Az Éti-Csiguska (Perry-the-Winkle) című költemény 8. számmal szerepel a Bombadil Toma kalandjaiban, s annak előszava szerint S. G. aláírással volt fellelhető a Nyugatvégi Piros Könyv valamely margójegyzetében, tehát nagy valószínűséggel Csavardi Samu (Sam Gamgee) alkotása.
   Igen meghökkentő költemény: nem azért, mert egy troll a főhőse, hanem mert itt egyértelműen egy rokonszenves trollról van szó: egy jó útra tért trollról. Akinek megtérését ugyan láthatóan a magány kétségbeesése sugallja: azért szokik le a húsevésről, sőt a sörivásról is (a gazdálkodáshoz nem értő trollt ez is csak rablásra csábíthatná), azért nem rabol aranyat sem többé, sőt, azért tanul meg kielégítően főzni és főként péksüteményt sütni, hogy így megkedveltethesse magát a Megye hobbitjaival. Középfölde leghatalmasabb antropomorf lénye (ha az enteket nem számítjuk) a legkisebb növésűekkel! Elképzelhetnénk-e az ő helyében egy orkról, hogy megtegye mindezt?
   S hogy a vén óriásnak mégsem sikerül, az már a hobbitok hibája.
   Mintha Samu (vagy maga Tolkien) éppen azért írta volna ezt a verset, hogy óvjon attól a következtetéstől, melyet pedig a tolkieni életmű számos pontja sugallni látszik: hogy kinek-kinek a jelleme születésétől meghatározott, tehát ha például tündének születik, akkor csakis nemes lehet (még a tébolyult Feanorban, sőt, az áruló Maeglinben is megfigyelhető a nagyság sok jele!), míg viszont ha orknak vagy trollnak, úgy nem is lehet más, csak alávaló, kegyetlen és gyűlöletes. Lám, még egy trollnak is szüksége van barátra; ha nem a saját népéből, hát bármely másikból, amelyik kéznél van.
   Annál keserűbb tréfa, hogy végül a tipikusnak látszó hobbit-falu, Kotrósd lakosai közül is csupán a legkisebb s így legkevésbé megbecsült hiszi el a Troll felkínált barátságát, s fogadja el azt. Még az sem egyértelmű, hogy hobbitról van-e szó egyáltalán, hiszen a periwinkle szó angolul ehető (tengerparti) csigát jelent, s ahogy a Csiguska felkúszik a trollra, az nagyonis csigaszerű mozgást mutat. Ugyanakkor persze kalapot és mellényt hord (gombokkal!), van keze, amivel kapaszkodjék (máskor pofozkodjék), s képes a pékmesterséget is elsajátítani. Nehéz tehát eldönteni, hogy valódi csiga-e, akinek fenti vonásait a mese kölcsönzi, vagy hobbit, akit valamiért Éti-Csiguskának gúnyolnak.
   Mindez valószínűleg Csavardi Samu élcelődése a Megye különböző kicsinyes előítéletei felett. Ám az izgalmas kérdés az: van-e bármi alapja?
   A Gyűrűk Ura I. 12. szerint Samu más verset is írt trollokról; itt elszavalt műve is belekerült a Bombadil Toma kalandjaiba, 7. sorszámmal és A kő-troll címmel. A regényből megtudjuk azt is, hogy Samu addig még soha nem látott élő trollt; kővé váltat is csak közvetlenül az előtt, hogy (rögtönözve?) elkészítené e költeményt. Így e műből inkább következtethetnénk Samu egyéniségére, mint a trollokéra; s akkor hasonló lehet a helyzet az Éti-Csiguska esetében is. Viszont azt is szem előtt kell tartanunk, hogy Samu, aki kisgyerekkora óta Bilbó meséinek hatása alatt él, mégiscsak sok olyasmit is tudhat, amit egy átlagos hobbit nem.
   Érdemes tehát végiggondolni: komolyan elképzelhetőnek tarthatta-e Tolkien a Nyugatvégi Piros Könyv alapján a Troll és Csiguska barátságának történetét?

„Talán hallottatok már a trollokról? Szörnyű erősek voltak. Pedig a trollok csak hitvány másolat, az Ellenség alkotta őket a Nagy Sötétség idején az entek, mint ahogy az orkokat a tündék megcsúfolására.”
