1. Bevezető
2. A mű keretei
2.1. Keretes szerkezet
2.2. Álomföld
3. Randolph Carter alakja
4. Keresés
4.1. Deszakralizáció és materializmus
4.2. Uniformizáció
4.3. Önmegtagadás
4.4. Dogmatizmus
4.5. Kispolgári lét
4.6. Polgári ideológiák - Hazug ábrándok
4.6.1. Túltechnicizálódás
4.6.2. Megsemmisülő polgári értékrend
4.7. A különböző világnézetek egymás mellett élésének társadalmi következményei - Értékválság
4.7.1. Antiutopikus látomás
4.7.2. Végkövetkeztetés avagy Lovecraft filozófiája
4.8. Hitetlenség - Káosz
4.9. Konvencionális életmód
4.10. Elvágyódás és beilleszkedés
4.11. Az autentikus lét ellehetetlenülése
4.11.1. Írói kifejezésmód és művészi hitvallás
4.12. Okkultizmus
4.13. Bezárkózás
4.13.1. Vissza a meséhez: természetfeletti horror
4.13.2. Kétségbeesett sóvárgás a képzelet birodalmai után
4.14. Archaikus motívumok
4.15. Újjászületés: kapcsolat önmagunkkal
4.16. Reszakralizáció
4.17. Múlt felé fordulás
4.17.1. Rider Haggard hatása
4.18. Álom és valóság összemosódása
5. Tér- és időkezelés
6. Az elbeszélő hangvétele
7. Párhuzamos idősíkok
8. A novella csattanója
9. Műfaji sajátosságok
9.1. Fordulópont a főszereplő életében
9.2. Logikai váz
9.3. Az első szerkezeti egység
9.4. A második szerkezeti egység
9.5. Központi mozzanatok
9.5.1. A harmadik fordulópont
9.6. Lezárás
10. Stílus
10.1. Realizmus és fantasztikum
10.2. Gótikus romantika
10.3. Emelkedettség
10.4. Archetipikus motívumok
10.5. Stílusirányzatba való besorolás
10.6. Sajátos stílusjegyek, motívumok
11. Zárszó

Bevezető

A mű keretei

Keretes szerkezet

Az ezüstkulcs 1926-ban készült el, vagyis azután, hogy a Dunsany-féle hatás már alábbhagyott, s Lovecraft új írói kifejezésmódok felé fordult. Ennek az írói váltásnak a mementójaként írta meg Az ezüstkulcsot, mintegy összegzéseként azon korai műveinek, amelyek a Dunsany-élmény hatása alatt íródtak, s mintegy ars poeticájaként és előrevetítéseként következő, s egyben legtöbbre tartott írói korszakának, amelyben az úgynevezett Cthulhu-mítosz köré szerveződő művei születtek. Ez a változás nem jelentett azonnali elfordulást korábbi, Dunsany-típusú világaitól, vagyis a tulajdonképpeni Álomföldek ciklustól. Lovecraftnak még két olyan jelentős alkotása született ebben az átmeneti korszakában, mint brilliáns elbeszélése, A különös, magas ház a ködben és három kisregénye közül az egyik, a Zarándokút Kadathba. Ez a két írás - Az ezüstkulccsal és a Cthulhu hívásával egyetemben - tartalmi és formai jegyeik alapján éppúgy hozzátartozik Lovecraft Dunsanys korszakához, mint amennyire elkülönül tőle, ám Az ezüstkulcsot még ezek közül az írások közül is kiemeli gondolati mélysége és hihetetlen dimenzionáltsága, noha való igaz, hogy Lovecraft ezen egy időben íródott műveit a legnehezebb egymáshoz mérni, és kérdéses, hogy lehet-e objektív választ adni akkor, amikor egy írónak stílusát tekintve átmeneti korszakában született műveit vesszük szemügyre, melyek egyszerre hordoznak magukban új lehetőségeket és őriznek értékeket korábbról, s ezt az író különleges tehetsége folytán valamennyien eltérő arányban, ugyanakkor mégis lehengerlően varázslatosan teszik.

Álomföld

Az ezüstkulcsban E. A. Poe és Lord Dunsany hagyatéka, Álomország (Dreamland) kezdettől fogva jelen van, és végig is kísér minket a mű egészén, noha közvetlenül csak az elején és a végén találkozunk vele.
   A műhöz a keretet tehát témaválasztásában éppúgy, mint formailag Álomország adja. Ezen a kereten belül az írás két nagyobb szerkezeti egységre tagolódik. Az első egység a főhős, Randolph Carter keresését foglalja magába. Carter ugyanis elvesztette az álmok kapujának kulcsát. Amint arról az elbeszélő tájékoztat minket: "Annakelőtte, az élet hétköznapisága elől téren túli idegen, ősi városokba, szépséges, hihetetlen kertországokba tett éjszakai kirándulásokat túl az éteri tengereken; ahogy azonban a középkorúság rákeményedett, érezte, amint a szabadság szigetei apránként elsiklanak előle, míg végül minden abbamaradt." Igaz, a fordító ráerősít egy kicsit: az éteri tengerekre a szabadság szigeteit rímelteti, ami nem ugyanaz, mint a "kiváltságos jogok" (liberties), mely pontosan foglalja magába mindazt, amit Carter fokozatosan elveszít (tudniillik a jogot az álomvilágba való belépésre), de alliteráló jellegénél fogva kétségkívül szebb, noha pontatlanabb, s ezért zavaróbb, mintha nem ez a romantikus metafora állna itt, mely egyébként stílusát tekintve úgy-ahogy, de illik az Álomföldekről való értekezés hangvételéhez. Lovecraft a maga visszafogottabb stílusában folytatja a beszámolót: "Gályái nem vitorláztak fel többé az Oukranos folyón az aranyos tornyú Thranig, elefántkaravánjai sem vándoroltak illatos őserdőkön át Kledbe, hol erezett elefántcsont oszlopokkal ékes, elfelejtett paloták alszanak bájosan, szűziesen a hold fényében."
   Ez tehát a Dreamland, az Álomföld, ahonnan az egész történet indul, s amely kísértetiesen emlékeztet egy jelenségre, mely a történetet író személyét érinti, történetesen arra, hogy - műveiből kikövetkeztethetően - Lovecraftnak is egyre inkább nehezére esik életben tartani érdeklődését az általa teremtett álombéli földek iránt. Igaz, Lovecraft maga még csupán harminchat éves, de már érzi a benne végbemenő változásokat, és mer gondolkodni és jósolni. Félelmetes, hogy éppen négy évvel később, 1930-ban fogja majd megírni saját írásának pillanatnyi élményétől elragadtatva s a választott stílusirányzat követelményeinek eleget téve egész életművét félresöprő elbeszélését, a Suttogás a sötétben című elbeszélését (The Whisperer in Darkness), amely közel áll ahhoz, hogy egy olyan írói én szerzeményének tekintsük, aki már valóban elvesztette „az álmok kapujának kulcsát”.

Randolph Carter alakja

Túl azonban a tényen, hogy Lovecraft saját, jól felismerhető toposzaként életrajzi vonásokat csempész a műbe, Randolph Carter alakja úgyszólván rejtve marad előttünk. Alig tudunk meg róla valamit, s ha mégis, az csak tovább erősíti bennünk a gyanút, hogy Randolph Carter akár mi is lehetnénk: mi, akiket valaha bizony érdekeltek a hétköznapi életen kívül eső dolgok; mivel ezek az adalékos, szűk marokkal mért információk igazából nem Carterhez, hanem a magunk világához, önmagunkhoz visznek közelebb. A szinte nullinformációs leírásfolyamba például majdhogynem oda nem illően hasít bele a közölt adat: Carter Bostonban él.
   Ám nézzük, mit is tudunk meg Randolph Carterről! Tudjuk, hogy harmincéves, vagyis se nem öreg, se nem fiatal; s később még megtudjuk, hogy részt vett az I. Világháborúban¹. Álmodozó természet, aki "sok mindent olvasott dolgokról, és túl sok embernek beszélt róla." "Jó szándékú filozófusok azt tanácsolták neki, hogy a dolgok logikus kapcsolataira figyeljen, elemezze a gondolatait és ábrándjait formáló folyamatokat." Carter tehát meg nem értett ember. Környezete a logikára, vagyis az észre hivatkozik, irtózik minden titokzatostól, s meg sem tűri azt. Lovecraft a századelőn divatba jövő freudizmusra, illetve a pszichoanalitikus pszichológiai iskola tanításaira utalva érzékelteti a kor szegényességét, amely el nem ismer titkokat, de vakon hisz abban, hogy birtokában van a megoldásnak. A veszteséget, amely e gondolkodásmód által éri a világot, Lovecraft egyértelműen fogalmazza meg: "A csoda eltűnt..." S rögtön okát is adja e szomorú jelenségnek: "...Carter megfeledkezett róla, hogy az egész élet képsor az agyban, melyben nincs különbség a valós dolgok és a belső álmok között, és nem létezik ok, amely alapján egyiket többre lehetne becsülni a másiknál." E magyarázat okfejtés, egyben egyfajta védőbeszéd is. Ha figyelünk, észrevesszük, hogy Lovecraft tulajdonképpen hitet tesz a fantasztikus irodalom mellett. Még véletlenül sem csak Carter agyáról beszél, ahogyan az Bihari György fordításában olvasható. Hanem épp ellenkezőleg: általánosít; tehát állást foglal és tényként kezel: "all life is only a set of pictures in the brain".
   Carter tehát álmodó ember, az író, s Carter az, akivel azonosulunk, aki mi vagyunk. Carter tehát maga az álmodó ember megtestesítője. Figurája egyszerre egyedi és mindenki által érthető. Lovecraftnak sikerül véghezvinnie azt, amire csak igazi tehetségek képesek: személyes problémájának megfogalmazása révén egy egész közösség problémáját érinteni - az emberiségét.
   Szimbólummá előléptetve Carter egyetemes, archaikus örökségévé válik az emberiségnek. Ő a sorsába bele nem nyugvó, kutató ember, illetve emberi elme, aki vállalja a terheket, amelyek a kereséssel járnak.

Keresés

Ám túlságosan előreszaladtunk. Térjünk vissza oda, hogy Randolph Carter világa egyéb vonatkozásaiban is kísértetiesen hasonlít a miénkre, a 20. század végire. Elég csak megfigyelnünk, hányféle módon, mi mindennel próbálkozik Carter, hogy megtalálja elveszett paradicsomát, azaz a nyugalmat és a kielégülést, amelynek biztosítása minden vallás célja is egyben.

Deszakralizáció és materializmus

Lévén a századelő embere hitetlen, az elbeszélő hangja így kezdi ecsetelni a Cartert körülvevő világ hiábavaló próbálkozásait arra, hogy az önámítással mit kezdeni nem tudó, igazabb világot kereső embert magába szippantsa:
   "A szokás a fülébe zsongta a fogható és fizikailag létező dolgok babonás tiszteletét, és titokban szégyenkezett amiatt, hogy látomásokban lakozik. Okos emberek azt mondták neki, hogy egyszerű ábrándjai együgyűek, gyermekesek, sőt képtelenek, mert szereplői csökönyösen jelentősnek és céltudatosnak képzelik magukat, miközben a vak kozmosz céltalanul forog a semmiből a valami felé, és a valamiből vissza a semmibe, nem törődve, még csak nem is tudva a sötétben fel-felvillanó vágyak vagy tudatok létezéséről.
   Odaláncolták a valósághoz, aztán addig magyarázták, hogyan működnek a dolgok, amíg a titok el nem tűnt a világból. Amikor panaszkodott, és el akart menekülni a szürkület birodalmaiba, ahol színes elmeforgácsaiból és dédelgetett képzettársításaiból ötvözött lélegzetelállítóan ígéretes és kiapadhatatlanul gyönyörűséges látványokat a mágia, a tudomány legfrissebb vívmányaira hívták fel figyelmét, azt akarták, hogy az atom örvénylésén, az égi dimenziók rejtelmein álmélkodjék. És mikor vonakodott ujjongani a megismerhető és mérhető dolgokon, azt mondták, hiányzik belőle a képzelőerő, és éretlenségében jobban szereti az álombéli illúziókat a fizikai teremtés illúzióinál."

