"...Boldog volt, hogy a Végtelen Történetnek semmi köze sincs a hétköznapokhoz.

    Nem szerette az olyan könyveket, amelyek mindennapi emberek mindennapi életének mindennapos eseményeit mesélik el kedvetlenül és nyavalygósan. Ilyesmiből a valóságban éppen elege volt, minek még olvasni is róla?"*
    Manapság egyre többen éreznek ugyanígy, mint Bux Barnabás Boldizsár, A Végtelen Történet című Michael Ende-regény főhőse. Egyre többen fordulnak el a realista-naturalista irányzat jegyében fogant művektől. Pedig az ilyen ízlés hosszú időn át "szalonképtelennek" számított. E cikk szerzőjének édesapja például - hatalmas műveltségű bölcsész, két évtizeden át aktív magyartanár - a mai napig vallja, hogy a regény fejlődésének felülmúlhatatlan csúcspontját Stendhal, Balzac, Flaubert, Dosztojevszkij, Tolsztoj és Thackeray jelentik; a huszadik századi írók közül még egy Thomas Mannban is azt tekinti igazán értéknek, amiben az előbb említettek utóda. E felfogás szerint az író - s általában a művész - feladata az, hogy tükröt tartson az olvasó elé, s ebben az embert, a társadalmat, a világot a lehető legpontosabban olyannak mutassa meg, amilyen valójában. Az olvasóé pedig az, hogy szembesüljön ezzel. Az élmény természetesen megrázó, sőt, gyomorfelkavaró, de így jó: a művészet funkciója nem az, hogy gyönyörködtessen, hanem hogy rádöbbentsen a világ való voltára. Az említett realista szerzők többnyire nem is igyekeznek gyönyörködtetni. Stendhal kínosan vigyáz, nehogy egyetlen költőies fordulat kerüljön a szövegébe, stíluseszményét pedig a Code Napoléon jeleníti meg. Balzac regényei akár szociológiai tanulmányokként is felfoghatóak, ha a bennük foglalt, ilyen jellegű adatokat nézzük; s a Goriot apó elején ő maga hangsúlyozza, hogy műve nem is regény: "All is true..."
    Az az irodalmi ízlés, melynek mindez nem felelt meg, méltatlannak látszott a polgári életszemlélet ideáljához: az erős, kemény, férfias egyéniséghez, akinek van ereje és bátorsága szembenézni mindig és mindenütt a valósággal, s az ámítástól mindennél jobban idegenkedik. Csupán a varrólányok színvonalához vélték illőnek, hogy olyan regényekhez ragaszkodjanak, melyek a valóság helyett illúziókról szólnak. Tény, hogy e mozgalom múlt századi nagyjai hatalmas remekműveket tettek le az asztalra. Az irodalom, a művészet természetrajzából következik ugyanis, hogy remekművet alkotni mindenről lehet - egyszer-egyszer még a valóságról is. Amellett ne feledjük: irodalomtörténetileg a realizmus a romantikát váltotta fel, mely éppen ellenkezőleg hisztérikus dühvel utasított el mindent, ami a valósághoz, az itt és most létező valósághoz a legtávolabbról is kapcsolódott. A fantasztikum, az egzotikum, a történelmi múlt vagy a romlatlan természet világába menekülő romantikusok e gesztusa eredetileg a szürke, unalmas és igazságtalan polgári világ ellenében jelent meg. Ám egy idő után öncélúvá vált, s ekkor szinte vonzónak tűntek azok az írók, akiknek könyveiben végre a való életről lehetett olvasni.
    A realizmus programjának azonban hosszú távon nagy veszélyei is voltak. Amikor ugyanis kiiktatta az alkotásból a művészi fantázia szerepét, s helyébe a szociologikus adatszerűséget állította, igen komoly lépést tett azon az úton, melynek során a szépirodalom mint művészet felszámolja önmagát. Az irányzat egyik legnépszerűbb magyar képviselője, Mikszáth Kálmán - aki pedig társainál jóval többet vett át a romantika, s különösen Jókai Mór "mesélő" eszköztárából - élete vége felé, 1908-ban, A Noszty-fiú esete Tóth Marival című regény utószavában kifejti: a regényben még mindig sok a "természetellenes", a "csinált" elem, s végső tökéletességét csak akkor érheti el, ha fokozatosan átalakul irodalmi riporttá. Aztán az első világháború után a dokumentarista irányzat, a Neue Sahlichkeit, a magyar irodalomban is népszerűvé vált "irodalmi szociográfiák" igazolták ezt a jóslatot. De amikor a regény szociográfiává alakul, megszűnik műalkotás lenni: még egy Nagy Lajos vagy egy Illyés Gyula zsenije is éppen csak a határon tarthatja meg. Ez mutatja azt a művészettörténeti zsákutcát, melybe a realista program szükségszerűen torkollott.
