Keleti Arthur (1889-1969) költő, műfordító s a legjelesebb hazai könyvművészek egyike. Kortársai, köztük a Nyugat első nemzedékének tagjai, elismerték költészetét. Három vékonyka verseskötetéből az utolsó német nyelven is megjelent. Az ő nevével kezdődik a háborúellenes költészet, s valamikor a legszebb ilyen vers szerzőjeként is emlegették. Mint könyvművész, korának legrangosabb nemzetközi elismeréseit szerezte meg a hazai könyvnyomtatásnak. Ennek az embernek, költőnek, művésznek az emléke, szellemisége mára szinte teljesen feledésbe merült. E méltatlannak tetsző állapoton igyekszik szépíteni írásunk, amely Keleti első verseskötetét vizsgálja.
   Keleti Arthur értelmiségi családból származott (féltestvére volt Keleti Márton filmrendező). A Kereskedelmi Akadémián végzett, több nyelven jól beszélt, jártas volt az irodalomban és a művészet történetében, ismerte a kor világirodalmi törekvéseit, a vállalkozáshoz és üzlethez azonban nem volt érzéke. Miközben vállalatoknál hivatalnokoskodott, tanulmányozta a nyomdaművészetet és a tipográfiát. Lelkesen korrektorkodott, és a kor világszínvonalú magyar nyomdászmestereinél, a gyomai Kner és a békéscsabai Tevan nyomdában, kitanulta a szakmát. Később a Tevan cég egyik esztétikai főtanácsadója lett. Kitűnő ízlését és hozzáértését a magyar könyvnyomtatás legszebb műremekei dicsérik. Első verseit A Hétben publikálta, de a Nyugatban is jelent meg munkája. A kortárs művészek közül a festő-író Gulácsy Lajoshoz (1882-1932) fűzte meghitt barátság, akivel együtt járt Olaszországban.
   Itália maradandó élményt jelentett számára, és meghatározó szerepet játszott művészi egyéniségének alakulásában. Sajátos költői ént alakított ki magának: „A kámzsás festő" szerepét, akinek ecsetjére tűzi érzéseit és költői képeit, s akinek nevében később azokat a verseit írja, amelyek vértengerbe fúlt első világháborút - a XX. századi borzalmaknak csak a nyitányát - szemlélik.
   Első verseskötete az 1912-ben megjelent A kámzsás festő strófái.¹ Gulácsy Lajos barátja „csinositotta" (sic) rajzaival, a költő neki ajánlotta a kötetet is, amint azt a kötetnek a pictorhoz írt versei közt az utolsóban olvashatjuk:

      „...mert téged óh örökre szeretett;
      és érted sírta mindig minden könnyét
      és néked írta színes képeskönyvét...
      anno ezerkilencszáztizenegy."

[Ha szomorú leszel mint egy megvert asszony - részlet; 60. o.]

A kötet indító verse (Úgy tűnik, mintha régi levelekben) akár előhang is lehetne - ars poeticus tömörséggel sűríti magába a Keleti Arthur névjegyévé vált, költői ént érintő koncepciót: a „kámzsás költő" szerepvállalását. Ez a szerep a világtól szerzetesi magányába vonult barát magatartása, amely híven tükrözi a költő belső világának a valósághoz való viszonyulását: a régmúlt felé, a jelen és világi dolgoktól való elfordulás, a szemlélődéshez és emlékeihez menekülő, merengő és alkotó művész hitvallása az, amelyet a magáévá tesz.

      „Úgy tűnik, mintha régi levelekben
      olvastam volna már az életem,
      nem történik már semmi új velem,
      világot gyujtok ujból minden este
      s úgy búsulok a sárga lámpalángba,
      mint egy codexíró, kámzsás bús barát,
      ki titkolt szerelmét s elgyötört szivét
      piros betük szűk pitvarába zárta..."

[Úgy tűnik, mintha régi levelekben; 7. o.]