Uniformizáció

Láthatjuk: a világ beolt, okít, nevel, agyat mos és csendre int. Magyaráz és elfojt. Mindemellett pedig hiábavalóságról beszél, észre sem véve, hogy önmagával kerülve ellentmondásba saját létjogosultságát is kétségbe vonja. Így aztán nem is meglepő, ha más nem marad utána, mint pusztulás, s hogy nem ismer más utat, csak amelyet maga tapos ki. Egy ilyen világban csak a kutató ember alkalmazkodik, mindenki más résszé, alkotóelemmé, kötőanyaggá válik, s Randolph Carter, mint olyan számára, aki kilóg a sorból, aligha akad más lehetőség, ha be akar illeszkedni, mint hogy beáll a sorba. "Így hát Carter igyekezett azt tenni, amit a többiek, és mímelte, hogy a közönséges események, a földhözragadt elmék indulatai többet jelentenek számára, mint a ritka, kifinomult lelkek álomképei. Nem vitatkozott, mikor azt hallotta, hogy a való életben fontosabbak egy leszúrt disznó vagy egy savhiányos földműves kínjai, mint Narath páratlan szépsége száz faragott kapujával, kalcedonkupoláival, amelyekre halványan emlékezett álmaiból, és aggályosan elsajátította a szánakozás és a tragédia értelmét."

Önmegtagadás

Carter tehát igyekszik megtagadni önmagát, s az alkalmazkodásban el is jut a képmutatásig, amelynek képessége alapvető követelmény a társadalmi életet élő emberek számára. Önmagát ugyan nem tagadja meg, de már nem is vállalja fel a közösség előtt. Hitegetni azonban nem képes magát; nem képes nem észrevenni a társadalmi élet nyújtotta lehetőségek hiábavalóságait és álságosságát. Ahogyan Lovecraft folytatja: "...időnként, ha nem akarta is, meglátta, mily sekélyes, megbízhatatlan és értelmetlen minden emberi törekvés, és mily kongó ellentétben állnak igazi ösztönzéseink az állítólag magunkban hordozott hangzatos ideálokkal. Udvariasan nevetgélt, ha arra tanították, milyen szertelenek és mesterkéltek az álmok, de ő úgy látta, éppen hogy a szépségekben szégyenteljesen szűkölködő, saját esztelenségét és céltalanságát beismerni ostobán ódzkodó mindennapi élet az, mely ízről ízre mesterkélt és szertelen." Hogy mit tehet egy entellektüel, egy egyéniség, ha meg nem értett, s egy ráerőltetett viselkedésformát kénytelen magáénak vallani? Természetesen megkeseredik, és keserűségét abban a formában adja környezete tudtára, amelyet még hajlandó, de legalábbis kénytelen elnézni neki: szatirikus lesz belőle: "Így hát afféle humorista lett belőle, míg meg nem látta, hogy még a humor is üres az összefüggések vagy összefüggéstelenségek igaz törvényeitől megfosztott, értelmetlen világegyetemben."

Dogmatizmus

Randolph Carter azonban sokkal kiábrándultabb és csalódottabb, de kreatívabb egyéniség is annál, hogysem beérje azzal, hogy egy olyan világra pazarolja szellemi képességeit, amely nemhogy felfogni vagy megérteni nem képes lelkivilágának, valóságos igényeinek mibenlétét, de még csak tudomást sem hajlandó venni róla. A lét örök kérdéseit feszegető s a konvencionális polgári életforma értelmetlenségével szembekerülő ember, aki azonban eme bizonyos polgári életforma adta lehetőségeken belül keresi a választ, hiszen részévé kíván válni, s ezért alkalmazkodni kényszerül, természetes módon fordul a vallás, az aktív vallásos élet felé. Carter is megteszi ezt a lépést kénytelen-kelletlen. Lovecraft nem felejti el hangsúlyozni, hogy bár ennek a lépésnek a megtételére Cartert természetes lelki forrásból fakadó vágy sarkallta, ezt a lépést a transzcendens s a misztikum felé gyermeki áhítattal s hittel fordulni kész lélek mint a polgári lét börtönének rabja s mint a társadalom elvárásainak megfelelni s annak igényeit kielégíteni kívánó szolga tette meg, s hogy éppen ezért mint bukik meg próbálkozása az önmagával meghasonlott egyház és képviselőinek különböző ellentmondásain. Lovecraft így írja le a vallás adta lelki és szellemi tápláléktól való megcsömörlés folyamatát és mikéntjét: "Szolgaságának első napjaiban a szelíd templomi hit felé fordult, melyet apáinak naiv bizalma kedveltetett meg vele, mert ebből mintha misztikus utak indultak volna, melyek menekvést ígértek az élettől. Csupán alaposabb vizsgálódás után fedezte föl az éhező képzeletet és szépséget, az áporodott és lapos közhelyeket, a rendíthetetlennek kikiáltott igazság bagolyszerű nehézkességét, amely unalmasan és lehengerlően uralkodott legtöbb professzorának előadásaiban, vagy látta át fonákságát az igyekezetnek, mely továbbra is szó szerinti értelmet akar tulajdonítani az ősember mára levetkezett félelmeinek az ismeretlennel szemben. Fárasztónak találta azt az ünnepélyességet, mellyel az emberek földi igazságot akarnak csinálni ősi mítoszokból, holott épp agyondicsért tudományuk cáfolja őket szóról szóra. Ez a nem helyénvaló ügybuzgalom megölte a ragaszkodást, melyet talán táplálhatott volna a régi hiedelem iránt, ha az beéri azzal, hogy átszellemült ábrándok igaz köntösében kínálja a zengő szertartásokat és érzelmi pótlékokat."
   Lovecraft kitűnő érzékletességgel ecseteli Randolph Carter tapasztalatait, s így éleslátásának köszönhetően precíz és érthető képet fest korának válságba jutott egyházáról. Ám nem csak arról. Nagyító alá veszi azokat is, akik az ő szavaival élve "elvetették a régi mítoszokat". Carter őket "még rútabbnak" találja. Szemével láttatva a századelő tüzéreit, akik az egyház és általában a vallások állásait ágyúzzák, egyúttal az író ars poeticájának egy darabja is megfogalmazódik ezekben az ateistákat bemutató sorokban - sűrűn átitatva persze azzal a lovecrafti filozófiával, amely más Álomföldeken játszódó írásában is (The Quest of Iranon, Celephais) konkrétan megfogalmazódik: "Ezek nem tudták, hogy a szépség lényege a harmónia, és hogy egy céltalan világegyetemben nincs törvénye a szépségnek, kivéve, hogy összhangban legyen a kezdetben volt álmokkal és érzésekkel, melyek vakon mintázták kisded szféráinkat a kozmoszból. Nem látták, hogy jó és rossz, szépség és csúfság távlati cifraságok csupán; értéküket a kapocs adja szerencsés apáink hitvallásának tárgyához, melynek finomabb részletei minden fajtában és kultúrában különböznek egymástól. Ezek vagy mindenestül tagadtak mindent, vagy átgyúrták a barmokéval közös, megbízhatatlan, durva ösztönökké; így bűzben, fájdalomban, rútságban, aránytalanságban tengették napjaikat, ama nevetséges büszkeségben éldelve, hogy elszöktek valamitől, ami semmivel sem volt tévesebb annál, mint ami fogva tartotta őket."
   S a műnek ezen a pontján nem csak az mutatkozik meg, hogy Lovecraft mennyire tisztában van azzal, amiről ír, hogy Robert E. Howarddal ellentétben nemcsak érezteti, de tisztázza önmaga s egyúttal olvasója számára, s ily módon tudatosítja is azokat a konkrétumokat, amelyek kiváltják ellenszenvét kora iránt (gondolok itt arra, hogy nyilvánvalóan Freud nézetei és Frazer felismeréseinek alapos ismerete húzódik meg a sorok mögött; s hogy bár előbbinek hatására bizonyos körökben pánikszerűen formálódik át az alkotói szemlélet, azok Lovecraft életművében, lévén, hogy az író egyszerűen túl otrombának tartja őket, határozott elutasításra találnak); hanem az is, hogy a mű koncepciójának kivitelezésében mennyire következetes. Ugyanis ezen a ponton nem kéne ateistákról papolnia, ha csak a szépség iránti sóvárgásról, a szépség kereséséről kívánna szólni, mint már annyiszor tette, de Lovecraft koncepciója most nemcsak ez, hanem az egész általa megismert 20. század kórképének hiteles felvázolása, hogy ő maga és olvasója is átlássa a lehetséges utakat, és rámutatva azok járhatatlanságára igazolja az általa választott és járni kívánt út helyességét, mely - ha a szóban forgó idézet első mondatát nézzük - az irodalomra vetítve egyben egy stílusirányzat létjogosultságának igazolása is.
   E két szélsőség lehetetlen mivoltát kihangsúlyozandó végül egyetlen tömör mondatba sűríti mindazt, ami az arany középutat járó átlagpolgártól megkülönbözteti a vakon hívőt és a megrögzött ateistát: "A félelem és a vak jámborság isteneit elcserélték a szabadosság és az anarchia isteneire." Vagyis mindkét fél hisz isteneiben, de hitük különbözősége elsősorban annak tárgyában mutatkozik meg, s így Carter, képtelen lévén arra, hogy őszintén a magáénak vallja álláspontjukat, nem tud hinni egyikben sem.

Kispolgári lét

A nyárspolgár számára az alkotmányban biztosított jogok, de még előbb a társadalmi konvenciók lesznek a mérvadóak, ám ha az átlagpolgár szerepe eljátszhatatlannak bizonyul Carter számára, akkor eme dolgok távolabb állnak jellemétől, mint a materializmus tanai, s éppen ezért még kevésbé vannak rá hatással, mint a fentebb említett tudós gondolkodók szellemisége. Ahogy Lovecraft írja: "Carter nemigen kóstolt bele a modern szabadságba; olcsósága, hitványsága émelyítette szépségimádó szellemét, értelme föllázadt a piszkos logika ellen, amelynek bajnokai a megdöntött bálványokról letépett szentséggel próbálták bearanyozni a nyers ösztönt."

Polgári ideológiák - Hazug ábrándok

S az író, ahogyan eddig is, nem egyszerűen Carter szemszögéből láttatja a világot, és írja le az általa tapasztalt és megismert tudatformákat, illetve világnézeteket, hanem mint egyes szám első személyű elbeszélő ad hangot véleményének. Más kérdés, hogy Carter - értelemszerűen - azonos véleményen van az elbeszélővel - Lovecraft az ő szemén keresztül ismerteti meg az olvasóval világát és korát; a következőképp:
   "Látta, a legtöbben nem képesek szabadulni az illúziótól, hogy az életnek attól függetlenül is van értelme, amit az emberek beléálmodnak, és még akkor is fölébe helyezik a szépségnek az otromba erkölcsöt és a kötelességeket, amikor tudományos felfedezéseik öntudatlanságától és személytelen erkölcstelenségétől jajgat az egész természet."

