső veresége után a három kő előkerül majd: Earendil vissza lehozza a magáét az égből, kiemelik a tűzből és a vízből is az odaveszetteket, s az egyik variáció szerint Maedhros, a másik szerint maga Feanor felajánlja azokat Yavannának, hogy amit annak idején megtagadtak tőle: használja fel őket a Két Fa újrateremtéséhez. [50] Ám ha ezt az (értelemszerűen távoli jövőben játszódó) lehetőséget figyelmen kívül hagyjuk, akkor a Szilmarilok elvesztek a világ számára — hacsak valakinek nem sikerül őket legalább részben újjáalkotni.
Ez nem akármilyen feladat, hiszen Feanor maga sem volt képes e remekműveit megismételni: Az elveszett mesék könyvében ugyan megpróbálkozik vele, miután az eredetiket Melko (Morgoth) ellopja, ám kudarcot vall [51], a Quenta Silmarillionban viszont már előre megmondja (még mielőtt a rablásról értesülne), hogy soha többé nem készíthet e kövekhez hasonlókat. [52] Próbálkozhat-e hát a világ bármely mestere azzal, hogy Feanorral versenyre keljen? Kivált, ha ezt nem kísérelte meg maga Aule sem, minden kézműves ősképe és legfőbb pártfogója? Nem lenne-e hybris az ilyen vállalkozás, mely az illető menthetetlen bukását eredményezné?
Nos, Celebrimbor, a Három Gyűrű alkotója feltétlenül hybrisre hajló alkat. Az volt sejthetően már eredetileg is, amikor Tolkien — a Galadrielről és Celebornról szóló kurta vázlat első változata szerint — Gondolinból származó túlélőnek képzelte még. [53] Hiszen már ebben a változatban is „…szinte »törpszerű« rajongással szerette mesterségét…” [54] — s ez már magában hordja a tragikus vétség eredeti, aristotelési értelmezését. Túlzásba vitt mértékben a legnemesebb törekvések is önmaguk ellentétébe fordulnak. Miután pedig Tolkien úgy döntött, hogy e kovácsmestert Feanor leszármazottjává emeli [55], a hybris kockázata genetikailag is rögzült, hiszen Középfölde világában éppen Feanor volt a tragikus vétség fogalmának megtestesítője. S bár azt mind a Quenta Silmarillion [56], mind A Gyűrűkről és a Harmadkorról szóló összefoglalás leszögezi, hogy Celebrimbor elhatárolódott apjának, Curúfinnak bűneitől, s Nargothrondban maradt, mikor amazt száműzték onnan [57] — ám köztudott dolog, hogy a felmenőktől örökölt hajlamok akkor is előtörnek, ha tudatosan az ellenkezőjüket akarjuk érvényesíteni.
Tény, hogy Celebrimbor valósággal tüntet azzal, mennyire hiányzik belőle apja gőgje, önzése, kétszínűsége és gátlástalansága: a Három Gyűrűből például egyet sem próbál magának megtartani, holott maga is előkelő nolda herceg, aki — a Finwe-ház elsőszülötti ágának a Másodkorban immár egyetlen élő leszármazottja lévén — akár Gil-galad nagykirályságának jogosultságát is kétségbe vonhatná. Az is tény, hogy főműve, a Három Gyűrű ideális esetben az egész világ meggyógyítására, konzerválására, értékeinek megőrzésére szolgálna. Ám a tüntető önzetlenség és segítő szándék is válhat hybris forrásává, kivált a mesterségbeli siker vágyával párosulva. S Celebrimbor esetében pontosan így történik: ez hajtja őt Sauron csapdájába.