    A Végtelen Történet 1979-ben jelent meg, de a realizmus válsága már a századelőn nyilvánvaló volt. Nem mindenütt persze. Az USA epikus irodalmában máig is a realizmus (pontosabban a naturalizmus) dominál (Más kérdés, hogy Európa zsákutcának tartja magát Amerikát is. - V. I.), ezt a század valamennyi új művészeti mozgalma, a beat-irodalomig és tovább, csupán színesíteni tudta. Európában azonban Thomas Mann legelső nagy regényével, A Buddenbrook-házzal véget ér a klasszikus értelemben vett realista regény. Szinte szimbolikus, hogy ez századunk legelső évében, 1901-ben jelent meg.

    De mi következik utána? Századunk kiemelkedő prózaírói igyekeztek beoltani a regényt dekadenciával, impresszionizmussal, szimbolizmussal, szürrealizmussal, freudi pszichológiával - de a realista ábrázolásmód kanonikus követelményeivel többnyire nem tudtak szakítani. Ez talán csak az avantgarde mozgalmak mindenféle hagyományt tüntetően felrúgó hányavetiségének sikerült. Ma azonban már egyre inkább látszik, hogy az avantgarde, ha nem egy esetben megtermékenyítően hatott is egy-egy alkotóra, nagyobbrészt nem volt más, mint hisztéria, blöff és a romantikus eredetiség-kultusz izzadságszagú ad-absurdum-vitele. A kiutat nem ez jelentette. Hanem akkor mi is?

    "Barnabást főleg az olyan könyvek vonzották, amelyek izgalmasak voltak vagy vidámak, vagy amelyek fölött álmodozni lehetett, s az olyanok, amelyekben kitalált alakok mesés kalandokon estek át, és amelyeket még sokféleképpen tovább lehetett színezni."

    "Varrólány-ízlés"- kiáltják erre még ma is sokan. Itt, Magyarországon is. Ahol pedig nem kisebb író, mint Csáth Géza már 1908-ban - ugyanakkor, mikor Mikszáth megírja az idézett utószót - éppen az Andersen-mesékre hivatkozva utasítja el a naturalizmus egyoldalú értékrendjét. "A naturalista írók művészete után érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi, mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, s nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül." (A vörös Eszti) És ugyanitt hangzottak el József Attila szállóigévé lett sorai "Thomas Mann üdvözlésére" 1937-ben: "...az igazat mondd, ne csak a valódit..." Igen, a művészi "igaz" feltétlenül több, magasabb rendű igazság, mint az elsődleges valóságé. Megnyilvánulhat éppen abban is, de hosszabb távon nemigen fér el benne. Még egy Andersen-mesében is inkább. Pedig hát Andersen meséi, ezek az alkalmankénti remek humoruk mellett is igencsak kicsinyesen szépelgő biedermeier alkotások éppen csak annyira szakadnak el az elsődleges valóság világától, amennyire azt a biedermeier nyárspolgári felfogása is megengedte (persze csakis a gyerekszobában).
    Holott az álmok, az irrealitás világa művészi szinten nagyon is igaz világ. A valóság viszont csakis az ő kiegészítésével lehet igaz. Hiszen az embert az is megkülönbözteti az állattól, hogy ébren is tud álmodni. A Végtelen Történet főhőse is erre döbben rá: Fantázia birodalma és az ő saját világa kölcsönösen nem létezhetnek egymás nélkül.