Túltechnicizálódás

Lovecraft személyes életfilozófiáján kívül, mely szerint a világ olyan, amilyennek az ember látja, vagy éppen látni akarja, a huszadik (s valószínűleg, míg az emberi faj él, minden utána következő) század egyik általános jellemzőjének iszonytató és hátborzongató mivoltára mutat rá: a felelőtlen és oktalan technicizálódás következményeire, a környezetszennyezésre és -rombolásra.
   Lovecraft két olyan témát érint ezen az egy - fentebb idézett - mondatán belül, amelyet majd olyan művek karolnak, illetve dolgoznak föl, amelyeket bizton sorolhatunk a huszadik század legnagyobb regényei közé: Elias Canetti Káprázat és Tolkien A Gyűrűk Ura című nagyregénye; a monománia és a környezetszennyezés problematikáját.
   Jellemző, hogy Lovecraft mennyire tartja magát koncepciójához. Életfilozófiáját és annak viszonyrendszerét nem egyszerűen belecsöpögteti a műbe, de a háttérben a korkép mögött meghúzódó másodlagos szervezőerő szintjére emeli: "A félreértelmezett szabadság, igazság és logika bűvöletében - írja, nem véletlenül a klasszikus filozófiai rendszerek központi témáira utalva - vakbuzgón elvetik az ótudományt, az ősi hitet és a régi utat; még csak eszükbe sem jut, hogy ez a tudomány és ez az út formálta gondolataikat és ítéleteiket, jelentette az egyetlen törvényt és útmutatót a cél vagy támpont nélküli világegyetemben."
   Lovecraft a jóság helyett a szabadságot, a szépség helyett a logikát említi, ami akkor sem meglepő, ha meggondoljuk, hogyan vélekedett a jó és rossz, szép és csúf ellentétpárjáról néhány bekezdéssel korábban. Azonban éppen mert a huszadik század Amerikájának s majdan az egész nyugati civilizációnak a szabadság eszménye fontosabb, s ahogyan azelőtt a nyugati, keresztény kultúrákban a jóság, nap mint nap hangoztatott értékévé vált, s mert a szépség, mint a jóság Lovecraft koncepciója szerint elképzelhetetlen, ha nincs összhangban a kezdetben volt álmokkal, nagyon is érthető, hogy nem a hagyományos polgári értékrendnek megfelelő szépség-igazság-jóság értékhármas félreértelmezéséről beszél, hiszen ez a polgári értékrend ebben a korban már megsemmisülőfélben van.

Megsemmisülő polgári értékrend

Az ótudomány, az ősi hit, a régi út, vagyis a tradicionális módszerek, a tradíciók, Isten és a család, vagyis a hagyományos polgári értékrend azon alapjai, amelyeknek szellemében H. P. Lovecraftnak még volt alkalma felnőni, de amelynek hanyatlását meg kellett hogy élje családja és egzisztenciája hanyatlásával együtt, Lovecraft érett férfikorában már csak nyomokban lelhetőek fel. Amikor Az ezüstkulcsot írja, az I. világháborúval a valamikori nyugodt, kiegyensúlyozott, békés, harmonikus és mindenekfelett szép világ már örökre a múlté, s ennek a gyerekkori élménynek szilánkjait az író gyerekkorának emlékképeivel együtt őrzi. S ezért tűnik olyan mesebelinek és távolinak számára, mint valami illúzió, amely látszólag azért oszlott szét, mert felnőtt. Vagyis Lovecraft Az ezüstkulcsban közvetlenül fogalmazza meg személyes élményét, éppen úgy, ahogy a Celephaisban, ahol a főszereplő Kuranes egy ősi család utolsó leszármazottjaként nem találván helyét a londoni milliók között visszatér gyermekkorának álomvilágához, s ezzel örökre kivonul a valóságból.

A különböző világnézetek egymás mellett élésének társadalmi következményei - Értékválság

Ám az író még tovább megy a felvázolt társadalom ábrázolásában, és a következő lépésben e társadalom uralkodó világnézeteinek következményeit veszi szemügyre: "E mesterséges keretek híján életükből mind jobban kilúgozódott az irány és az érdek, míg végül mímelt hasznosságba, nyüzsgésbe, zajba, izgalomba, barbár kérkedésbe és állati indulatokba akarták fojtani unalmukat. Amikor ezek színüket vesztették, csalódást okoztak, vagy hirtelen émelyíteni kezdtek, akkor a keserűséget, gúnyt választották, a társadalmi rendben kerestek hibákat."

Antiutopikus látomás

Lovecraft hihetetlen éleslátással és tömörséggel önti szavakba a század első harmadának morális válságát, s azzal a biztos látnoki képességgel, mely minden korára különösen érzékeny író és költő sajátja, vetíti elénk az elkövetkezendő évtizedek minden borzalmát, noha kifinomult intellektusa nem képes megbirkózni azzal, amiről voltaképp értekezik (tudniillik, hogy amiről ír, néhány évvel később már nem csak az akarat, de a cselekvés szintjén válik valósággá). Igaz ugyan, nem is valamely elrettentően negatív jövőképfestés a célja, hanem korának minél hűbb ábrázolása, hogy érzékeltetve Randolph Carter cseppet sem irigylésre méltó helyzetét, magyarázatot adjon annak különös, nem mindennapi viselkedésére. "Soha nem jöttek rá - folytatja -, hogy maguk a durva lapok voltak olyan csalárdak és ellentmondásosak, mint őseik istenei, és hogy a pillanatnyi vágyak kielégítése pusztulást hoz a következő pillanatban." És ezzel Lovecraft máris visszakanyarodott sajátos életszemléletéhez. Ahogy az óriás tengeri kígyó testének is csak bizonyos, ugyanakkor kiszámítható közönként bukkan fel egy-egy félköríve a vízfelszín fölé, s válik ezáltal láthatóvá, úgy bukkan fel újra és újra Lovecraft filozófiája, s kapunk ezáltal teljes képet az egészről, miként a hüllőről is, ha csak bizonyos részeit ismerjük is meg.

Végkövetkeztetés avagy Lovecraft filozófiája

Ugyanakkor a filozófiához visszakanyarodván Lovecraft egyszerre zárja le egy-egy önálló, ám értelemszerűen egymásba fonódó gondolatmenetét: "Nyugalom, tartós szépség csak az álomban létezik, és a világnak ezt a vigaszát lökik félre, amikor a valóság imádatában megtagadják a gyermekkor, az ártatlanság titkait." S Carter történetének mesélésében is innen lép tovább.
   "Az űrnek és nyugtalanságnak e zűrzavarában Carter igyekezett úgy élni, ahogy egy élénk eszű, tisztes örökséggel bíró embernek illik. Hogy álmai elfakultak a kor gúnykacajában, már nem tudott semmiben sem hinni..."

Hitetlenség - Káosz

Ûr és nyugtalanság. Zűrzavar. Ezzel a két, illetve három szóval jellemzi Lovecraft a kort, s ebbe a sűrítménybe robban bele a mű immáron ki tudja, hányadik felismerése: ebben a világban semmiben sem lehet hinni. Megint csak egy olyan vonás, amely a huszadik századra általánosan jellemző. A kor, amelyben már minden eszmét lejárattak, minden vallást kipellengéreztek, minden hőst deheroizáltak, amelyben bálványokról tépik le a szentséget, s amelyben elveszik az emberektől az álmokat, az a kor nem képes igazi értéket szülni, sem pedig meglévőt kibontakoztatni. S a már jól ismert okokból az egyetlen igaz és örök szépség sem születhet meg ebben a világban. A megoldást a menekülés jelenthetné Carter számára, ámde sorsa másképp alakul: "...a harmónia szeretete nem engedte, hogy túlságosan eltávolodjék fajának útjaitól és pozíciójától."

Konvencionális életmód

Carter tehát belső igényeiből fakadóan enged (egyelőre) a társadalmi konvencióknak, ellentétben például A kutya (The Hound) két főhősével, akik mit se törődve a külvilág véleményével kizárólag eszement szenvedélyüknek élnek, s nem is törődnek mással, csak perverz, groteszk és obszcén vágyaik kielégítésével. "Ocsmány expedícióik" (sírrablás) során megszerzett zsákmányukat a "neurotikus virtuózok sátáni ízlésével" rendezik be, létrehozva így a "borzalom és bomlás világegyetemét", "csak hogy felizgassák eltompult érzékeiket", mígnem egyszer csak...
   A menekülésnek, "eltévelyedésnek" azonban csak egyik formája lehet az, amelyet St. John és barátja, az elbeszélő űztek. A korunkbeli ember inkább (legalábbis egyelőre) - Carterhez hasonlóan - kerüli az extrém helyzeteket, törődve egzisztenciájával. S talán nem árt még egyszer hangsúlyozni: Carter szociális helyzete lehetővé tette volna számára, hogy St. Johnék életmódját válassza. Az, hogy Lovecraft négy év elmúltával egy olyan műben, mint Az ezüstkulcs visszatér a témához, csak a mű dimenzionáltságát igazolja, egyszersmind rámutat az író koherenciát kedvelő alkotószemléletére, amelyet előszeretettel alkalmazott minden alkotói korszakában és természetesen azok között is, s ezért is nem minden szempontból jogos a korszak szó használata. (A kutya jó példa erre; 1922-ben íródott, amikor Lovecraft úgymond „Dunsany hatása alatt állt.”)

Elvágyódás és beilleszkedés

Visszatérve azonban a menekülésre, amely külön nevet is kapott az irodalomban (littérature d' évasion, azaz menekülő irodalom), azt javaslom, álljunk meg egy gondolat erejéig. Minden jóérzésű halandó, aki csak egy kicsit is együtt érez Randolph Carterrel, elvágyódik ebből az életből, elutasítja totális értékvesztettségében hánykolódó korunk zűrzavaros miliőit, s megcsömörölve világunktól egy határozott, világos és járható értékrendet kívánván maga előtt látni egy olyan korba, világba vágyik, ahol van tartalmuk a hagyományos értékeknek, ahol lehetséges nagy tetteket végrehajtani, s ahol ezeknek a tetteknek lehet következményük: a jó cselekedeteknek a jutalom, a rossz cselekedeteknek a büntetés. Természetesen botorság volna azt hinnünk, hogy nem az "érdek" volt mindig is az elsődlegesen meghatározó tényező az emberi kapcsolatokban úgy az egyén, mint a közösség szintjén, ugyanakkor talán az "irány", a gátlástalan szándék nem volt mindig olyan gusztustalanul egyértelmű, olyan ízléstelen, mint korunk erkölcstelen, semmilyen illemet sem ismerő társadalmában, ahol a konvenciók nem őrködnek a morál felett. Mindazonáltal az áldozatvállalást, a hősiességet, a lemondani tudást, az önzetlenséget mint követendő eszményképet elismerték, s ha létezett róluk mese, fáma, mítosz, legenda, rege, szóbeszéd, könyv, papirusztekercs, vagy éppen játszották a színházban, a közönség, a befogadó közeg, a közösség, amelyekben ezek a művek, hiedelmek, történetek megszülettek és éltek, valóságként élte meg őket. És ez a lényeges különbség - a századelőn még nem is olyan "régmúlt" korok és a 20. század emberének kollektív tudata között - az alapja minden olyan vágyakozásnak, mely irigy sóvárgással tekint ama egyszer s mindenkorra letűnt világok értékrendjeire, s azokra a kivételes személyekre, akik ezeknek a világoknak sorsát befolyásolni voltak hivatottak. Még egyszer hangsúlyozom: ezek a korok a múlt korai. S mivel mi itt, a századvégen, illetve Lovecraft kortársai ott, a századelőn, a huszadik század emberei már nem vagyunk képesek hinni, nem hihetünk semmiben sem, vagyis nem alkalmazhatjuk a lovagok etikáját és értékrendjét saját életünkre, s nem követelhetjük vagy várhatjuk el vagy kérhetjük számon ugyanezt vagy valami hasonlót - szájízünk szerint - a társadalomtól, előszeretettel vesszük ezt a korkülönbséget tudomásul, hiszen azokban az időkben a már említett okok miatt mégiscsak léteztek ezek a világok, léteztek ezek az értékrendek és léteztek emberek, akik ezek szellemében éltek és tevékenykedtek, mi több: hatottak világunkra. Nem kérhetjük számon már csak azért sem, mert az említett eszményképek gyakran éppen az egyénre vannak kihegyezve, a tömegkultúrának pedig tucatemberre van szüksége, nem pedig személyének egyéni értékeivel tisztában lévő és egyedi igényeit megfogalmazni tudó individuumra, akit sajátosan csak rá jellemző érzelem és gondolat-, vagyis lelkivilága vezérel, s éppen ezért lehetetlenség oly mértékben befolyásolni, ahogyan a fogyasztói társadalom polgárát kell, s ahogyan az a tömeget manipuláló, ugyanakkor kiszolgáló sejteknek megfelel. Márpedig Lovecraft Amerikája, pontosabban Randolph Carter jelene ily módon felépülő szervezet; egy Carterhez hasonló karakterű figura nem is talál egyhamar megfelelő társaságot benne: "Egy ideig barátokat keresett, de hamar belefáradt érzelmeik nyerseségébe, látomásaik egyhangúságába és szürkeségébe. Tétova örömére szolgált, hogy csak távoli rokonai voltak, akikhez nem volt köze, mivel amúgy sem értették volna meg szellemi életét. Ez alól csak nagyapja és Christopher nagybátyja jelentett kivételt, ők pedig rég meghaltak."