A Gyűrűkről és a Harmadkorról összefoglalásából az derül ki, hogy a Nagy Gyűrűk közül a Három készült legutoljára, persze az Egy kivételével. [58] A Kilenc és a Hét tehát, amelyek ugyancsak Eregionban, Celebrimbor irányításával, ám Sauron közreműködésével készültek, korábbiak. [59] Ráadásul, mint Gandalf elbeszéli A Gyűrűk Ura I. 2. fejezetében, valamennyi Nagy Gyűrűt megelőzte sok kisebb kovácsolása, melyeken a készítők — akiket itt nem nevez nevükön, de lehetséges, hogy Celebrimboron és tünde társain kívül maga Sauron is — még csak „próbálgatták a tudásukat”. [60]
Nemcsak fentebb idézett forrásaink állítják, hogy Sauron kezdetben támogatta, tanította, titkos fortélyokba avatta be Celebrimbort és társait [61] az őáltala alapított Ékkőfaragók Népe (Gwaith-i-Mírdain)-testvériség keretében [62] hanem Elrond is ennek megfelelően számol be a Tanácsban A Gyűrűk Ura II. 2-ben. [63] De miféle titkos fortélyok voltak ezek? Sejthetően éppen az a találmánya Sauronnak, melyre támaszkodva majd az Egyet is elkészíti: az eredendő hatalom meghatványozásának varázslata a tökéletes körforma segítségével.
Celebrimbor igen nagy árat ad azért, hogy e lehetőséget megtanulhassa Saurontól: végül majd életét is, de legelőször azt, hogy közreműködve a Hét és a Kilenc elkészülésében éppen az ellenkezőjét éri el annak, amire törekedett. Gyógyítás és megőrzés helyett pusztítás és torzulások seregét zúdítja a világra. Tragikus bukása azonban mégsem tökéletes, szándékai nem mind fordulnak ellenkezőjükbe: a Három nemcsak elkészül (immár Sauron közreműködése nélkül!), de a Sötét Úr utólag sem képes megszerezni, bárhogy szeretné. [64]
S nem lehetséges-e, hogy a köralakra alapozott mágia képes arra is, amire e mágia nélkül még maga Feanor sem volt képes: újjáalkotni legalább valamit a szilmarilokból?
Igaz, a Három Gyűrű A Gyűrűkről és a Harmadkorról szerint gyémánt-, rubin- illetve zafírköves, míg a szilmarilok, noha gyémántra emlékeztető, ám azzal mégsem azonos, meghatározhatatlan kristályok. Ugyanakkor hatásuk igen hasonló a Gyűrűkéhez: alkalmasak a romlás hátráltatására, sőt, visszafordítására. Ezért kérné el őket Feanortól Yavanna, hogy megmérgezett fáin segítsen, s ezért képes az égbe emelt Szilmaril puszta látványa újjászülni a reményt Maedhrosban, Maglorban, s általában a középföldi tündékben legreménytelenebb vereségük, Morgoth teljesnek látszó diadala idején is. [65]
És még van két érv, amely amellett szól, hogy a Gyűrűket és a Szilmarilokat kapcsolatba hozzuk egymással.
A Quenta Silmarillion világosan leszögezi, hogy a Szilmariloknak „benső tüzük” [66] van, s hogy ezt Feanor a Két Fa fényéből nyerte s foglalta bele alkotásaiba. [67] A Fák viszont Yavanna varázsénekének hatására nőttek. [68] S végül azt már az Ainulindale leszögezi, hogy a valák s általában az ainuk énekének tárgyiasulását az Olthatatlan Láng teszi lehetővé, amelyet Ilúvatar a világ szívébe rejtett. [69]
Yavanna tehát az Olthatatlan Láng, más néven a Titkos Tűz energiáját és fényét csalogatja elő énekével a Földből, ez testesül meg a Fákban, s ezt ejti foglyul Feanor a Szilmarilokban. Gandalf pedig ugyanerre hivatkozik Móriában, a balroggal szemközt, mint már idéztük. Tehetné-e, ha e Láng nem a birtokában levő Vörös Gyűrűben, a Tűz Gyűrűjében rejtőzne? S miként kerülhetett volna abba át, ha nem lenne e Gyűrű valami csodás, mágikus módon Maedhros tűzbe veszett Szilmariljának reinkarnálása?