   E szavakat Fangorn (Szilszakáll), a legöregebb ent mondja A Gyűrűk Urában (III. 4., fordította Göncz Árpád.) A trollok származásáról ez a legbővebb információ, amit a Nyugatvégi Piros Könyvből kapunk. Nem sok, s még ez is látható ellentmondásban áll A Gyűrűk Ura egy másik kitételével. Amikor ugyanis a VI. 1. fejezetben Csavardi Samu arról érdeklődik, hogy van-e szükségük az orkoknak ételre és italra, avagy csak mérgezett levegőn élnek, Frodó így válaszol: „Nem; esznek is, isznak is, Samu. A Homály, amely tenyészti őket, teremteni nem tud, csak utánozni: semmi igazán újat nem alkotott. Nem hiszem, hogy ő hívta volna létre az orkokat, inkább csak tönkre tette és eltorzította őket...” (Göncz Árpád fordítása)
   Kinek van itt igaza? Ismerheti-e jobban a fajok történetét egy, a „középkorú” jelzőt még éppen csak megérdemlő (ötven-ötvenegy esztendős) hobbit, mint egy vén ent?
   Úgy tetszik: igenis ismerheti. Bármilyen bölcs légyen is Fangorn, az erdőn kívül történő eseményekről csak másoktól s csak ritkán kap híreket; Frodó műveltsége viszont nem átlagos hobbit-műveltség, hiszen az Imladrist többször megjárt Bilbó alakította ki.
   A Quenta Silmarillion (ne feledjük, Tolkien fikciója szerint kivonat, melyet Bilbó készített az imladrisi könyvtárban) harmadik fejezetében ezt olvashatjuk azokról a tündékről, akik még Orome eljövetele előtt kerültek Morgoth fogságába: „Eressea bölcsei mégis úgy tartják, hogy azokat a quendeket, akik még Utumno eleste előtt Melkor kezébe kerültek, börtönbe vetették ott, s lassú kegyetlenséggel megrontották és rabságba törték; így tenyésztette ki Melkor — a tündék iránti irigységből és ocsmány gúnyból — az orkok förtelmes fajtáját, amelyek aztán a tündék legnagyobb ellenségei lettek. Mert az orkok ugyanúgy éltek és szaporodtak, mint Ilúvatar gyermekei; márpedig Melkor — az Ainulindale idején, még a Kezdet előtti lázadása óta — nem tudott életet, még élethez hasonlót sem teremteni, mondják a bölcsek. ” (Gálvölgyi Judit fordítása)
   Lám, Eressea bölcseitől származik az a felfogás, melyet a fenti idézetben Frodó is vallott (nyilván Bilbó hatására).
   De ha így van, akkor a trollokat ugyanúgy nem alkothatta Morgoth. Bár az ő szaporodásukról sehol nem olvasunk Tolkiennál, de az bizonyos: ételre-italra szükségük van, vér is kering bennük, s kivételesen alkalmas pillanatban meg is sebezhetők (ld. A Gyűrűk Ura V/10. vége!). Tehát mindenképpen élőlények, noha van egy ennek ellentmondó sajátosságuk is: „...mert a trolloknak, mint azt talán tudjátok is, még napkelte előtt vissza kell kerülniük a föld alá, vagy pedig azzá változnak, amiből eredtek, a hegyek anyagává, s többet nem mozdulnak.” (A hobbit 2. fordította Szobotka Tibor.)
   Ilyen értelemben a trollok valóban „tökéletlenebb” élőlényeknek látszanak az orkoknál: igaz, azok eredetileg szintén nem bírják a napot, ám el nem pusztulnak, s kővé sem válnak tőle, csupán szédelgés, rosszullét fogja el őket, ahogyan azt A gyűrűk Ura III/3. fejezetében láthatjuk. Mégis: a föntebbiek értelmében indokoltnak látszik a feltevés, hogy őbennük is csak eltorzítania sikerült Morgothnak egy eredetileg jobbra hivatott fajt.
   Fangorn szavaiból az következhetne, hogy e faj az entek voltak, ám ez képtelenség. Az entek nem a hegyek anyagából valók, s így a trollok legfeljebb hasonló méreteik alapján tekinthetők az ő „megcsúfolásuknak”.
   Kik voltak hát a trollok ősei? Erre, sajnos, nem kapunk világos választ. A Quenta Silmarillion alig említi a trollokat: csak annyit közöl, hogy a Nirnaeth Arnoediad, a Morgoth elleni ötödik csata idején Gothmogot, a Balrogok Urát egy troll testőr kísérte, s ezt Húrin vágta le fejszével, mielőtt fogságba esett. Ez a csata tehát a trollok kitenyésztésének terminus ante quem-je; de ez minden, amit megtudhatunk.