Az autentikus lét ellehetetlenülése

Mikor pedig egyetlen emberként maga próbál a szépség forrásává válni, változtatni, bedobni valamit, alkotni, szülni, kiábrándító tényekkel kénytelen szembenézni önnön személyével kapcsolatosan: Lovecraft így ecseteli az író kétségbeejtő felfedezését: "Ismét könyveket kezdett írni, amiről akkor mondott le, amikor álmai először hagyták cserben. De most már ebben sem lelt enyhülést vagy beteljesedést; a Föld érintése rajta volt elméjén, nem tudott olyan szépségekre gondolni, mint hajdanán. Ironikus humor rontotta le az alkonyi minareteket, amelyeket épített, és a valószerűtlenség földi félelme tarolta le tündérkertjének finom és meghökkent virágait."

Írói kifejezésmód és művészi hitvallás

Randolph Carter álomélményeiből merített azelőtt, következésképp (a mű koncepciója szerint) hiteles forrásból. Fantázia-történeteket írt, képzelt világokat írt le; vagyis olyan környezetet teremtett olvasója számára, amelyben a már sokat emlegetett értékrendek létezésének s létjogosultságának megkérdőjelezése is merő képtelenség, ha az ember nem olyan gőgös olvasó vagy irodalmár, hogy egyáltalán hajlandó észrevenni ezt a tényt. Carter - miként Lovecraft is - fantasy-műveket írt. A fantasy az a bizonyos stílusirányzat, amelyre az egyénben felmerülő igény születését a kezdetektől követhettük nyomon. S éppen mert a képzelt világ, a képzelt kor, az idealista érték- és optimista életszemlélet az uralkodó stíluseleme ennek az irodalomnak, senki emberfia nem kérheti számon olvasóin a bolondságot, hogy "túlhaladott", korszerűtlen, az emberiség gyermekkorára jellemző, sosemvolt, lejáratott, divatból kiment nézetekért rajonganak, hogy valamiért ezeket tartanák ideálisnak, követendő eszmerendszernek, vagy cselekedeteik maximája alapjának.

   Csakhogy Carter "elvesztette az álmok kapujának kulcsát". "Alakjaira a hamis sajnálkozás löttyintett érzelgősséget, míg a valóság, a jelentőségteljes események és emberi szenvedélyek mítosza az allegóriák fátyoláig és az olcsó társadalmi szatíráig alacsonyították magasan szárnyaló fantáziáját. Új regényei olyan sikeresek voltak, amilyenek a régiek sohasem; mivel tudta, mily üreseknek kell lenniük, ha elnyerték egy sekélyes csorda tetszését, elégette őket, és abbahagyta az írást. Nagyon kecses írások voltak, amelyekben udvariasan nevettek a könnyű kézzel felvázolt álmokon, de Carter látta, hogy mesterkéltségük elszívja az egész életet." Ha valahol a műben igazán tetten lehet érni a tömegkultúra bemutatását, akkor azok ezek a sorok (amelyekben egyben a cinikus chestertoni meglátás is visszhangzik, illetve felfedezhető, mely szerint "a siker a legnagyobb kudarc"); egyszersmind az egyes szám első személyű elbeszélő (Carterével természetesen egyező) véleményét is tükrözik.
   Lehetetlen ugyanakkor nem észrevenni Carter s műveihez való viszonyának megváltozásában a Michael Ende teremtette Fantázia és a valós világ között fennálló viszony ősképét s Carter alakjának hasonlóságát a klasszikusokhoz méltó fantázia-szépirodalom néhány kiemelkedő alkotásának főszereplőihez: hogy író s kirekesztett, ahogyan Bux Barnabás Boldizsár, A Végtelen Történet főhőse is az, ahogyan Thomas Covenant, A Kárhozat Urának Átka főhőse is az, s akik szintén létező álomvilágokban tesznek hatalmas utazásokat, míg végül megtalálják önmagukat. Carter alakja tehát a fantasy-irodalom jól ismert alakjainak előképe, ahogyan maga sem teljesen eredeti, hiszen éppúgy megvan az ősképe, mint az említett férfiaknak, akiknek nagy utat kell bejárniuk, hogy bizonyíthassanak. S persze nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Randolph Carter nem akármilyen író volt: éteri világokkal állt kapcsolatban, s volt bejárása oda. Olyan szerző volt, aki álmokból ihletődött, sámán és bárd volt egyszerre, aki mikor majd az Álomföldekre települ át, királyoknak kijáró tiszteletben részesül, sőt elfoglalja a mesés tornyú Ilek-Vad opáltrónját a Skai-folyón túl. Ámde ismét túlságosan is előreszaladtunk.

Okkultizmus

Térjünk vissza oda, ahol elhagytuk Carter történetét, amikor kétségbeesett próbálkozásai mind az alkotás, mind a szabadulás területén hiábavalónak bizonyultak! Mit tud még a huszadik század nyújtani, amiben az ember hihet, ha éppen hinni akar, mert menekülni szeretne a valóság fojtogató légköréből? Az okkultizmust természetesen, melynek "népszerű tanai" épp olyan divatosak ma, 1996-ban az Államokban - kiábrándító módon Magyarországon is -, mint az író korában.
   "...szándékosan az illúzióhoz fordult, a közönségesség ellenszereként használta a bizarrt, az excentrikust. Mindazonáltal hamarosan ezekben is megmutatkozott a szegénység, a terméketlenség, látta, hogy az okkultizmus népszerű tanai éppolyan szárazak és merevek, mint a tudomány tételei, de még a megváltó igazság gyenge balzsamát is nélkülözik."
   Lovecraft nem felejti el hangsúlyozni, hogy Carter szándékosan fordul az illúzióhoz, s tudatosan kívánja kitölteni vele a tudati világában keletkezett űrt. Kudarca törvényszerű, ha elismerjük Lovecraft álláspontját: "Az otromba butaság, hamisság, sáros gondolkodás nem álom, és nem kínál menekvést az életből egy, az övéhez foghatóan pallérozott elmének."
   Azzal, hogy Randolph Carter megpróbálkozik a vallásgyakorlatnak ezzel a különös, bizarr fajtájával, elveszettség-érzetének, ugyanakkor még nem a végletekig való elcsüggedésének ténye húzattatik alá - kétszeresen is, hiszen nemcsak a „hit” megélése, de a - Carter számára új - írói kifejezésmód is megmérettetik a férfi mércéjével.

Bezárkózás

Ha azonban az okkultizmussal megpróbálkozott, és átmeneti, illuzórikus kielégülést tudott nyújtani számára, miért ne próbálkozhatna meg sötétebb tanokkal, amelyekben az okkultizmus, de minden vallási hiedelem és mítosz gyökere rejlik? - teszi fel a kérdést Carter. S a válasz, a megoldás olyan kézenfekvő, hogy a műnek ezen a fordulópontján az olvasó talán észre sem veszi; vagy ha mégis, csak egy pillanatig néz föl a sorokból, azután rábólintván a történésekre hagyja magát sodortatni Randolph Carterrel: testével és elméjével együtt az ismeretlenbe. "Így hát még különösebb könyveket vásárolt, és olyan emberek ismeretségét kereste, kik mélyebbre ereszkedtek a fantasztikus tanok szörnyű kútjában; alámerült az öntudat oly titkaiba, ahol kevesen jártak őelőtte, az élet rejtett vermeit, legendáit, emlékezet előtti üledékeit tanulmányozta, amelyek ezután sem hagyták nyugton. Elhatározta, hogy egzotikusabb síkon fog élni, bostoni otthonát változó hangulatának megfelelően alakította át; minden szoba ehhez alkalmazkodott, színnel, könyvekkel, tárgyakkal teremtve ingereket a szemnek, a bőrnek, a fülnek és az orrnak."
   Randolph Carter bezárkózik: önmaga számára teremt álomvilágot. A valós világról csak annyira hajlandó tudomást venni, amennyire az általa teremtett világba beleillik. Kien professzor, Korándi Károly Konrád és a hús-vér, valóságos Tolkien professzor alakjainak előképe ezen a ponton Randolph Carter. Kien, a Káprázat hihetetlen, emberfelettinek mondható szellemi kapacitással bíró elméje befalaztatja szobája ablakait, s a csupasz falakat könyvespolcokkal rakja meg. A falak nem csak a tudományos munkáját zavaró tényezőket zárják ki a már-már éteri síkon mozgó szobából, amelyet csak meghatározott időközönként hagy el egy-egy, bizonyos könyvesboltok rutinszerű vizitjére szóló séta erejéig, de őt sem engedik kitekinteni az utcára: a rózsa illatát csak könyvből ismeri. Korándi úr Kienhez hasonló módon barikádozza el magát antikváriumában könyveinek halmai közé. E kivonulás, vagy ha úgy tetszik, menekülés védőbeszédét pedig az esténként íróasztala elé sosemvolt idők és földek dalait és történelmét kutatni leülő Tolkien írja meg, amely így szól:
   "Amellett kardoskodtam, hogy a mesék egyik legfontosabb feladata a menekülés. S minthogy én kedvelem a meséket, természetesen visszautasítok mindenfajta gúnyt vagy sajnálkozást, amely manapság a »meneküléssel szemben megnyilvánul; erre a hangnemre, amely az irodalomkritikákban tűnik fel, még csak nem is ad okot a szó alkalmazása. Azok, akik helytelen módon használják, előszeretettel emlegetik a Valódi Életet - szerintem ebből igencsak célszerű a menekülés, és még akár hősies is lehet. A valódi életben nem érdemes kárhoztatni (hacsak nem sikertelen); a kritikák szerint viszont annál rosszabb, minél nagyobb sikerrel jár. Nyilvánvaló, hogy bizonyos szavak helytelen használatáról, illetve bizonyos fogalmak összecseréléséről van szó. Miért néznénk le azt az embert, aki börtönben találja magát, ezért megpróbál kijutni és hazamenni? Vagy pedig - ha nem tud kijutni - nem jár folyton rácsokon az esze, és nem beszél folyton börtönökről? A külső világ valódisága mit sem csökkent attól, hogy a fogoly nem látta. Ha ezt értjük menekülésen, akkor a kritikusok rossz szót alkalmaznak, ráadásul összetévesztik a Fogoly Menekülését a Dezertőr Szökésével. A Párt szóvivője is árulónak bélyegezte mindazokat, akik otthagyták a Führer (vagy bárki más) Birodalmának nyomorúságát, vagy egyáltalán szóvá tették; hogy fokozzák a zűrzavart, s jól leteremtsék ellenfeleiket, a kritikusok is ugyanezzel a maró gúnnyal sütik a bélyeget a dezertálásra s az igazi menekülésre is, meg mindarra, ami általában vele jár: az undorra, a keserűségre, az elégedetlenségre és persze a lázadásra. Nemcsak hogy összekeverik a fogoly menekülését a dezertőr szökésével, de a jelek szerint inkább megtűrik a hazaárulókat, mit hogy a patrióták védelmére keljenek. Mi más válaszunk lehet erre a gondolkodásmódra, mint hogy Az ország, amelyet szerettem, halálra van ítélve?Így elkerüljük az árulást, a dicsőítésről nem is szólva.”²