Másodszor: gondoljunk a csodaüvegcsére, amelyet Frodó kap ajándékba Galadrieltől, amikor Lórienből távozik! „Earendil csillagának fényét őrzi a szökőkutam vizében oldva” [70] — mondja az Úrnő. S valóban: mikor később Frodó, a Banyapók ellen védekezve, előrántja, „…mintha Earendil maga szállt volna le a napkelte ösvényéről az utolsó szilmarillal a homlokán.” [71]
Az Esthajnalcsillag fényét nyilván sok szökőkút tükrözi Középfölde-szerte. De ugyan melyik képes e fényt „feloldani”, s vizében megőrizni? Minden okunk megvan tehát feltenni, hogy e fény nem az égről került az üvegcse vizébe, hanem Galadriel Gyűrűjéből, amely lényegét tekintve Earendil csillagának, vagyis a levegő Szilmariljának reinkarnációja.
S ezzel visszaérkeztünk kiinduló kérdésünkhöz. Ha a Három Gyűrű száma a tündék (eldák) három törzséhez igazodott, igaz lehet-e ugyanez a Szilmarilokra is? Nos, ha a másik hármasság, a tűz-víz-levegő- (vagy föld-víz-levegő)-hármasság érvényes a Szilmarilokra, úgy a tünde-törzseké is. Hiszen a három tünde-törzs maga is az alapelemek egyikéhez kötődik, mint fentebb, elosztásuk kapcsán beszéltünk róla. S ezzel együtt persze ama három legfőbb valához, akik ezen elemek védnökei: a vanyák Manwéhoz, a noldák Auléhoz, a telerek Ulmóhoz.
És éppen ezt tekinthetjük a Szilmarilok eredendő rendeltetésének: hogy e három valát, a védnökségük alatt álló tündéket, és az általuk képviselt elemeket, ezeken keresztül pedig Ea összességét védelmezzék az idő és egyéb erők romboló hatásától. Hogy aztán Feanor, ahelyett, hogy erre fordítaná őket, elrejti, s még a Fák katasztrófájakor is vonakodik előhozni, az a tragikus vétség tipikus megnyilvánulása: a mértéken felüli jó szándék önmaga ellentétébe fordul, az eszköz fontosabbá válik a célnál. Ez fogja aztán okozni Finwe halálát, a Fák pusztulását, Feanor tébolyult esküjét, melybe fiait, és vállalkozását, melybe népe nagy részét is belekényszeríti.
Celebrimbor egyik fő célja a Három Gyűrű megalkotásával sejthetően éppen az, hogy ezt jóvátegye. De lehetséges-e bármit jóvátenni olyan technikával, mely mégis csak Sauron találmánya? Az eredmény szükségképpen felemás. Amíg az Egy létezik, a Hármat elvben életveszélyes használni (a gyakorlatban csak azért és csak addig nem, mert és amíg az Egy Saurontól elszakítva, elrejtve lappang valahol.) Ha viszont az Egy elpusztul, a Három elveszti erejét — így mutatva meg, hogy jótéteményei végeredményben sauroni módszerrel keltett illúziók voltak. Feanor vétségének érdembeli, végleges jóvátételére valóban nem lesz mód előbb, mint a világ végén, mikor az eredeti Szilmarilok újból előkerülnek.
3.
Természetesen azt a kérdést is feltehetnénk: miért alakította úgy Tolkien a maga pseudo-mitikus történetét, hogy éppen három tünde-törzs legyen, annak megfelelő számú gyűrűvel, szilmarillal és ugyancsak három fő-fő vala, akik a legtöbbet dolgoznak Arda megalkotásakor? Kivált, mivel az ógörög természetfilozófia Empedoklés óta [72] közismerten négy alapelemről tudott, s Tolkien itt, hogy e hagyománnyal egyeztetni tudja koncepcióját, a Földet és a Tüzet kénytelen összevonni Aule irányítása alá.