   Logikusnak látszik azonban, hogy a trollokat valamiféle rokonság fűzi azokhoz a „kő-óriásokhoz”, akikről A hobbit 4. fejezetében olvashatunk. A Ködhegység-beli vihar leírásánál Bilbó „...Amikor a villám fényénél kipillantott, látta, hogy a völgyön túl a kőóriások életre keltek, s játékosan sziklákat hajigálnak egymáshoz, majd elkapják őket, és letaszítják a mélységbe, ahol szétzúzódnak messze alant a fák között, vagy egyetlen roppanással szilánkokká forgácsolódnak... Mindannyian hallhatták, amint az óriások röhögve ordítoznak egymásnak egyik hegyoldalról a másikra. ” (Szobotka Tibor fordítása)
   Ezek az óriások maguk sem túlzottan megnyerő vagy bizalomgerjesztő alakok. Röhögésük, ordítozásuk durva természetre vall; s mindenképpen indokolni látszik Thorin aggodalmas megjegyzését: „Ez így nem lesz jó!... Ha fel nem kap a vihar, agyon nem ázunk vagy le nem sújt a mennykő, valamelyik óriás ragad meg, és rúg az égbe, mint a futball-labdát.” (u.o.) Sőt, az is kiderül, hogy a mindenkinél tapasztaltabb és bölcsebb Gandalf „...maga se gondolt szívesen az óriásokra.” (u.o.)
   Ám ha jobban megfigyeljük, mégis van a kőóriásoknak vonzó vonásuk is. Játékosan hajigálják a sziklákat; márpedig a játék örömét eltorzított fajok aligha ismerhetik. (Az orkok bizonyosan nem, de a trollokról is nehéz elképzelni.) Továbbá ha veszélyesek lehetnek az utazókra, az csakis abból következhet, hogy szertelen jókedvükben nem figyelnek oda rájuk: Thorin is csak attól tart, hogy tréfából a levegőbe rúgják őket, attól a legkevésbé sem, hogy esetleg felfalnák — ami egy troll esetében igen kézenfekvő gyanú lenne.
   A 6. fejezetben aztán maga Gandalf igazolja, hogy az óriások semmiképp nem elvetemült fickók, legalábbis nem mind: „Majd utána kell néznem annak, nem akadok-e egy többé-kevésbé derék óriásra, aki hajlandó a kaput újra eltorlaszolni... ” Mivel itt az orkok által nyitott kapuról van szó, alig elképzelhető, hogy egy trollra számítani lehetne ilyen ügyben.
   Valószínűleg nem tévedünk tehát, ha azt feltételezzük, hogy a trollok ősei Morgoth hatalmába került, tönkretett kőóriások lehettek.

A kőóriások külső megjelenéséről semmi adatunk nincs. Aligha közelítették meg a tündék vonzó küllemét; ha tehát amazokból orkokat lehetett torzítani, az óriásokból alkalmasint jóval könnyebben kialakítható volt a trollok riasztó megjelenése.
   Mert hogy igen rútak, az világosan kiderül a Nyugatvégi Piros Könyvből. Bilbó, aki korábban soha nem találkozott velük, mégis azonnal rájuk ismer „...nagy, darabos arcukból, méreteikből, lábuk formájából... ”(A hobbit 2. ford. Szobotka Tibor) A Gyűrűk Ura V. könyvének legvégén még kiderül, hogy „...testüket csak szarupikkely födte, lehet, hogy ez maga a csúf irhájuk. ” (V. 10. ford. Göncz Árpád) Ráadásul A hobbit egy megjegyzése szerint „...a trollok már csak így viselkednek, még azok is, akiknek csak egy fejük van.” (ld. fent!)
   Ez annyival inkább feltűnő, mert Középfölde semmiféle más lényéről nem derül ki, hogy többfejű lehetne, még a sárkányokról sem.
   Méreteiket illetően a Piros Könyv információi igen viszonylagosak. Bilbó is megállapítja az idézett helyen, s később Trufa és Pippin is A Gyűrűk Ura I. 12. fejezetében, hogy rettentő nagyok; dehát valamennyien hobbit-szemmel nézik őket. Hogy „...Nagyobbak, testesebbek... az embernél... ” (A Gyűrűk Ura V. 10.), az önmagában még nem jelent sokat.