    Nem véletlen, hogy az ókori irodalom legnagyobbjai oly gyakran merítették témájukat a mítoszok világából. Ezekben a mítoszokban a modern vallástörténet nagyjai az emberiség "kollektív tudatalattijának" megnyilvánulásait, a legősibb, legegyetemesebb jelentőségű emberi élmények "őstípusainak" őrzőit látták. Az antik mitológia témáit persze már a klasszicizmus újra népszerűvé tette az európai irodalomban. Ám a klasszicista szerzők általában éppen azt nem látták meg, ami egy-egy mitikus történet felszíne alatt rejlik, így e történetek a romantikusok számára már kissé unalmasnak, iskolásnak hatottak. (Noha például Shelley Megszabadított Prométheusa bizonyíthatta, hogy van még ebben a témában fantázia.) Sebaj, hiszen ott voltak az antikvitáson kívül rekedt népek újonnan felfedezett, valódi vagy hamisított mitikus történetei: az Ossian-énekek, az Edda-énekek a Kalevala... És persze a régi mítoszok profanizálódott változatai, a tündérmesék, melyek gyűjtése, lejegyzése ugyancsak a romantika korában válik általános programmá. Értő költők kezében ezekről is kiderül, mekkora lehetőségeit rejtik a legalapvetőbb emberi problémák vizsgálatának - elég, ha Vörösmarty Csongor és Tündéjére gondolunk. Nem csoda hát, ha a realizmus zsákutcájából kiutat kereső 20. századi művészek, írók közül is mind többen nyúltak vissza megint a mítoszokhoz. Thomas Mann számára is ez jelentette végül a megoldást. Nem csupán a József és testvérei, ez a monumentális, ószövetségi tárgyú tetralógia mutatja, hogy így van. A Doctor Faustus című regény középpontjában is mitikus motívum áll, a Sátánnal kötött szövetség hátborzongató hagyománya. S az indiai, illetve a középkori keresztény mitikus hagyományokból táplálkoznak századunk e legnagyobb írójának olyan viszonylag kisebb terjedelmű művei is, mint az Elcserélt fejek, illetve hattyúdala, A kiválasztott. De hivatkozhatunk Bulgakovra is, aki főművében, A Mester és Margaritában a Jézus-legendát értelmezte újra; Marquezre, akinek regényeiben a latin-amerikai világ heterogén eredetű mitikus elemei kelnek életre, és még hosszan lehetne sorolni.
    Ám az emberiség mitikus emlékezete századunkra igencsak megkopott. Az ősi vallások a Föld túlnyomó részén visszaszorultak; ahol még sikerült eredeti, ősi mítoszokat lejegyezni, azokat az európai ember a maga másféle észjárásával alig képes felfogni. Még a tündérmeséket a múlt századig őrző hagyományos agrárközösségek is sorra felbomlanak, s amit meséik közül nem sikerült időben lejegyezni, az mindörökre elveszett...
    Amit mi ma a mitológiai kézikönyvekből megismerhetünk, az nem más, mint szépirodalmi művekben megőrzött mitikus témák cselekményismertetése. Amiből éppen csak azt nem ítélhetjük meg: hogyan hangozhatott az eredeti mítosz, mely Homérost, Aiskhylost vagy Sophoklést megihlette, s amely meg tudná ihletni a korunkbeli szerzőt is.
    Kézenfekvőnek látszik a megoldás: ha nem maradtak fent ősi mítoszok - pótolni kell őket. Nem a nemzeti dicsőség érdekében - mint azt MacPherson, az Ossian-hamisítások szerzője tette a tizennyolcadik században -, hanem azért, hogy általuk nyerjen egy-egy író új kifejezési lehetőséget.

    1916-ot írunk. Dühöng az első világháború, mely elfeledhetetlenül emlékezetébe vési valamennyi túlélőjének: az élet a Földön egyszer és mindenkorra megváltozott. A tengeralattjárókkal, repülőkel, mérges gázzal vívott küzdelem a heroizmus látszatának utolsó maradványától is megfosztotta a háború fogalmát, s megmutatja: az ipari forradalom nem csupán kényelmesebbé tette az ember életét, hanem sokkalta inkább növelte a kiszolgáltatottságát. Gondolkodó ember számára már ekkor világos lehet (noha elképzelhető aligha): innen már csak pár lépésnyire van az atombomba, az ózonburok szétroncsolása, a légkör és a vizek jóvátehetetlen beszennyezése, a génállomány manipulálása és így tovább... (Hiszen pár évtized történelmi léptékkel mérve szinte nem is idő!) Úgy tetszik, a Földön lehetetlenné válik az élet. Talán nemsokára fizikailag is; de gondolkodó és előrelátó ember számára érzelmileg már ekkor.