A költő életét, múltját és jelenét - vagyis egész sorsát - saját énjétől elhatárolódottnak, valaki más, avagy mások, által átéltnek érzi. Életét leéltnek, megéltnek találja; „nem történik már semmi új velem"- írja, s a valószínűtlenül eseménytelen élet, avagy az ingerszegény környezet, a rátelepedő magány vezette úton emlékeihez, a könyvekhez, az elméjében élő világhoz jut el.
   Keleti tehát eltávolodik a világtól, amelyben él, épp ahogy egy „kámzsás, bús barát" tehette a középkorban. Eltávolodásának oka pedig kimondottan a titkolt szerelem, és a meggyötört szív - a hiábavaló szerelem felett érzett búbánat. A szerzetesi magányba elvonuló, a kódexek régmúltról és csodákról regélő világába visszahúzódó művész-barátot azonban ily módon nem csak egykori önmagától, de egykori önmagának világától is korok választják el.
   A kódexek révén a költő az elefántcsonttornyok non plus ultrájába vonul, a vitathatatlan maradandó értékeket képviselő alkotások, a szépség és művésziesség, az értő műgond, törődés és elmélkedés birodalmába. A kámzsás barát a könyveket választva társául száműzetésében azok piros betűinek szűk pitvarába álmodja - úgy csempészi - bele örömeit és fájdalmát, saját érzelem- és gondolatvilágát.
   A költő felhúzza a csuklyát és ezzel a szerepet. Ez azonban nem egyszerűen felvett, de elvállalt, őszinte szerep. Oly őszinte, hogy Keleti - miként ezen írás bevezető soraiban már volt alkalmunk kitérni rá - a magyar könyvművészet egyik legkiemelkedőbb alakjává képezte magát. Miként az angol preraffaelita polihisztor, William Morris, úgy Keleti Arthur is egyszerre jeleskedhetett költői, műfordítói és iparművészeti munkásságával. Még ha hasonló mérvű elismertséget magyar viszonylatban költészetével nem is sikerült kivívnia, életműve a könyvművészet terén nemcsak hazai, de nemzetközi elismertséggel is dicsekedhet. A magyar művészélet korabeli viszonyait, s azon belül is Keleti Arthur helyzetét (akire hazánk költészetében akkortájt talán egyes-egyedül hatott meghatározó módon a preraffaelitizmus) alaposabban szemügyre véve alighanem nem túlzás a bibliofil költőt és műfordítót nagy angol elődjéhez hasonlítva „a magyar William Morris"-nak neveznünk.
   Piros betük szűk pitvarába zárta Keleti Arthur mindazt, amit formába önteni érdemesnek tartott. Egy egész élet rejtezik a piros betűkben ekképp (minthogy az eredeti verseskötet teljes szövege, vagyis a kenyérszöveg is piros betűkkel szedett). Ha a kódexet felnyitjuk, megelevenedik előttünk a múlt, életre kelnek az elmúlt idők regéi, és nem tudjuk, csak sejthetjük, mi bennük a valóság és mi az álom, de ennek nincs is jelentősége, mert a tudás bizonyosságát a hit előzi meg, s a szellemében mindazon dolgok, amelyeket szerzője piros betűk szűk pitvarába foglal, valóságként megélendő dolgok az olvasója számára. Ha a kódexet felnyitjuk, képzeletünkben éled újjá mindaz, ami betűiben benne foglaltatik.
   A költő, a „kámzsás festő" pedig nemhiába fordul az ódon, díszes képeskönyvek, az emlékek eme szépséges, művészi foglalatai felé: szerelmeit, gyönyört és érzéki élményeket idéz fel Szomorúság című versében, mely a kötetben elfoglalt helye szerint a második a könyvecskében. E vers lehetne az őt megelőző párja is, annak előhang értékű megszólalása tekintetében:

      „S mint késő, őszben a kolostorok
      oly szomorú most minden a világon,
      oh elhervadt, fájdalmas életem
      (halvány árnyék egy álmos, néma házon)
      oh sokszor olvasott gyönyörű könyvek
      (síró hegedűk, bús zengő citerák)
      oh gyöngyöző absynthok, drága lányok
      illatos mérgek, bánatos theák).

      Kihült ajkam s meggyötört vállatok
      kedves könyvekben csendesen idézem,
      magam vagyok s a tietek egészen,
      s mint felgyúló groc a halovány csészében
      szenvedek, égek utánatok..."

[Szomorúság; 8. o.]