   Carter tehát testi valóját igyekszik éppúgy ráhangolni az újonnan felfedezett világra, mint elméjét. Ingereket teremt és könyveket olvas. S igyekezete nem bizonyul hiábavalónak; mert a déli ember mintha a mesékből bukkanna fel, akár a mesehősök segítői gyermekkorunk meséiben; feltűnése mégis épp oly valószerű, mint azoknak az embereknek a jelenléte, akik a főszereplő korának bemutatása miatt kaptak helyet a műben.
   A világ, amely nem volt hajlandó elismerni és elfogadni őt, a történetnek eme pontján jelentéktelen semmiséggé haloványodik Carter szemében. Mestere nem szent, de szentségtelen dolgokra tanítja. E tanok tilalmasak ugyan, ámde legalább igazak. Lovecraft Cthulhu-mítoszának alapjai fektettetnek le a sorokban, amelyekben a rettegett déli ember szentségtörő könyveiről említést tesz. Hiszen ha az emberiség (a nyugat-európai, keresztény-gyökerű civilizáció) számára a vallás már nem azt jelenti, amit jelentett hajdanán, vagyis olyan válságba került, amilyenből csak egy vallásreform vagy egy új hit megjelenése jelent kilábalást a transzcendens világban való hitet szomjúhozók számára, akkor - bizony - azok a szentségtörő iratok, amelyeknek egy-egy példánya még fellelhető a Miskatonic egyetem vagy egynémely különös szenvedély fűtötte antropológus könyvtárában, széltépte, beomló hollandi háztetők alatt, olyan György-korabeli városnegyedek utcáiban, amelyek már egyetlenegy térképen sem szerepelnek, vagy éppen egy, a Federal Hillen álló templom kísérteties homályában, ahol egész kötetek találhatók ezekből az iszonyatos szövegekből, "amelyek a legtöbb normális embernek soha, vagy csak egészen ritkán kerülnek a szeme elé; hírhedt, éjfekete szörnyűségek, szörnyűséges, undok igék, elfeledett írások az emberiség ősi napjaiból, fénytől borzadó tudás, mely azokra az időkre vonatkozott, amikor még nem tapodta emberi láb a földet, förtelmes híradások egy hajdan volt világ mocskos káoszként kavargó iszapködéből"³ - azok az iratok lesznek az új vallás alapkövei, - pillérei, a déli emberek a Mesterei, a Carterek a tanítványai. Olyan könyvek ezek, mint az őrült Abdul Alhazred Necronomiconja vagy annak latin fordítása, a Liber Ivonis, vagy d' Erlette gróftól a Culte des Ghoules, von Junzttól az Unaussprechlichen Kulten, Ludwig Prinn De Vermis Mysteriise, vagy a Pnakotikus kéziratok, vagy olyan alig olvasható kötetek, amelyek élő emberi elme számára már olvashatatlanok, de amelyek mindazonáltal őriznek bizonyos jeleket és szimbólumokat, melyek láttán az okkult tudományok minden avatott kutatójának jeges borzongás futkosna a hátán.
   Olyan könyvek ezek, amelyeknek ötletét Lovecraft egy honfitársától és korának ismert regényírójától, Robert W. Chamberstől (1865-1933) vesz át. Chambers számos szellemhistóriájában mint központi témát használta fel annak az idegen, romlott könyvnek ördögi és csábító hatását, amelyet The King in Yellow-nak (A király sárgában) hívtak, s amelynek titokzatos részleteire előszeretettel hivatkozott műveiben. Hiszékenyebb olvasói elfogadták, ha csak egy pillanatig is, hogy a könyv létezése tény. Lovecraft ezt az ötletet használta fel történeteiben kigondolván a fentebb említett könyveket - legeslegelébb is a Necronomicont -, amelyekre aztán bőségesen hivatkozott is történeteinek lapjain, s amelyek nevek, fordítók és kiadások komplex apparátusában testesültek meg, ily módon téve egy szándékos és meglepően hatásos kísérletet arra, hogy meggyőzze az olvasót: valójában tényleg létezett az a könyv. A hatás, melyet Lovecraft kiváltott meggyőzvén olvasóit, hogy ezt a teljes egészében képzelet szülte könyvet elfogadják mint hiteles, eredeti létezőt, megmutatkozik abban a mosolyfakasztó tényben, mely szerint antikvárius könyvkereskedők kezdtek hirdetni utánuk másolatokat keresvén, a Valhalla Páholy könyvkiadó - csak hogy hazai berkekben maradjunk - Necronomiconjáról nem is beszélve. Ezek a könyvek tehát az alapjai a Cthulhu-mítosznak, melynek követői a cthulhuiánusok, ahogy Robert Bloch nevezi őket, amikor Lovecraft tanítványairól - lévén maga is Lovecraft tanítványa - vall, mégpedig a következőképp:
   "Providence. Tanítványok.
   Van ezeknek a szavaknak valamiféle vallásos csengése, és talán így is van rendjén.
   A Cthulhu-mítosz iránti érdeklődés forrásait keresve nem szabad elsiklanunk a metafizikai gyökerek fölött. Nem kell túl sokat bizonygatni: Lovecraft voltaképpen egy képzeletbeli vallást teremtett, ősi istenekkel; bibliája a Necronomicon lett, s a kultusz hívei az olvasó-író tanítványok.
   Vajon akaratán kívül olyan húrt szólaltatott-e meg - az öreg Carl Jung a megmondhatója -, melynek rezgése fajunk emlékezetének mélységeibe hatol? Vagy csak körvonalakat adott az örökös félelemnek, miszerint mindannyian a fölöttünk álló sötét erők áldozatai, játékszerei vagyunk? Úgy érzem, a Cthulhu-mítosz valódi varázsa mindkét esetben abban a tudat alatti felismerésben rejlik, hogy a képzelet szülte mesék és példázatok mélyén ott rejtőzik az igazság, a realitás lehetősége."

Vissza a meséhez: természetfeletti horror

Visszakanyarodtunk tehát a meséhez, Cthulhuhoz (továbbra se feledjük: a Cthulhu hívása ugyanabban az évben keletkezik, mint Az ezüstkulcs, 1926-ban), és ahhoz a hitetlenségben vonagló világhoz, mely olyan erősen szomjúhozza a hitet, hogy minden képtelen őrültséget kritikátlanul hajlandó elfogadni, csak hogy kielégítse, lelki-szellemi szükségleteit: a jelenkorhoz.
   Carter története tehát így folytatódott:
   "Egyszer hallott egy déli emberről, akit rettegtek és kerültek Indiából és Arábiából becsempészett történelem előtti könyvekből és agyagtáblákból merített szentségtörő műveltsége miatt. Meglátogatta és hét évig élt mellette, osztozván tanulmányaiban, amíg egy éjszakán, egy ismeretlen, ősi temetőben nem győzedelmeskedett fölöttük az iszonyat, s csupán egyikük jött ki onnan, ahová ketten mentek be. Ekkor visszatért a new englandi Arkhambe, őseinek boszorkányoktól kísértett, félelmetes, ódon városába, és olyan tapasztalatokat gyűjtött a sötétben, vén fűzfák és roskadozó hollandi tetők között, hogy örökre lepecsételte egyik bomlott elméjű őse naplójának néhány lapját."
   A mesebeli figura, aki mellett ki tudja, miért, hét évig adatott meg élnie, eltűnt az életéből, Carter azonban mestere halála után sem hagy fel extrém és bizarr életmódjával, mi több, örökébe lép. A Randolph Carter vallomása (The Statement of Randolph Carter) című novella (amelyből majd Az ezüstkulcs és két másik mű kicsírázik) zárósorai nem azt az érzést erősítik az olvasóban, hogy Carter bármi hasonló feladatra vállalkozna életében, mint amit akkor, ott a temetőben művelt őrültmód vakmerő társával, hiszen az élmények igencsak igénybe vették idegeit. Története mégsem ér véget életének ezen a pontján.
   "Ám ezek a borzalmak csupán a valóság peremére juttatták el, és ez még nem az ifjú fővel ismert valódi álombirodalom volt; és ötvenes korára elfogta a kétségbeesés, hogy soha többé nem lelhet nyugtot vagy örömet egy olyan világban, mely túl elfoglalt lett a szépséghez, és túl körmönfont az álmokhoz."

Kétségbeesett sóvárgás a képzelet birodalmai után

Egy, az életnek értelmét nem látó, a Paradicsomából kiűzetett ember uralkodó lelkiállapota és depressziós hangulata nem igényel különösebb magyarázatot; hogy azonban befejezhessük a megkezdett gondolatmenetet, még egyszer rá kell, hogy mutassunk - ahogyan Lovecraft is folyamatosan megteszi főhőse kiútkeresésének bemutatása közben -, hogy Carter a képzelet birodalma után sóvárog. Minden egyes útiélménye az Álomföldeken tett utazásait idézi, mintegy "gúnyos paródiájaként" az ott látottaknak. Miként Lovecraft írja: "Közönyösen haladt át az emberek városain, és felsóhajtott, mert egyetlen látvány sem tűnt valódinak; mert a sárga napsugár minden villanása a magas tetőkön és az esti lámpák fényében derengő balusztrádos terek csupán arra voltak jók, hogy emlékeztessék valaha volt álmaira, honvágyat ébresszenek benne az éteri földek iránt, melyeket nem talált többé. Minden utazás gúnyos paródia volt; még az első világháború is csaknem hidegen hagyta, holott kezdettől ott szolgált a francia idegenlégióban."

Archaikus motívumok

E sorok írója már utalt egyszer Carter és Odysseus alakjának közös jellemzőire. Most újfent megteszi. Odysseus bolyongása húsz esztendeig tart - miként Randolph Carteré is, aki harmincévesen „veszti el az álmok kapujának kulcsát”, s ötven éves korára „fogja el a kétségbeesés”. Nem véletlen a hasonlóság. Lovecraft rajongott az antik kultúrákért, kiváltképp a hellén művészetben uralkodó harmónia, illetve a görög pantheon sokfélesége bűvölte el. Ennek a hatásnak a nyomait elsődlegesen őrzik Imprisoned with the Pharaohs, Hypnos, The Tree, illetve Poetry and the Gods című művei. De olyan elbeszéléseiben is, mint A Fehér Hajó vagy Az ezüstkulcs is elő-előbukkan egy-egy lényeges motívum, e két utóbbi esetben a történet főhősének figurájában, igaz A Fehér Hajóban már az újraértelmezett alak őstípusát használva fel. Odysseus hányattatásaiban egyes vélemények szerint egy beavatási szertartás rituális próbatételeit kell látnunk.
   Tudván tudva, hogy Lovecraft mennyire felkészült vallástörténetből, joggal feltételezhetjük, hogy Randolph Carter keresésének ideje sem ok nélkül annyi, amennyi. Megszenvedtetésében egy Odysseus, egy Candide, egy János vitéz vagy éppen egy Beren sorsának mozgatórugóit kell felfedeznünk. Az ősi toposz, egyben népmesei elem, s a modern mítosz, a fantasy lehetséges stíluseleme, a hosszú, fáradságos küzdelem, melynek végén a hős elnyeri jutalmát, s akinek történetén keresztül az olvasó eljut a végkövetkeztetésig.