Ugyanígy megkérdezhetjük, miért éppen hét törzse, illetve ősapja volt a törpöknek. S bár erre felületes ránézésre egyszerű a válasz — hiszen nem éppen heten vannak-e abban az alkotásban is, amelyből a jelenkor embere legelőször és legbiztosabban ismeri meg őket, vagyis a Hófehérkéről szóló német népmesében? [73] S aki szerint Tolkien számára ez nem lett volna kellően komoly motiváció, az hallgassa meg Shippey érvelését, hogy az angol dwarf, német Zwerg és óskandináv dvergr főnevek ősi azonossága éppen a Hófehérke-mese törpéinek ősiségét, mitikusságát is bizonyítja! [74]
Ugyanakkor nehéz lenne elképzelni, hogy e szám itt ne függene össze azzal, amiből szélesen elterjedt mágikus-szakrális jellege származik: az ókorban tételezett bolygók számával. Ezek köztudomásúlag nemcsak a napok hetes csoportosítását határozták meg, de a középkori alkimista hagyomány szerint volt kihatásuk az ún. hét fémre is (arany, ezüst, higany, réz, vas, ón, ólom) [75]. És hogy ezzel milyen szorosan függhet össze a hét gyűrű hagyománya, arra nézve utalhatunk a neves 16. századi okkult szerző, Nettesheimi Agrippa beszámolójára: „Philostratosnál olvashatjuk, hogy Iarchas, a legfőbb indus bölcs, hét ily módon készült és a hét bolygó tulajdonságaival és nevével megjelölt gyűrűt adott Apollóniosnak, aki közülük mindennap egyet-egyet viselt, a hét napjainak neve szerint osztva el őket — hatásukra Apollónios százharminnál is több évet élt meg, ráadásul ragyogó ifjúságát is mindvégig megőrizte.” [76]
Ez a gondolat, hogy a bolygók, a fémek és konkrétan a gyűrűk között szoros korreláció áll fent, mindenképpen indokolja, hogy a bolygók számához rendeljük hozzá a törpöket, akiknek alkotója, Aule maga is kovács, fémműves a valák között, s akik maguk is kiváló kovácsok, bányászok, ötvösök, tehát fémkitermelők és –feldolgozók lesznek. Arról nem is beszélve, hogy már a későbbi alkimista hagyomány egyik gyökere, egy edfui papirusz az anyag mindenféle megváltoztatását is a bolygók hatásának tulajdonította, s a legendás Bölcsek Kövéhez ugyancsak hét alapanyagot tartott szükségesnek (ezúttal az aranyon és az ezüstön kívül a többi öt fém neve ismeretlen, kiejthetetlen). [77]
Ha Tolkien maga valaha kitért volna a fenti kapcsolatra, a fémek sorrendjén szinte bizonyosan változtatott volna: a mithril, a valóezüst aligha maradhatott volna ki, tehát ki kellett volna szorítania valamelyik másikat —hogy melyiket, azt csak találgathatjuk. Részleges segítséget nyújt az a tény, hogy a Nap és a Hold (vagyis az aranyra és ezüstre vonatkoztatott bolygók) mellett a „többi” ötnek már az ókori hagyomány is egy-egy főisteni védelmezőt tulajdonított, amit nevük is mutat a mai napig: Mercurius, Venus, Mars, Iuppiter, Saturnus. Ezek közül a három középső megfelelőit a valák pantheonjában is megtaláljuk, legalábbis még Az elveszett mesék könyvében (Yavanna, illetve az ő fiatalabb változataként Vána — vajon véletlenszerű-e nevének távoli egybecsengése a Venus istennévvel?! —, Makar és Manwe.) A fennmaradó kettő közül Mercuriusnak is csak nehezen találhatunk megfelelőt, Saturnusnak pedig sehogyan sem. A kimaradó fém eszerint vagy a higany lenne, vagy az ólom — de melyik?