   Az viszont ugyanezen mű III. 4. fejezetéből kiderül, hogy Fangorn „majdnem háromszor akkora”, mint egy ember, márpedig Pippin először őt is „trollforma” alaknak látja. Így egy troll feltehetően szintén jóval meghaladja az öt méteres testmagasságot.
   Ez az emberhez (s kivált a hobbithoz!) képest nyomasztóan sok, ám egy kőóriáshoz viszonyítva annál kevésbé. Azokat A hobbit-beli viselkedésük alapján akár hegy méretűnek is hihetnénk. Elképzelhető azonban, hogy eredendően igen különböző méretűek.
   Tudniillik: honnan származnak a kőóriások egyáltalán? Erről semmi nem derül ki, sem a Quenta Silmarillionban, sem egyebütt. De ahogy az entekről megtudjuk (a Quenta Silmarillion második fejezetéből), hogy eredetileg fák voltak, akiket Eru ajándékozott meg a szabad helyváltoztatás lehetőségével Yavanna kérésére, úgy feltételezhető, hogy ezek az óriások is hasonlóan keltek életre — sziklakőből. Ez meg logikusan Aule kérése lehetett volna, hiszen a kő az ő hatalma alá tartozik. Mégsem olvashatunk arról, hogy a kovács-vala így próbált volna rátromfolni feleségére, aki az entek megalkotását éppen Aule saját teremtményei, a törpök ellenében kérte. S fura is lenne elképzelni, hogy ilyesmivel próbálkozott volna, hiszen már azért hálával tartozott Erunak, hogy az a törpök (az isten által nem tervezett) létrehozását megbocsátotta, s helyet engedett nekik Ea lakói között.
   Mégis az a leglogikusabb, hogy a kőóriások egyszerűen életre kelő sziklakövek. Méghozzá ha A hobbitból indulunk ki, csak rövid időközökre elevenednek meg, s főként viharos időben.
   Mivel pedig a sziklakövek méretei közismerten igen eltérőek, a kőóriásokról is ugyanezt kell feltételeznünk.
   Logikusnak látszik, hogy a trollok a viszonylag kisebb méretű óriások leszármazottai. Az igazán hatalmasak felett még Morgothnak is aligha lehetett elegendő hatalma.
   Sőt, mi több: még a kisebbek megtörése, eltorzítása is nehezebb feladatnak bizonyulhatott, mint a fogságba esett tündéké.
   Ha valaki a szó szoros értelmében kemény, mint a kő, afölött igen nehéz hatalmat szerezni. A trollok kialakulhattak ugyan, ám soha nem lettek az orkokhoz foghatóan hasznos szolgái a Gonosznak.

Jól megfigyelhető, hogy a trollok jelentősége az orkokéhoz képest elenyésző Morgoth háborúiban csakúgy, mint később Sauronéiban. Ez meglepő lehet, ha sokkal tekintélyesebb fizikumukból indulunk ki; számos más sajátosságuk viszont kellően magyarázza.
   1.) Szemben az orkok közismert szaporaságával (akárhány katasztrofális vereségük után is mindig újra elszaporodnak) a trollok a jelek szerint mindig is viszonylag kevesen voltak. Az Éti-Csiguska öreg trollja azon kesereg, hogy a Széltető és a Tenger között immár ő az egyetlen. De keletebbre, Trollháza vidékén sem lehettek nagyon sokan. (Ez összefügghet azzal a problémával, hogy ilyen méretű és étvágyú szörnyekből semmilyen terület nem képes eltartani túl sokat; hiszen egész falvakat irthatnának ki naponta.)