Újjászületés: kapcsolat önmagunkkal

A szörnyűséges tapasztalatok azonban, amelyeket Carter a magáénak tudhat, csak még jobban feszítik azt az elhagyhatatlan teret, amelybe álmodásra képtelen földi porhüvelye zárja. Az átélt élmények csak feledtetni tudják vele a vágyat a szépségek élvezete, az esztétikai gyönyörűség okozta szellemi izgalmi állapot és lelki harmónia átélése iránt, amely nélkül üres, értelmetlen az élete, s értelmét veszti minden földi dolog. A Végtelen Történetre kell, hogy gondoljunk olvasván Lovecraft idevágó sorait (lásd lejjebb), amelynek egyik alapvető tanulsága szerint az Álomföld, azaz Endénél Fantázia és a mi világunk nem létezhetnek egymás nélkül. Mindkettőnek szüksége van (volna) a másikra, ahhoz, hogy egészséges legyen, illetve maradhasson; más szavakkal Fantázia, s mindama dolgok nélkül, amit jelképez, a földi dolgok üresek és hiábavalóak. "Belátva végre a valódi dolgok ürességét és hiábavalóságát, Carter visszavonultan tengette napjait álmodó ifjúságának fájdalmasan szétszórt emlékei között. Arra gondolt, micsoda ostobaság tovább erőltetni az életet, és egy dél-amerikai ismerősétől fölöttébb sajátságos folyadékot szerzett be, mely szenvedés nélkül átjuttathatta a feledésbe. Ám tehetetlenségből, megszokásból egyre halogatta a dolgot; tétován lézengett múltakra emlékezve, leszedte az idegen tapétát a falakról, és úgy rendezte át a lakását, amilyen gyermekkorában volt - bíbor falmezőkkel, viktoriánus bútorokkal, egyebekkel."
   Lényeges különbség az antik és klasszikus pokoljárók, illetve Randolph Carter között, hogy míg amazok a poklot végigjárván az életbe jutnak, addig utóbbit a halál várja útjának végeztével. A sikeres pokoljárás, amelynek végeredménye az életbe való visszatérés, az újjászületést jelképezi. Egy új ember születik, mire a rituálénak vége, ez igaz Carter esetében is. A férfi, az ember születése azonban egyben halála is, hiszen többé nincs köze ehhez a világhoz: utazása végén "belátja végre a dolgok ürességét és hiábavalóságát", s kész nem erőltetni tovább az életet, kész végezni magával. A földi világ immár nem jelent számára semmit, nem köti semmi, sem kötelezettség, sem akarat, sem elvárás, sem a vér szava; csak a szokás tartja még életben; egyszerűen így szokta meg, hogy él, nem pedig halott. Élete épp olyan kiüresedett és hiábavaló, mint a világ, de éppen mert olyan, összességében igényli a változást, és kész, illetve képes befogadni azt. A világ, a társadalom, a közösség pontosan abban különbözik az egyéntől, hogy nem az eszményi határozza meg működését és törekvéseit, függetlenül attól, hogy mit hirdet. A világ esetleges, az idea, az álomélmény örök. S az élet mit sem ér az örökkévalóság, a múlhatatlanság igézete, az álmok nélkül. Valamilyen módon kapcsolatot kell tehát találni, újra fel kell fedezni az álmokat. A megoldás: egy különleges ember, amilyen Bux Barnabás Boldizsár vagy Randolph Carter.

Reszakralizáció

A be- és felavatási szertartás részeként Carter újból sámánná, táltossá válik. Szobája átrendezése rituális jelentőséggel bíró cselekedet, nem egyéb, mint a közeg megteremtése, amelyen keresztül a profán valóságból átléphet a szakralitás világába. Hogy mint sámánt a közössége kellene, hogy legalizálja, látszólag mellékes körülmény; Carter éppen azért készült a halálra, mert környezete számára, s környezete az ő számára halott volt. Így mintha közösségről sem beszélhetnénk. Ámde mégis beszélhetünk. Az egyetlen dolog, ami legalizálhatja Cartert, az a befogadó közönség. Az olvasó igazságérzete. Az az igazság, amelyet az író - s ez jelen esetben megegyezik az elbeszélővel - hirdet. Carter világa díszlet, anyag, kavargó massza, amelyben s amelynek segítségével az egyéniség önmaga helyét kell meghatározza világegyetemünkben, amely, mint Lovecraft beszámolójából tudjuk, céltalan, s ezért megtévesztő; ugyanakkor veszélyes, mert a világ (a kollektív tudat) egyéni célokat hisz összeegyeztethetőnek a kozmosz céljaival.

Múlt felé fordulás

A sámánt azonban nem kötik az általunk (el)ismert világ törvényei. Már Carter céljai sem korának társadalmára irányulnak; s álmai sem e világból való dolgokat vesznek célba. Egész tudata, lénye egy másik, egy ősibb, egy régebbi önmaga, a múlt felé fordul, hogy megtalálhassa elveszett önmagát, és a világot, amelyhez évekkel, korokkal azelőtt köze volt. Lovecraft a felfedezést, Carter eszmélését - amelyet talán stílusosabb volna ájulásnak nevezni -, önmagára találását rendkívül finoman, ugyanakkor érzékletesen írja le, az egy gyermeki ébredéséhez hasonló tudat kicsírázásától a határozott cselekvőképes személyiség kialakulásáig: "Szinte boldoggá tette az idő visszaforgatása; ifjúkorának emlékeitől, visszavonultságától olyan távolinak, valószerűtlennek tűnt a világ, hogy egy csipet varázslat és reménység lopózott vissza álmaiba. Éveken át, ahogy ez a legközönségesebb álmokban szokás, csak a mindennapi események torzképei bukkantak föl, de most megint felvillant valami különösebb és vadabb; valami félelmetesen lenyűgöző dolog közeledett, gyerekkorából ismert tiszta képek alakjában, rég elfelejtett emlékeket idézve. Gyakran ébredt arra, hogy anyját és nagyapját hívja, kik mindketten negyedszázada nyugodtak sírjaikban. Aztán egyik éjjel nagyapja emlékeztette a kulcsra. Ugyanolyan élénken, mintha élne, beszélt hosszan és bölcsen az ősz professzor elődei sorsáról, családjuk kifinomult, érzékeny lelkeinek különös látomásairól. Mesélt a lángoló tekintetű keresztes lovagról, aki a fogságban eltanulta a szaracénok vakmerő titkait; az első Sir Randolph Carterről, aki a mágiát tanulmányozta Erzsébet uralkodása idején. Szólt Edmund Carterről, aki épp hogy megúszta a bitót a salemi boszorkányperben, és aki egy ódondad dobozban helyezte el az ősöktől jussolt nagy ezüstkulcsot. Mielőtt Carter fölébredt volna, a szelíd látogató még elmondta, hol találhatja meg azt a dobozt, az ősi csodáknak ama tölgyfából faragott ládikáját, melynek groteszk fedelét kétszáz éve nem emelhette föl emberi kéz."
   Carter, a sámán, az ember, őseivel beszél. Mivoltát, lényegét álmán keresztül igazolják ősei, elődei. A hit, amely szerint sámánnak születni kell, mert a képességet a vér örökíti át egyik nemzedékről a másikra, természetesen jól ismert tény az író előtt. Mint ahogyan az is, miféle hatalommal bír egy afféle tárgy, amelyhez kétszáz évig nem nyúl emberi kéz.

Rider Haggard hatása

Az ezüstkulcs, amely a történetben a fétis szerepét játssza, egy ládikó mélyén hever, amelynek fedele telis-tele van rajzolva arabeszkekkel. A padlásszobában századok óta heverő fétis egy olyan család tulajdona, amely emlékezet óta áll kapcsolatban felsőbb hatalmakkal, jól ismert fordulat Rider Haggard Ayeshájából⁴ , ugyanakkor Lovecraft megoldása kifinomultabb, érzékletesebb és nem annyira érezhetően légből kapott, mint Haggard ötlete a baljós örökséggel.
   Carter "megértette, hogy vissza kell mennie a múltba, eggyé kell olvadnia a régiekkel", így visszatér gyermekkorának színhelyére, "hol családjának egyszerű otthona áll a kísértetjárta Arkhamben, a sebes Miskatonic partján."

Álom és valóság összemosódása

S a történetnek ezen a pontján elérkeztünk oda, ahol a való és az álmok világa összefolyik, egybemosódik. Carter számára e világ béklyóit lerázva lehetséges az átlépés a mesébe, s ő megteszi ezt a lépést. Tudata visszatér önnön múltjába.

Tér- és időkezelés

S hogy Lovecraft hogyan éri el, hogy hiteles legyen? A tér- és időbeli síkok váltakozása teszi lenyűgözően varázslatossá az általunk ismert világ és az Álomföldek közötti - mint látjuk, nem áthidalhatatlan - szakadék közötti kapcsolat megteremtését, a két éra egybemosását. A síkok váltakozása Az ezüstkulcsban mindazonáltal nem bonyolult, hanem egyszerű. Alapja az archaikus lételmélet tanai között gyökeredzik, tulajdonképpen nem is egyéb, mint egy archaikus ember életfonalának koordinátái alapján megrajzolt időfonál. Az elbeszélés Carter harmincéves korában kezdődik, mint hamarosan megtudjuk, Amerikában, az elbeszélés
   idő- és térbeli síkja tehát Carter földi jelene. Ugyanakkor a múlt idejű elbeszélő mód miatt az elbeszélő jelene nem azonos Carterével, hanem értelemszerűen annak jövője, illetve utóbbi időbeli síkja az elbeszélő múltja. Világuk közös - mint az hamar kiderül -, a korkülönbség, azaz az idő ellenére is, amely a két idősík között tátong.

Az elbeszélő hangvétele

Az író egyes szám harmadik személyű elbeszélő módot alkalmaz, hangneme a mű kezdeteitől fogva a főhős problémáját értő és megértő, annak a társadalmat, a világot elítélő álláspontját, véleményét támogató, mégis távolságtartó, s csak a mű utolsó, harmadik szerkezeti egységének végén válik bizalmas, az olvasóval közvetlen hangnemben társalgó hangnemmé. Carter lelkivilágának, s lelki vívódásainak beható ismerete arra enged következtetni, hogy az elbeszélő maga legalább annyira ismeri Cartert, mint saját magát. Igaz, semmi olyan személyes jellemzőt nem árul el a férfiról, amelynek alapján ne lehetne azt akár az elbeszélővel azonosítani, eltekintve a ténytől, hogy utóbbi kétségtelenül külső szemlélője az eseményeknek, amelyeket a történet harmadik szerkezeti egységétől eltekintve, amelyet talán éppen időbeli síkja választ el a legkönnyebben tetten érhető módon a korábbi szövegrészektől, múltban beszél el.
   Az elbeszélés jelene azonban a történet második részében megváltozik, ahogy Carternek sikerül visszatérnie önnön múltjába; a műnek ezen a pontján maga az elbeszélő is eltávolodik Cartertől, s olyan semleges hangnemben igyekszik elregélni az eseményeket, amennyire csak a hangnemváltás követelményei a választott stíluson belül megengedik. Lelkivilága s kora egyezik Carterével, többek között s elsősorban ez teszi lehetővé számára, hogy találkozhat a férfivel, mert az elbeszélő maga is birtokában van az álmodás képességének.

Párhuzamos idősíkok

Carter tudata önnön múltjába visszatérvén egy olyan idősíkban nő föl, amely az elbeszélés szempontjából párhuzamosan fut a harmadik szerkezeti egység elbeszélőjének idősíkjával; de csak az elbeszélés szempontjából, hiszen Carter nem egy alternatív, párhuzamos létsíkra tért vissza az időben, hogy felnőtt tudata egyesülhessen, majd örökre összeforrjon gyermekkori önmaga tudatával, hanem önmagába tért vissza. Amit Carter átél, az az örök visszatérés mítoszának újraélése, a történet maga pedig az örök visszatérés huszadik századi mítosza.
   Mégis elfogadtatik azonban az olvasóval a párhuzamos valóság, hiszen az olvasó nem archaikus módon szemléli s ezért érzékeli az időt. S Lovecraft ezt a tényt használja ki. Az elbeszélő jelenébe való visszatérés az olvasó Carter Álomföldeken való létezésébe vetett hitének alapja, záloga. Ugyanakkor Lovecraft segít is az olvasónak; elbeszélője elhagyja az előzőekben alkalmazott objektív hangot, és mint egy, a történtekben bennfentes, közeli, jó ismerős ecseteli a Carter eltűnését követő események menetét, illetve tájékoztat a carteri hagyatékkal kapcsolatos ügymenet állásáról. A férfi további (eltűnését követő) sorsáról mintha mit se tudna, mintha csak egy volna azok közül, akik Carter életének hányattatásait és varázslatos átváltozását nyomon követték. Olyan, mint az olvasója, mint önnön hallgatója, akinek Az ezüstkulcs című történetet - ami akár igaz is lehet - elmesélte. A történet első szakaszára jellemző alaposság mintegy szöges ellentéteként spártai tömörséggel számol be arról, amit tudni vél Carter további sorsáról: "Vannak az időnek és a térnek olyan kanyarulatai a látomás és valóság között, amelyeket csak egy álmodó képes megsejteni; és amit én Carterről tudok, abból úgy sejtem, csupán utat talált, amelyen átjuthatott ezen a labirintuson. Hogy visszajön-e vagy sem, meg nem mondhatom. Vágyott az álom vidékeire, amelyeket elvesztett, sóvárgott gyermekkorának napjai után. Azután megtalálta a kulcsot, és én úgy hiszem, hogy valamilyen különös módon sikerrel forgatta."