A kérdés megválaszolása filológiailag lehetetlennek tűnik, logikailag annál könnyebb. Hiszen ha Tolkient a bolygók és a fémek hetessége motiválta, akkor világos, hogy a Hét Gyűrű mindegyikének e hét fém egyikéből kellett készülnie. Ólomból pedig még csak lehet gyűrűt formálni — higanyból viszont lehetetlen.
A Hét Gyűrű tehát mithrilből, aranyból, ezüstből, rézből, vasból, ónból és ólomból formálódik. Ez azonban még nem elég: mint az A Gyűrűk Urából kiderül, a Hét éppúgy köves, mint a Három (és mint a Kilenc). [78] Az viszont a fentebbiek alapján sejthető, hogy gyémántról, rubinról és zafírról, a Levegő, a Tűz és a Víz hatalmát, ezen keresztül magát az Olthatatlan Lángot magukba olvasztó kövekről ezúttal nem lehet szó. Hogy akkor milyenekről? Az elveszett mesék könyve a Valinorban tevékenykedő noldák (noldók) találmányaként, mesterséges képződményekként említi a drágaköveket, a fenti hármon kívül még borostyánt (Tandori fordításában helytelenül ámbrát), krizolitot, topázt, gránátot, ametisztet, holdkőt, berillt, ónixot, agátot és opált. [79] Ez azonban csak tíz kő, holott tizenhat gyűrűre kellene még; mivel azonban ugyanitt szó esik még „sok kevésbé jeles kőről” [80] is, így a hiányzó hat nyilván ezek közül kerül ki. A kérdés csak az lenne: melyik három maradjon ki a fenti tízből, mint amely nem törp-, csupán embergyűrűre illik?
Ezzel kapcsolatban persze azt is fel kell vetnünk: eleve törpöknek, illetve embereknek szánták-e a Hetet, illetve a Kilencet? Celebrimbor valószínűleg nem; bár a Függelék A VI. szerint III. Dúrin, Khazad-Dum törp-királya, Tölgypajzsos Thorin őse még tőle magától kapta gyűrűjét, s nem később Saurontól [81]. Ha ez a (Gimlitől származtatott) információ helytálló, s nem csupán a Durin-dinasztia törekvését tükrözi arra, hogy a gyűrűre vonatkozó tulajdonjogukat kétségtelenné tegyék (akár később Gollam és Bilbó, mikor a meglelt Egyet születésnapi ajándéknak, illetve nyereménynek hazudják), akkor is nyilván kivételes esetről lehet szó: a Durin népével személy szerint jó kapcsolatot ápoló Celebrimbor megajándékozhatta Khazad-dum szövetséges uralkodóját egy Hatalom-Gyűrűvel, de aligha érezhetett késztetést, hogy a másik hat törp-törzsre is kiterjessze ezt az adakozást. A Gyűrűkről és a harmadkorról futólag , a Galadrielről és Celebornról részletesen [83] meséli el, hogy Sauron miként tette rá az összesen tizenhat Nagy Gyűrűre az Eregion elleni háborúban, s hogy ezt követően osztotta szét őket.
Ám ez is csak az érem egyik oldala. Hiszen az Egy kovácsolása időben megelőzte a háborút, s Sauron itt már megalkotta a varázsverset, melyben a törpöknek igenis hét, az embereknek kilenc jut. Az ő szándékai szerint tehát eleve ennyi törp- és embergyűrűvel kellett számolni, ha Celebrimbor és társai másként gondolták is. S ha azt esetleg apokrif, tehát hiteltelen hagyománynak minősítenénk is, hogy a Hét és a Kilenc nem egyszerre kerül Sauronhoz (utóbbi rögtön háborús rajtaütése után, előbbit viszont kínvallatással kell Celebrimborból kiszednie!), az akkor is vitathatatlan, hogy ő ilyen arányban kívánta őket elosztani.