Ez a rapszodikus hangvételű poéma a kötet első (a Vakság című ciklusig tartó) kisebb költeményfüzérének (ha úgy tetszik, szintén ciklusnak) második prológja, s az első vershez hasonlóan sűríti magába a rákövetkező költemények témáit és hangulatait. Első strófájában az indító képsort zordonon uralja az őszbe fordult természetben szomorúan uralgó kolostor, melynek hasonlítottja a költő halványuló élete; és feltűnnek a „gyönyörű könyvek", és a „drága lányok" is, akikre a második versszakban már úgy gondol vissza a költő, mint aki teljesen belefeledkezett a munkájába és az emlékezésbe: lelke lángol az epekedéstől, vére forr a vágytól - testi és lelki vágy fűti egyszerre...
   A lelkének hátsó zugaiban dúló vihar ellenére is - bár kiáltó ellentétben áll vele - „kedves könyvekben" csendesen, testi és lelki nyugalmát külsőleg megőrizve - miként baráthoz illik - dolgozik, szemléli önmagát és adja át magát az emlékeknek, a fantáziának.
A költemény grosso modo a felidézett, megemlített témák sorrendjének, illetve terjedelme tekintetében is az említett költeményfüzér apoteózisaként kerülhetett a kötet elejére. A Szomorúság után egymást keresztezve bukkannak fel az egy-két strófás költemények témái: a költő lelkiállapotát taglaló, és a múltak intenzívebb felidézésének jegyében fogant emlék-látomásos költemények.
   Előbbiek közé sorolható a Csak épp hogy élek című szonett is. A költő Szomorúságának okaival találkozunk benne: sikertelenség és ismeretlenség, művészi lét és nemlét fogalomköre köré szerveződik a költemény:

      „Néha mintha lázas vágy szállna meg,
      készítni tarka smyrnaszőnyeget,
      meggyszin-selyemre, méregzöld bársonyra
      szeretnék hímezni életet.

      Lelkemben lágy hárfahangok szólnak,
      ki nem pattantott rímek dalolnak;
      s a gondolatok nagy tarlója felett
      tündéres gnómos mese lebeg.

      S csak dúdolom bús melódiáját,
      ennek a bűvös szép mesének,
      vad, lányos emlékű téli éjnek;

      Szomorú árnyékomnak a falon,
      múlt csókos évekről beszélek,
      hogy senki vagyok, s csak épp hogy élek."

[Csak épp hogy élek; 9. o.]

A kötetet felütő versből visszaköszönő gondolattal találkozunk ismét: a költő úgy érzi: élete már nem élet, merthogy alig nevezhető annak. Megjelenik újfent a költő árnyéka is - halovány életének mása - akihez beszélhet. Az önvizsgálattal, a szemlélődéssel kerülünk szembe, melynek megtételére a piktor kénytelen, amikor alkotni vágyik. Ám a benne lakozó élettel és gondolatokkal teli világ olyan eleven, oly daloló, s hozzá olyan szép és bűvös, hogy a költő addigi s jelenlegi életével számot vetve öniróniával állapítja meg: senki ő, s csak épp, hogy él a lelkében lebegő „tündéres gnómos mese" elevenségéhez képest.
Az említett mese azonban összefolyik a költő „csókos évekről" szóló beszámolójával. Az eszményi évek tündéri világa, a tündérmese távolába kerül, s a valóság és az ábrándkép egybemosódik. A két világ: a megélt és a megéltnek vélt élmények világa fonódik itt össze. A fiatalság, a gyermeki gondtalanság, a felhőtlen évek, a boldogság tündérkora az az aranykor, amelyet a költő visszamereng ebben a versben. Egy halovány, csupán emlékeiben élő mítoszt. Csakhogy ez az ember, ez a kolostora falai közé zárkózott szerzetes-költő is emlékeiben él, létezik. Így válik megálmodott, s felidézett világa, az egyetlen, számára létező és mérvadó valósággá.
   E különös valóság sejtelmes világára, alkotóelemeire lelhetünk kitűnő példákat a Beteg virág című versben. Ebben a költeményben már belépünk az említett világba. A befogadó érzékeit egyszerre bombázzák színek, szagok és indulatok. Fények és árnyékok, mozdulatok és az élet lehelete tölti ki azt a se tág, se szűk teret, amelyet sejtelmes megvilágításba helyezve a költő látni enged a világából. Ha figyelünk a motívumokra: szép arc, márványfal, kösöntyű, ibolyaillat, bársony, finom ív, liliom és antik váza, megállapíthatjuk, hogy nincs, ami szép avagy nemes ne volna ebben a költői képzelet teremtette álomvilágban.

      „Oly szép az arcod, ahogy a hajad
      lágyan elönti a márványfalat
      s két biborfényben égő ajkadon
      buja vágy fekszik csókravatalon,
      állad körül nagy, ismeretlen bánatok búsulnak,
      s lágy ibolyaillatok lengnek körül...
      s hogy arcod sápadt bársonyán szemed,
      mint két izzó, vad örökmécs remeg...
      két finom ívben felkúszik a kösöntyűs kezed;
      olyan vagy, hogy testedhez mered a márvány
      mint nagybeteg elsápadt liliom
      mely felkúszik
      egy antik vázán."

[Beteg virág; 10. o.]