A novella csattanója

Majd, epikus hangnemének komolyságát végképp sutba dobva, mintegy mellékesen hozzátéve az előadottakhoz, meséjének végét a következő fordulattal fejeli meg:
   "Majd megkérdezem, ha látom, mivel arra számítok, hogy hamarosan találkozunk egy álomvárosban, amelyet mindketten meg szoktunk látogatni. Az a hír járja Ultharban, a Skai-folyón túl, hogy új király ül az opáltrónon Ilek-Vadban, melynek mesés tornyai az üreges üvegsziklákról tekintenek le az alkonyati tengerre, melyben szakállas, uszonyos Gnorrik építik semmihez sem fogható labirintusaikat, és azt hiszem, tudom, mire véljem ezt a szóbeszédet. Alig várom, hogy láthassam azt a nagy ezüstkulcsot, amelynek rejtélyes arabeszkjei talán egy vakon személytelen világegyetem céljait és misztériumait jelképezik."
   Ez tehát az elbeszélés csattanója; vagyis a tér- és idősíkok kezelése többirányú célt szolgál; az író az elbeszélésben kezdettől fogva szereplőként jelen lévő, mégis a háttérben megbúvó elbeszélőt a mű végén kiemelt, nem csak bizonytalanul, az elbeszélés hangnemén keresztül érzékelhető helyzetbe hozza, s ezáltal válik egyszerre a mű központi szereplőjévé. A mű csattanója azt is magában foglalja, hogy egy közülünk való, egy olyan ember, aki akár az olvasója is lehetne ennek a történetnek, egyszóval egy ilyen ember a hiteles forrása a műben előadott történetnek. Álmodók vannak köztünk. Voltak is, és remélhetőleg még lesznek is - ez lehet a csattanó tanulsága.

Műfaji sajátosságok

S ha csattanó, vajon nem novellával állunk-e szemben? Az írás viszonylag kis terjedelmű, prózai elbeszélő, tehát epikus mű. Elbeszélt történetének egyetlen szereplője van, s a történet ezen egy szereplőnek az életében beállt sorsdöntő változás következményeit meséli el egyetlen szálon futtatva a cselekményt. Csakhogy hol kezdődik igazából Randolph Carter története?

Fordulópont a főszereplő életében

A legkézenfekvőbb, s talán az igazsághoz elviekben a legközelebb álló válasz, hogy a mű elején. Mindjárt az első mondatnál: "Mikor Randolph Carter harmincéves lett, elvesztette az álmok kapujának kulcsát." A változás tagadhatatlanul Carter sorsának fordulópontját jelenti, hiszen az esemény gyökeres változásokat idéz elő a férfi életében; azonban mikor következik be ez az esemény? Egyszer csak? Hirtelen, váratlan eseményként? Nyilvánvalóan nem.
   Nem konkrét dátumról van szó, nem Carter születésnapjáról, hanem arról, hogy mire harmincéves lett, elvesztette az álmok kapujának kulcsát. Ezen esemény bekövetkezte egy meghatározhatatlan idő alatt lejátszódó, de végeredményét tekintve jól behatárolható időintervallumban zajló folyamat, amelyre az indító sorokat követő bekezdések is utalnak, lévén az első mondat jelentőségteljes eseményét időben megelőző történésekről számolnak be:
   "Sok mindent olvasott a dolgokról, és túl sok embernek beszélt róla. Jó szándékú filozófusok azt tanácsolták neki, hogy a dolgok logikus kapcsolataira figyeljen, elemezze a gondolatait és ábrándjait formáló folyamatokat. A csoda eltűnt, Carter megfeledkezett róla, hogy az egész élet képsor az agyban, melyben nincs különbség a valós dolgok és a belső álmok között, és nem létezik ok, amely alapján egyiket többre lehetne becsülni a másiknál. A szokás a fülébe zsongta a fogható és fizikailag létező dolgok babonás tiszteletét, és titokban szégyenkezett amiatt, hogy látomásokban lakozik. Okos emberek azt mondták neki, hogy egyszerű ábrándjai együgyűek, gyermekesek, sőt képtelenek, mert szereplői csökönyösen jelentősnek és céltudatosnak képzelik magukat, miközben a vak kozmosz céltalanul forog a semmiből a valami felé, és a valamiből vissza a semmibe, nem törődve, még csak nem is tudva a sötétben fel-felvillanó vágyak vagy tudatok létezéséről.
   Odaláncolták a valósághoz, aztán addig magyarázták, hogyan működnek a dolgok, amíg a titok el nem tűnt a világból."

Logikai váz

Az első bekezdés tehát a tényt közli, egyben magyarázólag tájékoztató jellegű helyzetelemzést közöl Carter korábbi szellemi képességeinek megfogyatkozásáról, tudniillik, hogy mit is kell az első mondat sejtelmes szavai alatt értenünk. A második és harmadik bekezdés tárja elénk röviden és tömören, hogyan is vesztette, illetve veszti el Carter álmodó képességét, a negyedik és az az után következő bekezdésekben pedig már az esemény következményeiként történő események menetét követhetjük nyomon.

Az első szerkezeti egység

Ezzel elérkeztünk a történet feléhez, amely az első szerkezeti egység vége is egyben. Ha megvizsgáljuk, mi konkrétumot is tudhattunk meg eddig Randolph Carterről ebből a műből, megállapíthatjuk, hogy harminc éves, hogy sikeres író, hogy részt vett az első világháborúban (kezdettől fogva mint francia idegenlégiós), amely csaknem hidegen hagyta; hogy Arkhamben született tehetős családból, hogy New Englandben nőtt fel, s hogy Bostonban is élt. Vajmi kevés információ. Ezeken a tényeken kívül semmit sem tudtunk meg róla - hacsak nem azt, amit a kor rajzán keresztül engedett visszatükröződni az elbeszélő. Hiszen Carter énje és személyisége alakulásának nyomon követését korának, környezetének bemutatásán keresztül viszi véghez, s erre Carter keresése kínál neki alkalmat. Megfigyeltük, hányféle módon próbálja Carter visszaszerezni képességét, amely feljogosítaná őt az Álomföldekre való átbarangolásra, mígnem valóban sikerül neki visszaszerezni a reményt, s megszerezni az álmok kapujának kulcsát, az ezüstkulcsot, amely családja ereklyéje, s eldugottan hever egy porlepte padlásszobában.

A második szerkezeti egység

A mű második szerkezeti egységében az akció dominál. Míg az elsőben kizárólag a társadalmi körkép, illetve Carter reakcióinak leírása kap helyet, a mű második részében szinte csak Carter alakja áll a középpontban. Szinte, hiszen az elbeszélő hangja a mű legvégén - a szándékosság elleplezésének legcsekélyebb jele nélkül - kiszól az elbeszélésből, s ezáltal Carter alakja - az író akaratának megfelelően - elhomályosul, háttérbe szorul.
   A mű második felében álom és valóság eggyéolvad. Álom és ébrenlét között - végre - nincs különbség. Az álom az ébredés után ott folytatódik, ahol abbamaradt. A kivonulás a való világból megtörtént. Felgyorsulnak az események... És következhet az elbeszélő végső beszámolója Carter vagyonának sorsáról - a levezetés.

Központi mozzanatok

Imígyen átfutva a novella tartalmát, talán érzékelhető, hogy az említett fordulópont mellett még további események is számításba vehetők, mint a mű és Randolph Carter életének elsődlegesen meghatározó mérföldkövei. S ilyenből - ezen sorok írójának véleménye szerint - még kettő akad. Ezek megjelenése szerkezeti szempontból éppen olyan kiemelt, ha nem olyan jól látható helyen van is, mint az elsődlegesen számításba vett, már sokat emlegetett esemény.
   Az egyik ezek közül (a tulajdonképpeni második) a pillanat, az éjszaka, amikor nagyapja emlékeztette a kulcsra.
   Az esemény vitathatatlanul újabb fordulópontot jelent az életében. Bekövetkeztét sokat ígérő álmok jelzik előre, fontosságát tekintve az egyik legjelentősebb mozzanat a novellában, a történeten belül kétségtelenül központi helyet foglal el, éppen a történet közepén található, következésképp a szóban forgó történés a novella eseménygörbéjének tetőpontja, a főszereplő ábrázolt életciklusának tengelye. Érthetőbben: a történet ezen történés körül fordul meg. Visszafordíthatatlanul, mert az epizód következtében valóban gyökeres "fordulatot vesznek" az események.
   Lovecraft éppúgy bemutatja az újabb fordulópontot megelőző napok, hetek, hónapok, évek történéseit, lényeges momentumait, mint az első fordulópont esetében. Így ecseteli a Carter életében lassacskán bekövetkező de egyre jelentőségteljesebb változásokat:
   "Szinte boldoggá tette az idő visszaforgatása; ifjúkorának emlékeitől, visszavonultságától olyan távolinak, valószerűtlennek tűnt a világ, hogy egy csipet varázslat és reménység lopózott vissza álmaiba. Éveken át, ahogyan ez a legközönségesebb álmokban szokás, csak a mindennapi események torzképei bukkantak föl, de most megint felvillant valami különösebb és vadabb; valami félelmetesen lenyűgöző dolog közeledett, gyerekkorából ismert tiszta képek alakjában, rég elfeledett emlékeket idézve. Gyakran ébredt arra, hogy anyját és nagyapját hívja, kik mindketten negyedszázada nyugodtak sírjaikban."
   Láthatjuk: Carter először már majdhogynem boldognak mondhatja magát; majd eltávolodva a rémisztően nyomasztó világ zavaró, alaktalan és idomtalan jelenségeitől, amelyek megfertőzik az ember tudatát, újra feléledni érzi magában a reményt. Carter többé már nem élőhalott, reményvesztett emberként él. S érzései beigazolódni látszanak, mert álmai változóban vannak. Olyasmit érez közeledni, ami olyan élmények újraélésével párosul, amelyek egy korábbi önmagával hozzák őt kapcsolatba. Carter újra gyermek. Egy felnőtt, álmodásra képes gyermek.