    1916 van tehát. S egy huszonnégy esztendős fiatalember jegyzetfüzeteiben megjelenik néhány furán, ismeretlenül hangzó név, néhány szokatlan évszám, néhány sehonnan sem ismert szó... Majd egyre több és több. A szavak nyelvtani rendszerekké kezdenek összeállni - sosem létezett, de tudományos igényességgel kidolgozott nyelvekévé. Az évszámok köré mesés, mitikus hangzású történetek szerveződnek. Történetek egy világból, amely olyan, mint a mienk volt évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt. Pontosabban, amilyen talán kellett volna, hogy legyen. Mert ha ilyen lett volna, talán nem romlik meg olyan végzetesen később.
    Pedig az ember e képzelt világban is esendő, itt is könnyen hajlik a rosszra, s tele van e világ az embernél sokszorta iszonyúbb (már csak ezért is nyilvánvalóan kitalált) lényekkel. Ám élnek az embernél különb, nagyobb hatalmú, csodás lények is, akikben van erő, bátorság, tartás, hogy szembeszálljanak a gonosszal. Mindez lassan alakul ki, évek, évtizedek alatt. A fiatalember sokáig csak igen keveset mutat be e titkos jegyzetekből kívülállóknak. Igaz, egy történetét - Gondolin bukását - már 1920-ban felolvassa egy-egy kollégiumi klubban. Jórészük azonban csak halála után három évvel lát napvilágot, amikor már kerek hatvan esztendő telt el a munka kezdete óta, 1977-ben. Addigra már az egykori fiatalember nevét sokan ismerik: J. R. R. Tolkien. S nem csupán azt tudják róla, hogy az óangol filológia egyik legnagyobb tudósa, az oxfordi egyetem díszdoktora, a Sir Gawain és Zöld Lovag című tizennegyedik századi angol eposz igen-igen nehéz szövegének gondozója és kiadója. Azzal is tisztában vannak már, hogy a huszadik század egyik legnagyobb regényírója ő, A Gyűrűk Ura szerzője.
    Ma már tudjuk - fiának és hagyatéka gondozójának, Christophernek beszámolójából -, hogy Tolkien nem csupán a legkiemelkedőbb alkotója volt a mítosz és a fantázia jegyében szerveződő új irodalmi irányzatnak, de időben is. De nem sietett a nyilvánosság elé lépni. Kezdetben valószínűleg maga sem vette komolyan a fantáziájában megszülető nyelveket, népeket és történeteket; szellemi játéknak tekinthette őket, nyelv- és irodalomtörténeti tanulmányai melléktermékének. Önmagát pedig elsősorban tudósnak. Ha meg-megírt egy-egy mesekönyvet is (amilyen a magyar fordításban is megjelent A sonkádi Egyed gazda és A woottoni kovácsmester), az csupán pihenés volt komolyabb munkái között, s nem is volt sok köze a titkos jegyzetfüzetek mítoszvilágához.
    Csakhogy közben jöttek mások - alighanem csekélyebb írói tehetséggel, összehasonlíthatatlanul kevesebb tudományos felkészültséggel, viszont több önbizalommal. Napvilágot látnak a Conanról szóló elbeszélések és regények Robert E. Howard, majd az ő korai (1936-ban bekövetkezett) halála után követői tollából. Történetek egy emberről, akit a szerzők és a szereplők lépten-nyomon "barbárnak" minősítenek, ám valójában még annál is alacsonyabb szinten áll: vadember, akinek hatalmas testi ereje, mérhetetlen szexuális étvágya, állati ösztönei és reakciói, főként pedig teljes amoralitása biztosítanak fölényt véget nem érő harcaiban. Bizony más vadember ez, mint Defoe vagy Voltaire idealizált hősei a tizennyolcadik századból! De egy ponton mégis megegyezik azokkal: morálisan felette áll (minden erkölcsiség iránt közömbös rabló és gyilkos létére is) a civilizációnak. Ez utóbbi ugyanis Howard beállításában nem más, mint gonosz varázslók praktikáiból felépült háló, s csak Conan fantasztikus képességeivel lehet védekezni ártalmaival szemben.