A vers kellemes. Ám eme vonásán túlmenően, amelyet a preraffaelita manír idéz meg, van egy másik fontos sajátossága a műnek: mégpedig a preraffaelita szellem. A vers a szerelem misztériumát idézi fel olyan költői képek segítségével, mint az imádott kedvesnek az örökmécshez hasonlított szemei, illetve a megszemélyesített buja vágy vánkosául szolgáló sugallat allegorikus szóképe: a csókravatal; ezek a képek szakrális természetüknél fogva bírnak azzal a tulajdonsággal, amely XX. századi alkotásban akár a fantázia-irodalom ismérve is lehet: a kollektív tudattalanra való hatás szándékával.
Hogy többről van itt szó, mint egyszerűen „csak" preraffaelita stílusról, annak gyönyörű bizonyságát vélhetjük felfedezni a következő, Harakiri című versben: a költő ebben a művében önmaga feláldozásáról fantáziál. A halálrítus mozzanatai, miként egy mozgókép kockái, zajlanak le előttünk. A költő bokrétába gyűjti a megannyi féle-fajta virágot, megkoszorúzza kedvesét, majd felvágja az ereit; vérét angyalnak látott-becézett szerelmese arcéra csurgatja, majd eldől, és lassan elalvó-félbe, halálba ring. Itt az elmúlás folyamatát látjuk. A első versrészletben azonban még a környezet tárul a szemünk elé: egy paradicsomi gazdagságot s egyben tündéri világot felidéző kert. (Szinte biztos, hogy nem egy szobában vagyunk, ahová a rajongó költő szeretet nőjének vásárolt-szedett virágait felhalmozta mintegy kedveskedésképpen - merthogy zöldell a moha.) Nő itt bokor, hisz nyílik az orgona, s mindenütt, amerre csak néz a költő, vad, mezei virágok virágoznak és illatoznak. S közepette valahol e nyárvarázsnak, természet-ünnepnek ott búvik, akár egy tündér, avagy nimfa, egy „lángoló szagos leányfej".
   A szerelem misztériumára a halál misztériuma felel a kötetben, illetve a cikluson belül. A költő fantáziavilágában azonban a Halál nem konok, elkerülendő végzet, s még csak nem is borzalom. Ijesztő ugyan, és rémísztő a külső szemlélő számára, de megváltás annak, aki a rítust gyakorolja. A cím is erről árulkodik: Harakiri. A szertartásos öngyilkosság szó szerinti jelentése: „a lélek kiengedése". A testből, értelemszerűen. Vagyis a szertartás, amely része az önként választott és e világból való távozásnak, nem afféle elmúlás, amelynek nyomában csupán az értékvesztettség érzete marad. Marad a szomorúság, talán némi zordság is, ám ott hever szépség is, az emberi porhüvely, a lélek egykori temploma, a lábaink előtt. Az, aki lakta, máshová távozott, talán más alakot öltött, mert egy időre - nem tudni, mennyi időre - nyugodni tért - álomba ringattatott.

      „Piros szegfű, halavány orgona,
      félénk, illatos lila ibolya,
      meg vörösfejű szép pünkösdi rózsa,
      hófehér liliom, vörös pipacs,
      zöldelő moha olyan mint a rét,
      halványkék jácint, szőke margarét,
      és lángoló szagos leányfej...
      ...Sok-sok színes virágom, angyalom
      fejed köré, bokrétába rakom;
      fölvágom erem s a karom
      vérét őrültszép homlokodra csurgatom...
      ...Szagos véres lesz minden
      s a sok virág
      megsápadva a halált kiabálja;
      és meghalok.
      ...Álomba ringat csorgó vérem árja
      s a haló színek bús symphoniája..."

[Harakiri; 13. o.]