Amiből rögtön adódik a következő kérdés: az embereknek ezek szerint kilenc törzsük volt? Ez így, egyértelműen tudomásom szerint sehol nem fogalmazódik meg sem Az elveszett mesék könyvében, sem a Quenta Silmarillionban. Csupán Faramir árul el annyit A Gyűrűk Ura IV. 5-ben: „Mert a mi hagyományunk így osztályozza az embereket: vannak a nagyok – ezek voltak a númenoriak –, vannak a közbülső népek, az Alkony emberei, ilyenek a rohirok és változatlanul északon élő rokonaink; s végül, a sötétség emberei.” [84] Ebből annyi kiderül, hogy a númenori eredetű (tehát emberi viszonylatban leghitelesebb) hagyomány szerint az emberek eredendően három ágra oszlanak, s e három közül legalábbis az első, a Númenort megalapító adánok ága maga is három törzsből áll, ami a Quenta Silmarillion alapján egyértelmű. Hogy ugyanez a hármas osztás automatikusan érvényesül a másik két ágban is, annak levezetése persze igen bizonytalan lenne, de egy ilyen kísérlet jelen dolgozatunk kereteibe úgysem fér bele.
Végül, de nem utolsó sorban tartozunk hivatkozni arra is, hogy a gyűrűk számainak miktikus-misztikus vonatkozásai lehetnek. A hetes számról már beszéltünk. De ha az a bolygók állítólagos száma volt, úgy a hármas viszont a Hold három látható fázisának száma, a kilences pedig egyrészt ennek négyzete (lásd imént érintett felvetésünket a háromszor három embertörzsről), másrészt egy holdhónap napjainak egyharmada, így elvben a fentebb említett Hold-fázisok időtartamát is megadná. [85] Emellett az emberi magzat kihordási ideje is ennyi hónap, ami indokolná, hogy éppen az embereknek jusson ennyi gyűrű. [86] Ha a törpök és az emberek gyűrűit összeadjuk, 16-ot kapunk, vagyis négyzetét annak a számnak, melyet úgy nyerünk, ha a Sauron vagy Celebrimbor által külön-külön kovácsoltakat adjuk össze. De 4 az égtájak száma is alapértelmezésben, 16 részletezettebb szemlélet szerint. Valamennyi Nagy Gyűrű összege pedig 20 –Bischoff szerint a 10 ikerszáma, s ha a 10 a látható világ szimbóluma, akkor ennek kétszerese a látható és a láthatatlan ellentétét szemlélteti. [87] Ha viszont az Egyet kivesszük közülük, tizenkilencet kapunk — ez, mint Graves rámutatott, azon időciklus éveinek száma, melynek leteltével a nap- és a holdév éppen egybeesik, s melynek a Stonhenge kialakításában is volt szerepe. [88]
Végül nézzük meg a Nettesheimi Agrippa által kidolgozott bűvös négyzetek legegyszerűbbjét, az ún. Hármas Négyzetet. Itt az első kilenc számjegy van három sorba, illetve oszlopba rendezve. Az így nyert négyzet sarkain páros számok állnak, a páratlanok (az ötös kivételével, mely a centrumba került) a négyzet oldalait alkotják. Az ötös és a páros számok helye nem is módosítható, ám ha a kilenc számot növekvő számtani sorrendben, három átlós sorba állítjuk, a minket érdeklő számok a csúcsokra kerülnek: [89]
|
|
III. 42.: „Damis pedig azt mondja, hogy Iarkhas hét gyűrűt is adott Apollóniosnak, a hét csillag névadóit, amelyeket Apollónios egyenként hordott a napok nevei szerint.” (
.)