   2.) Közismerten primitív, ostoba lények, akiknek könnyűszerrel túl lehet járni az eszén. Így jóval kevésbé lehetnek veszedelmesek, mint a vitathatatlanul intelligens orkok. (Bár A Gyűrűk Ura I. 2. megemlít egy újfajta troll-típust is, mely ellenkezőleg, igen ravasz; de ilyennel a regényben végül is nem találkozunk, s akár azt hihetnénk, hogy csak afféle hobbit-pletykáról van szó, ha a regény F függeléke nem szögezné le: „A harmadkor vége felé azonban egy addig sohasem látott troll-fajta tűnt fel a Bakacsin-erdő déli részén és Mordor határvidékén a hegyekben. A Fekete Beszédben olog-hai volt a nevük. Hogy Sauron tenyésztette ki őket, arról mindenki meg volt győződve, de hogy miféle fajtából, az rejtély maradt. Némelyek azt állították róluk, hogy nem is trollok,hanem óriás orkok; de az olog-hai nép kívül-belül lényegesen különbözött még a legnagyobb ork-fajtától is, amelyet nagyságban és erőben egyaránt felülmúlt. Mégis trollok voltak, csak átitatva gazdájuk gonosz akaratával: kegyetlen, erős, fürge, ádáz és ravasz fajta, de a kőnél is keményebb. Ellentétben a Homály régebbi népeivel, ők elviselték a napfényt, amíg Sauron akarata uralkodott rajtuk. Keveset beszéltek, és csak egyetlen nyelvet ismertek: a barad-dűri Fekete Beszédet.” (Réz Ádám fordítása) Ám ez sem mond ellene a fentieknek: itt valójában nem a trollok ravaszak, hanem Sauron, aki ezúttal szinte zombikként mozgatja őket.)
   3.) Közösségalkotó készségük messze elmarad az orkok mögött. Ezen meghökkenhet az, aki ismeri az orkok egymás között is örökké marakodó, gyűlölködő természetét. Mégis meg kell állapítanunk, hogy azok, ha csak a korbács terrorjának vagy a közösen könnyebben megvalósítható kannibál-lakoma reményének engedve is, de képesek fegyelmezett, szervezett akciókat végrehajtani, akár többezres létszámban. Troll csapatról viszont egyetlen helyen olvashatunk: A Gyűrűk Ura V. 10. végén, ezek azonban már nyilván a fentebb bemutatott olog-hai törzsből valók. Igaz, az imladrisi hagyomány szerint Aragorn nagyapját, Aradort hegyi trollok támadták és ölték meg Imladristól északra (A Gyűrűk Ura. Függelék A 5.), ám az nem derül ki, hogy ez valóban szervezett sereg volt-e, vagy — ami valószínűbb — csak egy-két éhenkórász martalóc. De a jelek szerint a trollok inkább vagy mindössze két-három fős rablóportyákon szeretnek részt venni, csak úgy a saját szakállukra (ilyenekkel találkozik Bilbó A hobbit második fejezetében), vagy legfeljebb ork-egységekhez csatlakoznak, technikai kisegítőkként. Így történt A Gyűrűk Ura II. 5. tanúsága szerint Mória bányájában, amikor az orkok a Gyűrűszövetség tagjait üldözték, de azokat már egy tüzes szakadék választotta el tőlük. „Két nagy troll tűnt fel, óriási kőlapokkal a kezükben; pallónak hozták, hogy át tudjanak kelni a tűzön.” (Göncz Árpád fordítása) Hasonlóképpen olvashatjuk Minas Tirith ostromának leírásánál, mikor előhozzák a mordoriak iszonyatos faltörő kosát, a Grondot: „...Hatalmas bestiák húzták, orkok vették körül, s mögötte hegyi trollok, a kezelői baktattak.” (u.o. V. 4.)
   Mindennek az a nyilvánvaló magyarázata, hogy a trollok nemcsak korlátoltabbak az orkoknál, de egyben önfejűbbek, csökönyösebbek is. Nyilván igen nehezen engedelmeskednek a parancsnak, s egyikük sem képes arra, hogy társait kellően megszervezze, kivált pedig, hogy hosszú ideig együtt tartsa.
   Jellemző módon még két-három troll sem képes hosszabb időn át megférni egymással. A hobbit 2. fejezetében William és társai pillanatonként kapnak hajba. Úgy látszik, még az ilyen szűk körű portyákat sem képesek önállóan megszervezni. Talán erre utal az ugyanott emlegetett bölcsesség: „...A trollok erszényében az ördög lakik... ” Bilbónak saját tapasztalatából kell arról meggyőződnie, hogy e mondás helytálló. Az elbeszélő nem részletezi, miféle démoni lény lapult valójában William erszényében; helyzetéből következően kis méretű kellett, hogy legyen, „sipítozó” hangadása is ezt mutatja. Nem derül ki, Morgoth vagy Sauron miféle szolgájáról van szó, de azt sejthetjük, mit keres egy troll erszényében: ő képviseli az intellektust a trollok kalandjaiban.