A költő vére - mintha mi se történt volna - csordogál. Tudjuk, hogy nem az ereiben, a költő azonban, akárha valami patak partján vízcsobogást hallana, szenderül álomra idilli környezetében; ezzel. A lírai én mintegy ellehetetleníti az elmúlás borzalmának átélését; a nyár és a hirtelen bekövetkező ősz („haló színek bús symphoniája") s a telet idéző halál kiáltó ellentéte („a sok virág / megsápadva a halált kiabálja") pedig kiszakítja az elmúlás fogalmát megszokott jelentésköréből, a halál jelentését és jelentőségét ez által újraértelmezi, s így a költemény a borzalmas titok megértésének misztériumát a bizonytalan távolába taszítja, oda, ahová a halál fogalma a lírai én sugallma szerint való. A virágok, a „lángoló szagos leányfej", mind-mind az életet ünneplő motívumok, az élet szépségeinek diadalát dicsőítik; a költő a virágok között is virágként nyíló, illatozó leányt angyalának szólítja, ez talán a legszebb s egyszerűségében a legnagyszerűbb példa Keleti valós s képzelt világának összeolvadására. A költő angyalnak láthatja kedvesét, s miért ne lenne az, a tündéri teremtés, a látomás, aki oly szép, hogy hinnie sem szabad benne, s akinek puszta jelenléte átsegíti az élet egyik legnehezebb próbatételén: az elmúláson, s lényegéből fakadóan ígéri az őt körülvevő világ sugallta öröklétet.
   Az „...Álomba ringat csorgó vérem árja / s a haló színek bús symphoniája..." két sora azonban kettősértelmű. A költő halála, s így a kép, a történet, az illúzió véget értével a kámzsás barát is visszazökkenhet magányába, azaz önnön valóságába, most, hogy látomása véget ért. A higgadt férfiú azonban elmereng fantáziája felett, amelyben átéli mindazt, amit megfest. Együtt él a haló színekkel, melyek szemei előtt fakulnak, s szinte hallja zenéjüket. A szinesztézia impressziója magával ragadta szerzetes művészlélek engedi magát megpillantani ekképp munkája közben a vers utolsó soraiban.
   S a költő egyik fantáziájából máris újabb látomásba hull: a Celebratio éberen megálmodott erotikus ábrándjába, egyszersmind a női teremtés szépségét s az iránta érzett vágyat magasztaló, ünnepi miséjébe:

      „Mert oly fínomak a kontúrjai,
      ájultan harapnám a vállad;
      s megáldanám azt a kis helyet,
      hol szájam befedné a szájad.

      Ó de nincs semmim amit adhatnék,
      leborulnék és átfognám a lábad,
      s mint a nagyszemű, erős, pogány papok
      hajlongva hoznék dús áldozatot
      lépcsőin a vágyak templomának."

[Celebratio; 14. o.]