    Láthatjuk: Howard sem lelkesedett a civilizációért, amelyben élt. S aligha van okunk kétségbe vonni, hogy állandó üldözési mániája a korszak általános válsághangulatából is táplálkozott. Ez elől menekült ő is egy sosem volt történelmi korba, mely elvileg földünkön játszódna, tízezer évvel Krisztus előtt. Ám itt nem mezolit vadásznépekkel találkozunk, hanem a hét-tízezer évvel későbbieket megszégyenítő magaskultúrákkal, melyek varázslói nem egyszer még további évezredekkel azelőtti, más civilizációk emlékeit is őrzik... De Howard e civilizációkban sem lát mást - minden egzotikus csodájuk bemutatása mellett sem -, mint a magáéban: gonosz varázslatot. Tolkien világa összehasonlíthatatlanul bonyolultabb ennél. Művészi különbségüket pedig nem is könnyű szavakban kifejezni. Hiszen Howard írásai, ha a nyilvánvaló (s persze romantikusan képtelen) civilizációellenességét nem tekintjük, nem lépik túl a ponyva színvonalbéli korlátait; Tolkien viszont nemhiába nevelődött a középkori irodalom remekművein. S míg Howard 1936-ban, a másik kezdeményező, a babonás rémületek fantáziájával játszó Lovecraft 1937-ben meghal, Tolkien az utóbbi esztendőben olyan meseregényt ad ki - A hobbit címen -, amelynek szövegében már jónéhány utalást találunk az ő saját, titkos mítoszvilágára. Az utalásokat a közönségnek egyelőre nehéz értenie. A hobbitból egyelőre csak annyit fognak fel, amennyit önmagában is jelent: bájos, fordulatos mesét. Ám Tolkien már érzi, hogy nagyobb lehetőséget érintett meg. S A hobbit "folytatásaként", ám valójában a benne rejlő lehetőségek kiteljesítéseként kezdi írni 1939-ben A Gyűrűk Urát, mely csak tíz évvel később jelenik majd meg.
    Időközben lezajlott a második világháború is, és a jelenkorral kapcsolatos illúziók, ha ez még lehetséges, tovább foszlanak. Ha némelyekben talán volt is olyan várakozás 1945-ben, hogy most majd valami más, jobb világ kezdődik, a tapasztalatok villámgyorsan rácáfoltak ezekre. Hitler elpusztulhatott, de az embertelenség politikája, az embertelenség ideológiái, az embertelenségért kiáltó életforma nem tűnnek vele. A gonoszságot csak Tolkien világában lehet igazán megsemmisíteni. Ott sem végleg - maga Gandalf, a Jó erőit irányító öreg varázsló, az emberi alakot öltött Olórin maia, a kelta mítoszok Merlinjének s az ószövetségi prófétáknak e tiszteletet parancsoló ötvözete jelenti ki: a harc sosem ér örökre véget. Hiába űzték ki a világból Melkor-Morgothot, a tolkieni mitológia Sátánját, majd évezredekkel később egykori szolgáját s későbbi utódját, Nagy Sauront - az általuk megrontott világban a gonoszság mindig újrateremtődik. Mindaddig, amíg lesznek mágusok, akiket a hatalom csábítása eltérít valódi kötelességeiktől; nagyhatalmú, elbizakodott, gőgös emberek, akiket elvakít látszólag korlátlan lehetőségeik igézete; az élet minden értékétől megfosztott, így szükségképpen torzult, ork-lelkületű lények, akik csupán gyűlölni tudják magukat, egymást és a világot; avagy gyenge gerincű, emberalatti (sőt, félszerzet alatti) egyéniségek, akik a Gonosznak ellenállni nem tudnak, s így az kivetkőzteti őket magukból, mint A Gyűrűk Ura Gollamját.
    S ilyenek sejthetően abban a világban is lesznek mindig. De ott legalább legyőzhetőek. Ott legalább hosszabb időre kitaszíthatók a világból - s velük a túliparosítás, a környezetszennyezés mindazon borzalmai, melyek való világunkban mind elviselhetetlenebbé teszik az életet, ám Tolkiennél csupán mint a sátáni intrikák eszközei fordulhatnak elő.