   De ami a mi szempontunkból legfontosabb: több jel arra mutat, hogy rosszindulatuk sem olyan mély és elvszerű, mint az orkoké. Sehol nem adják jelét annak az öncélú szadizmusnak, mely az ork-jellem legfőbb sajátja. Veszedelmességük fő motívuma a lehető legegyszerűbb: testméreteikhez illően óriási étvágyuk van. Ez határozza meg harcmodorukat is: „...ezek az ocsmány jószágok még a torkát is elharapták annak, akit a földre terítettek.” (A Gyűrűk Ura V. 10. Göncz Árpád fordítása) Azt lehet mondani, hogy az Ellenség valamennyi szolgája közül ők a legállatiasabbak (egy sárkánynak hüllőkülseje dacára összehasonlíthatatlanul több intelligenciája van). Ezt támasztja alá A Gyűrűk Ura F függelékének (A harmadkori nyelvek és népek) rájuk vonatkozó címszava is: „Mikor a trollok először felbukkantak, még az Óidők homályában, tompa eszű, otromba lények voltak, és legfeljebb úgy érintkeztek egymás közt, mint az állatok. De Szauron úgy vélte, hogy hasznukat veheti; megtanította őket, amire lehetett, és gonosz tudással fejlesztette értelmi képességeiket.” (Réz Ádám fordítása)
   Ez az állatiasság annyira szembetűnő, hogy szinte elcsodálkozunk, mikor kiderül, hogy a trollok mégiscsak rendelkeznek antropomorf személyiségjegyekkel is: hogy például viselnek ruhát (másképp Bilbó sem nyúlhatna bele William zsebébe!), s lábbelit is (Bilbó trolljai kőből készült cipőt, az Éti-Csiguska öreg trollja viszont prémcsizmát); hogy a puszta élelemszerzésen kívül még a kincsgyűjtést is célnak tekintik, bár az így szerzett zsákmányban még annyi örömük sincs, mint a sárkányoknak; s hogy valamiféle nagyon kezdetleges kézművességhez is értenek, hiszen barlangjukban, amelyet A hobbit második fejezetében Bilbó, Gandalf és a törpök, majd A Gyűrűk Ura I/12-ben Frodó és útitársai meglátogatnak, polcokat, nagy hordókat, törött bögréket láthatunk, s a rablott kincseket is fazékban őrzik. Ennyi azonban emberszabású lénytől mégsem sok. S jellemző, hogy a trolloknak a jelek szerint saját nyelvük sincs: William és két társa egymás között is a Közös Nyelvet használják, neveik is olyannyira angolosak (William, Tom, Hubert), amilyen Középföldén legfeljebb hobbitoké lehetne. A fentebb idézett függelék szerint „...a trollok átvettek annyit az orkok nyelvéből, amennyire képesek voltak, a Nyugatföldeken pedig a kő-trollok a nyugori nyelvnek egy romlott változatát beszélték.”
   Mi több: a trollok itt-ott még holmi (persze rendkívül halvány) jóindulat jegyeit is mutatják. A hobbit 2. fejezete szerint William kész lenne szabadon engedni Bilbót, noha az éppen az ő zsebéből próbált csenni. Persze aligha viselkedne ennyire elnézően, ha nem lenne éppen torkig jóllakva; de elképzelhetnénk-e hasonlóan békés magatartást egy mégoly jóllakott ork részéről? Hasonlóan értékelhetjük A kő-troll című vers címszereplőjét. Arról persze nincs szó, hogy ez a vén, mogorva sírrabló túlzottan rokonszenves lenne (aminthogy persze az alapjában mégiscsak rabló és emberevő William sem az!); de szembetűnő, hogy kezdetben semmiféle támadó szándéka nincs a költemény másik szereplőjével, Tomával (=Bombadil?!) szemben, holott az rögtön színre lépésekor a legagresszívabban fordul hozzá. Úgy hihetjük, hogy ha Toma végül is nem bosszantaná fel a trollt, annak eszébe sem jutna, hogy a sírból elemelt öreg csont helyett frissebb táplálékhoz is juthatna. Mi több: miután felmerült benne az ötlet, végül mégis újra elejti azt, s futni hagyja ellenfelét. Nem derül ki, hogy pontosan miért, de alighanem azért, amiért az olyan jól megnevettette:
   
   „S míg Toma hörgött, Troll fogta hasát,
      Nevetett: pár lábujj érzi! ”

(Tandori Dezső fordítása)