Ismét a szakralitás motívumaival találkozunk: áldás, leborulás, pogány vallási vezetők, meghajlás, áldozathozatal és a hely, ahová imádkozni és áldozni gyűlnek össze az emberek - a templom. „Nagyszemű, erős, pogány", „vágyak temploma" s ez utóbbinak a lépcsői? S mindez egy kolostorban hangozzék el, festessék meg? Szokatlan gondolatok egy baráttól, s talán méltatlanok is szerzetesi mivoltához. Azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy mindez a költő, a kámzsás barát éber álma, önkéntelen, lelke mélyéből feltörő ábrándja. A sok feltételes mód nyilvánvalóvá teszi a képzelgést. A testi vágy azonban elfojtva marad, illetve más természetű mozdulatsorba jut kifejezésre: a költő gondolatban imádni kezdi a számára elérhetetlen szerelmest.
   Van fogalmunk róla, milyen jelentőséggel bírnak az említett, tudatalatti énünkre ható motívumok. A kámzsás festőbarát érzékletesen megfestett költői képei, ha úgy tetszik ikonjai, jóval közelebb visznek minket a fantázia - és ez által a költő saját, egyúttal belső - világához, mint azt elsőre gondolhatnánk. Létezik olyan vélemény, amely szerint az ikonográfia mint művészet különös jelentőséggel, kiemelkedő szerepkörrel bírt a képzelet, következésképpen a szimbolikus gondolkozás felébredésében és kivirágzásában.² Az ikonográfia segítségével - írja a vallástörténész Mircea Eliade - a „hívő fokozatosan behatol egy olyan érték- és jelentésvilágba, amely egyesek számára végül már „valóságosabb" és értékesebb lesz, mint a hétköznapi tapasztalatok világa."³ A vallástörténész még azt is hozzáteszi, hogy a képek, szertartási gesztusok és viselkedések, illetve a lírai költészet képes az embert egy olyan párhuzamos világba vezetni, amely más módon elérhetetlen lelki élményeket és szellemi megvilágosodásokat tesz számára lehetővé. ⁴ Nem véletlen tehát, hogy a költő a szóban forgó, misztikus és mitikus témákat veszi elő akkor - a XX. századi irodalomban mintegy a fantázia-irodalom félreismerhetetlen névjegyeként -, amikor nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy képzeletének világába, a létezésnek a való világtól távoli régióiba vezeti el az olvasót.
   És elvezeti, mégpedig egy másfajta életszemlélethez és értékrendhez, amelyet azonban nem csak a Beteg virágiban megjelenő képek (a nemes tárgyak és anyagok, és a velük kapcsolatos érzetek) vetítenek elénk, hanem a Celebratio sugározva közvetített gondolati tartalma is mélyen kifejezi ezt a - legtöbbünk számára talán túlhaladottnak tűnő - szellemet.
   A Nőről van szó - természetesen, mint mindig, avagy cherchez la femme! Mert mennyire hasonlatos e vers a Léda asszony zsoltáraihoz és mennyire más mégis, mint a Héjanász az avaron, vagy A vár fehér asszonya, aki hiába kísért hófehéren! Erotika és vágy feszítette indulat által kiváltott erőszak ugyan itt is szerepel, s jelen van a férfi és a nő közt tátongó szakadék motívuma is. Ám míg Ady az eltaszítottság tudata és félelme okozta szenvedések felett érzett örömök perverziójáról szaval, Keleti a kedvesétől való testi eltávolodásról mesél, amely szakrális világba vonja őt - szentté, istennővé avatja kedvesét, profán világba taszítja saját magát, s ezzel vallási gyakorlattá, rítussá nemesíti költészetét. A kámzsás költő képei révén lép be a profánból a szent, a transzcendens világába; miként az olvasó is utána.
A Harakiri című versben már láthattuk, miként bírhat a nő szoteriológiai funkcióval Keleti Arthur verseinek világában. Ebben a költeményben azonban némileg változik a perspektíva: lovagi szerelemmé alakul a szecesszió jegyében megfogant, eredetileg a reneszánszot idéző szerelemélmény. Talán nem túlzás azt állítani, hogy (a XX. századi költészetben) egészen kivételes trubadúrlírával állunk szemben. A költőnek nincs semmije, amivel kiérdemelhetné a jogot, avagy a kegyet, hogy megcsókolja, s a magáénak tudja kedvesét. De mindezeken túl is leginkább a XIII. századi Fedeli d' Amore [a Szerelem Hívei] elnevezésű katonai csoportosulás képviselte irodalmi irányzat szellemiségére emlékeztet e költemény. „A Fedeli d' Amore - miként a már idézett Eliade írja - titkos és spirituális szabadcsapat volt, céljuk az „Egyetlen Asszony" kultusza, és beavatás a „szerelem" misztériumába."
   Egy fedele d' amore, Jacques de Baisieux egyik strófájának tanúsága szerint a Szerelembe történő bevezetés a társaságnál szellemi természetű volt. „Az >>Asszony<< - magyarázza Eliade - [a Hívek tanításai szerint] a transzcendens értelmet, a Bölcsességet jelképezi. A szerelem egy asszony iránt fölserkenti a tanulót abból a búskomorságból, amibe a keresztény világ a pápa méltatlansága miatt zuhant. " Ez az eretnek vonásokat is hordozó társaság ugyanis úgy vélte, hogy „a pápa meghalt a szellemi élet számára", mivel kizárólag világi dolgokkal foglalkozik. ⁵ Hasonlóságokat vélhetünk felfedezni Keleti költői magatartásában, egész költészetére kiható, felvállalt szerepében is. A szerepe: az eszményített szerelmet és gyermekkort, a boldog, angyali fiatalságot - melyben ott rejlik az ember szülötteinek biztonsága - és az ezek képviselőihez illő emberi, nemes környezetet megfestve hirdető fiatal szerzetes baráté, amely majdan - az első világháború elmúltával - az Angyali üdvözletet (1916) és a Pax Vobiscumot (1928) megíró apostol szerepkörévé tágul.
   A szerelmi bánat, az élet örömei felett érzett csalódottsága folytán az őt körülvevő világ fonákságaira érzékeny költőlélek hiábavaló reakciója mindez a megrendült értékek számára való érvényszerzésre.
   „Ma minden oly elhervadt, oly beteg, / mélyebbnél-mélyebb, hűvösebb az éj, / s a sóhajokkal terhes őszi szél / beteg virágok parfümjét illatozza. " Az elvérzett nyár siratása című vers kezdősorai ezek, amelyek egyben a kötet első cikluszáró versének is kezdősorai. A költő bánata kettős: szerelmi bú-baja átértelmeződve egyet jelent a világ sorsa felett bajával. A világban érződő betegség felett érzett bánatának megfogalmazása a nyitánya ennek a versnek, amely egyúttal első ciklusának lezárása.

      „Ma minden oly elhervadt, oly beteg,
      mélyebbnél-mélyebb, hűvösebb az éj,
      s a sóhajokkal terhes őszi szél
      beteg virágok parfümjét illatozza.

      Ma mindenütt egy mult nyár gyásza ül,
      úgy zörögnek a halott levelek,
      mint karcsú, fehérleples szellemek.