    Az ember esendő lény. Autóinkról, hűtőszekrényeinkről aligha tudnánk lemondani a környezet megkímélése érdekében - de azért nosztalgiával gondolunk a hobbitok világára (a viktoriánus kori falu karikaturisztikus, de egyben mégis idealizált mására), mely a vízimalomnál és a kovácsfújtatónál bonyolultabb gépeket nem ismer, de nem is akar ismerni. Mi már aligha szánjuk rá magunkat, hogy a tudomány legkorszerűbb fegyvertárával is rendelkező "nyomorító hatalmakkal" tevőlegesen szembeszálljunk - ám annál inkább izgulunk Frodóért, aki vállalja a legnagyobb terhet, a legnagyobb kockázatot is. (Pedig még csak nem is ember, "csupán" hobbit.)

    Azóta újabb évtizedek teltek el. A hatvanas évek óta az ilyen alkotások egyre terjedő kultusza hódít a világon. A fantasy-irodalomnak "új hulláma" bontakozott ki. Ahol már nem ilyen egyértelmű, hogy mi a jó és mi a rossz, mint Tolkiennél volt. (Moorcock műveiben például, vagy Weis és Hickman Sárkánydárda-krónikáiban.) Az új hullám nagyjait - Endét, Stephen Donaldsont, Clive Barkert - főként az a lehetőség foglalkoztatja, miként lehet kapcsolatot teremteni a valóság és a fantázia világa között.
    S a mind népszerűbb fantázia-irodalomra mind nagyobb üzletek épülnek. Egy ilyen könyv külső megjelenésével is szuggerálni igyekszik szembefordulását korunk viszonyaival: a huszadik század végén, a paperbackek fénykorában visszaállítja a díszes, igényes kiadványok becsületét. A Végtelen Történet nem adható ki másként, csupán díszes iniciálékkal, s kétféle (piros és zöld) színes nyomással. Elterjed a színes borítók (ezeket még a kevésbé igényes magyar kiadványok is igyekeznek átvenni), a művészi értékű illusztrációk tömege. Önálló illusztrációgyűjtemények jelennek meg, illetve katalógusok a fantáziavilág szörnyeiről és egyéb lényeiről... Mindenekelőtt pedig megjelenik a szerepjáték, melynek keretében - egy-két dobókocka segítségével - bárki személyesen is behatolhat a fantázia világába.
    Mindez azért örvendetes, mert visszaadja az ember hitét az irodalomban, a művészetben, az emberi létben. Más kérdés, hogy a túlzott elüzletiesedés soha semminek nem vált még a javára. Manapság már Magyarországon is igen óvatosnak kell lennünk, ha fantasy-küllemű könyvet veszünk a kezünkbe. Remekművek vagy legalábbis kellemes olvasmányok mellett bőven előfordulnak itt a legközönségesebb fajta ponyvaregények. Melyeket csupán az különböztet meg a más hasonlóktól, hogy a fehér és a fekete cowboy, a szimpatikus vagány és az elvetemült gengszter helyett az elf és az ork áll egymással szemben. Ez pedig nem mindegy, ha többszáz forint ára könyvekről van szó. Kiadók, sőt szerzők nemegyszer próbálkoznak a fantasy és a sci-fi, vagyis a tudományos (valójában inkább tudománytalan) -fantasztikus irodalom közelítésével. Ami logikusnak látszik, hiszen mindkettő egyaránt a képzelet terméke: egyetlen csillagháborús regény sem bír nagyobb tudományos megalapozottsággal, mint Tolkien vagy Ende könyvei... Ez azonban csak látszat. A sci-fi lényegét tekintve éppen ellentéte a fantasynek. Nem tagadja, hanem hirdeti és propagálja a világnak azt a túltechnicizálódását, mely elől a fantasy és olvasói menekülni szeretnének. E sorok szerzője nem szereti, ha egy fantasyben lángszóró vagy repülőgép tűnik fel. Ennél már csak egyvalamit kedvel kevésbé: a szerepjáték nyomán írt fantasyt. Mert ami játéknak nagyon jó, színvonalas szórakozás, az irodalmi alkotásnak alighanem elégtelen. A dobókocka esetlegessége semmilyen körülmények között nem pótolhatja az írói intuíciót és koncepciót. Végül is jó lenne, nagyon jó lenne abban bízni, hogy a fantasy nem múló és felszínes divat lesz az irodalom történetében. Forrása lehet talán egy oly régóta várt irodalmi megújulásnak? Majd kiderül.