      S úgy fojtogatnak a sóhajaim,
      úgy panaszkodnak, sírnak, marnak,
      a siket, vak éjjen keresztül
      messzire-messze elébed szaladnak,
      ...csak megszületnek és meghalnak.

      Búsuló, fájó gondolatjaim,
      sok szőkefejű éneklő gyerek
      szoknyád körül félőn körbe tipeg...

      kis halvány ajkuk ijedten remeg,
      húsos kezükkel feléd intenek.
      (Mint egy Rubens-képen.)

      Ma minden oly elhervadt, oly beteg,
      mint egy remegő, lázas kis gyerek,
      mint megtérő borús emlékezet.

      Ma mindenen a volt nyár gyásza ül,
      s átszelve várost, erdőt, hegyet, tavat,
      messze repül egy vérző gondolat,
      hozzád repül egy késő gondolat...
      s meggyászol egy gyáván elhullt nyarat."

[Az elvérzett nyár siratása; 15-16. o.]

Lehetne beteg a költő fantáziájának világa, ha nem lenne beteg maga a költő? Lelki bajok bántják, kínozzák, sóhajaikkal fojtogatják és marják. Az éj siket és vak, ami jelentheti azt, hogy költőt körülvevő környezetben nincs senki sem. Ám magában hordozza az átvitt értelmű jelentést is: az éjjel, a költő korának sötétsége, amelyben a szeretett nőhöz való menekülés, az iránta való vágyakozás jelenti az egyetlen reménysugarat, miként Az ember tragédiájának Évája is azt jelenti, s amiként azt már láttuk a Celebratio című versben. A levelek „karcsú, fehérleples szellemek", a hasonlat elemi erővel mossa össze a való világot a képzelet világával. A költő is az utóbbiba téved, s arról ír. Gyerekek lépnek le egy Rubens-képről megelevenítve a művész világát, s ily módon hitelesítve a képet a költő versét is egy csapásra életre keltik. A gyáván elhullt nyár elől a kolostorok őszébe menekülő költőt magunk előtt látjuk, amint mécsvilágnál teremti meg újra élményeit emlékeiből és fantáziájából azáltal, hogy gondolatban újra átéli őket. Ám világa egy szerzetes világa, s ettől is fantázia!
Amiként Gulácsy Lajos esetében sem szerep volt a pierrot, hanem - ahogy Szabadi Judit írja - saját léte, hiszen a >>jelmez, a maskara nem elfed, hanem leleplez, jobban mondva megnyilatkozik, úgy, ahogyan azt Oscar Wilde-dal együtt oly mély meggyőződéssel vallotta Gulácsy: „Az ember legkevésbé önmaga, ha saját személyében beszél. Adjatok neki álarcot, és az igazat fogja mondani. "<<⁶
   Márpedig A Kámzsás kötetben megjelenő versek világa abszolút Keleti világa; az ő szemével szemlélődünk az ő fantáziái, belső világának sarkai, zugai közt. Elég csak a címekre pillantást vetnünk, hogy fogalmat alkothassunk: milyen elemekből épül-építkezik Keleti fantáziavilága: Képek, gyöngysorok, Picasso: Gitáros, Ringlispil, Scene galante, Játék, Színjáték: Elektra, Titok és még sorolhatnánk. Művészet, játék és színjáték, mítosz, álom és sejtelmesség, de nem utolsó sorban fantázia lengi által a kötet költeményéit - Keleti világát, melynek talán a költő az egyetlen idegen lakója.
   Hiszen a kámzsás festő egyedüli teremtője, istene és magányos halandója e világnak, amelyet képzeletének teremtményei népesítenek be. Az a fajta kívülállóság telepszik rá, amelyről Weöres Sándor írt keserű szájízzel Képzelt város című kisprózájában. Ebben a művében a fantáziája teremtő erejével élő, s saját fantáziavilágába látogató szerző kénytelen megtapasztalni, mennyire ismeretlen önnön fantáziájának teremtményei számára.
   Keleti is éber álmaiba kalauzol el, miközben képeit festi; felvillantja ezeket a sajátos ikonográfiákat egy-egy szenvedélyes, búbánatos líra erejéig, s így mutatja meg világát - énjét, leglényegét. Költői képei valóságos fantáziavilágot teremtenek, élettel telítődnek és megmozdulnak - valóságossá válnak a versek alakjai és helyszínei. S míg aztán Keleti világa után épp úgy vágyódni kezd az ember, miként maga a versek költője is vágyódik utána; mert hiszen a szerző épp olyannyira távol van ettől a világtól, mint az olvasója.
   A jelenkor olvasója, aki előtt talán nem ismeretlen az angolszász irodalomnak az a stílusirányzata, amelyet az irodalomtudomány fantasynek nevez, elhelyezheti, rokoníthatja Keleti Arthur költészetét avagy A kámzsás festő verseit az e stílusirányzat jegyében fogant alkotásokkal. Minden joga meg van hozzá, jóllehet, Keleti most tárgyalt költeményei keletkezésének idején még a fantasy irányzata is alakulófélben volt többek közt William Morris és Lord Dunsany munkásságának nyomdokain.
   Magyarországon ekkor Gulácsy Lajos és Keleti Arthur lépett, szintén a preraffaeliták s William Morris nyomában, a fantázia-irodalmat kialakító alkotók járta ösvényre javarészt a fentebb másodikként említett úrral egy időben. Ám míg Gulácsy Lajos barátokra és értő fülekre, szemekre, elismerésre talált művész kortársai körében, Keletinek - a vele rokon lelkű Gulácsy barátságától eltekintve - inkább csak az utóbbi adatott meg, s az is jobbára a meg nem értés, az idegenkedő óvatoskodás kritikájával párosult. Keleti műveihez hasonlóan ugyan Gulácsy alakját és műveit is a meg nem értés övezte, s sok tekintetben övezi ma is, tekintettel arra a tényre, hogy esztétái nem tudják hová elhelyezni sem a hazai, sem a külhoni művészeti irányzatok avagy jelenségek között, s ennek köszönhetően tévesen önálló, egyedülálló jelenségként kezelik művészetét. Ám a festő-író Gulácsyt csodabogár-volta, baráti köre és - nem utolsó sorban - elhatalmasodó elmebaja is kiemelte a kortárs művészek közül. Keleti Arthur ezzel és vele szemben, mint költő és neves könyvművész ép elmével tevékenykedett élete végéig, művészete pedig valóban követők nélküli, elszigetelt jelenség maradt a hazai irodalmon belül. Hiszen Gulácsy fantáziáinak hatása Juhász Gyulán és Weöres Sándoron keresztül Kormos Istvánig él - sőt tovább!, egészen napjainkig (Gyimesi Lászlóig) a Na 'Conxypan-i hagyományokban. Keleti Arthur fantázia-világa azonban látszólag feledésre ítéltetett azután, hogy irodalmunk olyan jelességei írtak elismerő kritikát róla, mint Tóth Árpád, Fülep Lajos, Füst Milán vagy Lesznai Anna.
   Pedig Keleti Arthur egyike azoknak, akik a költészet egyik különleges válfaját művelték: Macpherson Osszián-énekei, Burns helyzetdalai, Chatterton Rowley-ja, illetve „rowleyánái" mind-mind előképei lehetnek Keleti Arthur kámzsás barátjának, s velük együtt válik Keleti közvetítőjévé és formálójává, lesz így előképe maga is valami még nagyszerűbbnek: Weöres Sándor Psyché-költészetének, amennyiben a költőóriásnak a cigány poétanő szerepével való azonosulásra és szerepjátékának eredetiségére, naiv bájára gondolunk.
   A meg nem értés és az ezzel együtt járó érdektelenség egyik okát abban a tényben is meglelhetjük, hogy bár a fantáziának, a fantasztikus irodalomnak volt és van hagyománya a magyar irodalomban, a köztudatot formáló kánonnak köszönhetően Keleti költészete alig-alig tudott csak levegőhöz jutni, akár maga a fantasztikus irodalom. Ámde ahhoz, hogy megértsük Keletit és írásait, költészetét, ahhoz hogy megértsük Gulácsy Lajost és a többi fantázia-művészt, a fantáziánkhoz kell folyamodnunk segítségért. Mert amiként Keleti írja Gulácsy Lajosnak ajánlott strófájában:

      „... miket hártyára vetek, mind a képek
      csak elmosódó, halovány másai
      a képeknek, mik a lelkemben élnek... "

[Én nem vagyok csak nagyon szomorú; 57. o.]

1 A továbbiakban ebből a kötetből idézünk: Keleti Arthur, A kámzsás festő strófái. Benkő, Bp., 1912.

2 Vö. Eliade, Mircea, Vallási hiedelmek és eszmék története III. Osiris, Bp., 1996. (ford.: Saly Noémi) p. 86.

3 Eliade (ibidem)

4 Vö. Eliade (ibidem)

5 Vö.: Eliade (op. cit) pp. 88-89. A bekezdésben foglalt idézeteket illetően ld.: uő. (ibidem).

6 Szabadi Judit, Előszó. in: Gulácsy Lajos, A virágünnep vége. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1989, p. 10.

1997