A harmadik fordulópont

A harmadik fordulópont egyeseknek talán szimbolikusnak tűnik majd, s talán valóban az, hiszen a történetnek majdhogynem a legvégén helyezkedik el, említése mégis indokolt: az időszerkezet, illetve a történet belső logikája teszi azzá. Az esemény, Carter életének újabb fordulópontja a zárósorokat megelőző bekezdés mondataiban van elrejtve, úgy kell kiolvasni belőlük.
   "...amit én Carterről tudok, abból úgy sejtem, csupán utat talált, amelyen átjuthatott ezen a labirintuson. Hogy visszajön vagy sem, meg nem mondhatom. Vágyott az álom vidékeire, amelyeket elvesztett, sóvárgott gyermekkorának napjai után. Azután megtalálta a kulcsot, és én úgy hiszem, hogy valamilyen különös módon sikerrel forgatta."
   Carter "csupán utat talált". Életének lezárult egy újabb szakasza, de egyben el is kezdődött egy még újabb és még fontosabb, hiszen az ember nem élhet "gyermekkorának szétszórt emlékképei között", azt maximum vegetálásnak, tengődésnek lehet csak nevezni, nem pedig életnek - állítja a novella. Carternek most meg kell találnia a visszautat az álmok földjeiről, s minden valószínűség szerint meg is fogja találni, hogy aztán valamikor visszatérhessen közénk a Földre, hogy bostoni lakásában - amely remélhetőleg addig sem kerül felosztásra többi vagyonával együtt örökösei között - megírja élményeit, vagy az azok ihlette történeteket.
   Mert így van ez rendjén, ama bizonyos körforgás rendje szerint, amelyet korábban már bátorkodtunk megemlíteni. Carter harmonikus rendben zajló élete fokozatosan összekuszálódott, összezavarodott, megrontatott környezete által, ám a rítus, majd egy fétis, az ezüstkulcs segítségével sikerült neki győzedelmeskedni az életében eluralkodott, az őt magát majdhogynem terméketlenné tevő, megsemmisülésbe kergető káoszon, ezzel egy időben életében helyreállt a régi, hajdanvolt rend, s minden kezdődött előről. Azaz, mint említettük, Lovecraft becsempész egy harmadik eseményt is - igaz csak sejtetve olvasójával - a műbe, hogy a kör teljes legyen, s ne zárulhasson le pusztán a diadal érzetével. Hiszen Carter az Álomföldeken egészen más jellegű problémákkal kerül szembe, vagyis az élet megy tovább, nem áll meg ott, ahol az elbeszélés befejeződik, mint ahogy igazából a történet sem ott kezdődött, ahol a mesélő megfelelőnek látta in medias res belefogni.

Lezárás

Ha kimondatlanul is, Lovecraft zárósoraiban ott bujkál ama nevezetes fejezetzárás: "De ez már egy másik történet", s ekképp sűrűsödik egyetlen, páratlanul feszültségteljes pillanattá a novella vége, amelynek egyszerre feloldódó hangulata, mint robbanás után az eloszló füst, engedi látni a mű tanulságait. Vagyis a mű tér- és időszerkezeti felépítéséből adódóan logikusan, jó előre, vagyis inkább elejétől fogva készíttetik elő a csattanó, melyet a hangnem gyökeres, de nem hiteltelen változása segít, hogy a felismerés kellő mértékben megdöbbentő, s ezáltal a csattanó - logikai, tartalmi és szerkezeti szempontból a mű egészéből következően - megfelelően hatásos legyen.

Stílus

A mű rendkívül kifejező és hatásos voltáért azonban a sokat emlegetett idősíkkezelés mellett még valami felelős. Erről mindezidáig nem beszéltünk, illetve csak nagyon áttételesen. A stílusról van szó természetesen.

Realizmus és fantasztikum

A novella első szakaszának stílusa magától értetődően realista. Lovecraft tipikus, a társadalom különböző szellemi régióira külön-külön, illetve általánosan jellemző figurákat, illetve vonásokat mutat be, a rajtuk keresztül ábrázolja, ragadja meg az egészet.
   A mű második felében azonban már a fantasztikus elemek dominálnak: Carter visszakerül önnön múltjába, egy korábbi korba, majd újból felnővén - sámánként - látja a jövőt.

Gótikus romantika

Egy, a gótikus horror hangulatát idéző ládika tárul fel az olvasó előtt, amelyről ocsmány arcok kacsingatnak, s amely a legerősebb emberből is remegést vált ki.
   A visszatérést és az azzal járó csodák tapasztalását - mint amilyen az öreg, már rég leomlott kongregacionalista templom tornyának megpillantása a Central Hillen, amelynek az elbeszélő jelenében kórház áll a helyén, vagy Park alakjának vibrálása, akinek "arca nagyon különösnek rémlett, mintha hosszú évek húztak volna barázdákat a fürge kis londoni arcára" - azonban az író fokozatosan a környezet megváltoztatásával s részletes leírásával, egyszóval hangulatteremtéssel készíti elő.
   Lovecraft tolla nyomán idilli táj tárul elénk: ősz parazsában, kecsesen hullámzó dombok, kőfalakkal határolt mezők, távoli völgyek, lecsüngő faágak, megbúvó tanyaházak, a kígyózó Miskatonic kristálytiszta vizén átívelő rusztikus fa- és kőhidak. A táj misztikummal, sejtelemmel átitatott elemekből épül: "Egy kanyarból meglátta az óriás szilfacsoportot, hol oly különösen tűnt el másfél évszázada egyik őse, és megborzongott a pagonyban sokat sejtetően fújdogáló széltől. Ezután az öreg Goody Fowlernek a tanyája következett apró, gonosz ablakaival és magas tetejével, amely az északi oldalon csaknem a földig ért. Felgyorsította kocsiját..."

Emelkedettség

Ugyanakkor a megfelelő pillanatokban az elbeszélés hangneme nem nélkülözi az emelkedettséget, melyet az érzelmi töltés elleplezésére lenyűgöző, lélegzetelállító tereptárgyak szerepeltetésével párosít.
   "...amikor elhaladt mellette, és nem is lassított, amíg föl nem ért a dombra, hol anyja és anyjának apái születtek, és ahol az öreg fehér ház még mindig büszkén pillant le a lélegzetelállító szépségű látványra: a sziklás lejtőre és a zöld völgyre az út másik oldalán, Kingsport távoli toronysisakjaira a látóhatáron, melyen túl a messzeségben az ősi tenger ringatott álmokat."
   Emelkedett, hiszen Lovecraft Carter édesanyját említi, nem pedig apját. Ismerve Lovecraft gyermekkorát mindez érthető, és tisztelve az író érzéseit az észrevétel talán említésre méltó. S Kingsport megjelenésének is különös jelentősége van. Ha elolvassuk Lovecraft szintén 1926-os művét, A különös, magas ház a ködben című elbeszélést, amelyen valószínűleg már gondolkodott, amikor Az ezüstkulcsot írta - megtudhatjuk, miért...
   Az ősi titkokat rejtő táj mesék szereplőivel népesül be, ha az ember végigtekint rajta, ahogyan Carternek is különös, régi álmai jutnak eszébe róla:
   "Most jött a meredek lejtő, amelyen a több mint negyven éve nem látott régi Carter-ház emelkedett. A délután régen elmúlt, mire elérte a hegy lábát. Félúton megállt, hogy elnézze a tájat, amelyet aranyban és dicsfényben fürdettek a nyugati nap ferde bűvsugarai. Mintha utóbbi álmainak reményei és furcsaságai lebegtek volna itt, ezen a nem e világi, csöndes vidéken, és Carter más bolygók ismeretlen magányára gondolt, amikor végigjártatta tekintetét a megdőlt falak között hullámzó, bársonyos, puszta réteken, bíbor dombsorokat koronázó tündéri pagonyokon, árnyékba merült kísérteties erdős völgyeken, hol a nyirkos horpadásokban csörgedező vizek dudorásztak és bugyogtak duzzadt, torzult gyökerek között."
   Mindez azonban - mint már említettük - csak előkészítése az utánuk következő, sokkal de sokkal nagyszerűbb dolgoknak, amelyek egy időtlen birodalomban zajlanak, illetve fognak történni a gyermek Randyvel és - esztendők múltával - a már felnőtt Randolph Carterrel. Ahogy a fantasztikum mindinkább hihető részévé válik a történetnek, úgy gyorsul fel egyre jobban az elbeszélés üteme, s halmozódnak egyre inkább a fantasztikumra, az ókori vallásokra, vagyis a mű modern mítosz-voltára utaló motívumok: "Mohos, titokzatos volt az erdő földje, itt-ott zúzmólepte nagy kövek ágaskodtak a halvány fényben, mint a druida monolitok a szent erdő vaskos, görbe fatörzsei között. Fölfelé haladtában Carter keresztülvágott egy rohanó patakon, melynek esése kicsivel arrébb rúnikus varázsigéket dalolt a leselkedő faunoknak és driádoknak."

Archetipikus motívumok

Mindezek a elemek a novellában (a szent, a transzcendens világgal kapcsolatban álló, szakrális vezetők, a fétistárgy, a mitikus kreatúrák szerepeltetése) a kollektív tudattalanra való hatás lehetséges segédeszközei; Lovecraft modern mítoszának, az Álomföldek létezése tényének támpillérei.

Stílusirányzatba való besorolás

A fentebb felsoroltak olyan stílusjegyek, amelyek - kiegészítve a gótikus rémmesék vonásainak hatásos átörökítésével, és a modern technika Álomföldekről való kizárásával, illetve száműzésével ("Valami azt súgta neki, hogy a motoroknak nincs helye abban a tartományban, amelyet ő keres, így hát otthagyta autóját az erdő szélén, a nagy kulcsot a kabátzsebébe tette, és megindult fölfelé a hegyen. Most már teljesen magába szippantotta az erdő...") - egyetlen, sajátosan 20. századi stílusirányzatra jellemzőek - a fantasyre. Ezért megalapozatlanok az olyan kijelentések, mint amilyet Kornya Zsolt tett 1993-ban a Valhalla Páholy által kiadott Lovecraft-kötet A borzalom avatott nagymestere című utószavában. Idézet: [Lovecraft] "írásaira csak kényszeredetten húzhatjuk rá a "horror" megnevezést, mert talán még ehhez állnak legközelebb. Valójában egyszerre tekinthetők rémtörténetnek, gótikus mesének, fantasynak és olykor sci-finek is. Mikor Lovecraft alkotott a húszas-harmincas években, ezek a kategóriák még nem különültek el egymástól olyan élesen, mint manapság."
   Az ezüstkulcs színtiszta fantasy. Nem rémtörténet, nem romantikus-gótikus mese és még csak nem is sci-fi; és ezen mit sem változat, hogy az első fantasy-művek közül való, s hogy némely stíluselem az előbbi két műtípusnak is eleme.
   Miként is fest egy fantasy-mű, s mi indukálja az író fantasy iránt való érdeklődését? Akkor érthetjük meg igazán, ha szemügyre vesszük Carter írásait, és hozzávesszük az elbeszélő világunkról alkotott képét. Az elbeszélő nem romantikus - egyáltalán nem az. Látásmódja objektív, kiábrándult; pontosan olyan, amilyennek Tolkien a dezertőrt festi meg 1939-ben írt esszéjében: undorodó, megkeseredett és persze lázadó. Carter művei dúskálnak az egzotikumokban, az álmok hangsúlyozottan játszanak közre keletkezésüknél, illetve kiemelt fontossággal bírnak bennük. Fontos elemük a mágia és a harmónia, de még a heroikum is, ha Lovecraft többi Álomföldön játszódó írását vesszük nagyító alá, hiszen, ha volnának történetek, amelyeket Carter írt, bizonyosan Lovecraftéi lennének azok. Hat esztendővel korábban, 1920-ban a Celephaisban Lovecraft már megfogalmazta ars poeticáját:
   "Míg amazok iparkodtak lerángatni az életről hímzett mítoszköntösét és meztelen csúfságában mutatni meg azt az ostoba dolgot, ami a valóság, Kuranes egyedül a szépséget kereste. Amikor a tapasztalás és a valóság kudarcot vallott feltárásában, a fantáziákban és az illúziókban kezdte keresni, és éppen a küszöbén találta meg, gyerekkori mesék és álmok ködös emlékei között.
   Nem sok ember volt, aki tudta, miféle csodák nyittatnak meg számukra fiatalkori történeteikben és látomásaikban; ha gyermek-füllel hallgatunk és álmodunk, csak félig formált gondolatokat gondolunk, ám amikor felnőtt férfiként próbálunk emlékezni, tompák és szárazak vagyunk az élet mérgétől. De sokan közülünk ébren vannak az éjszakában, furcsa, elvarázsolt dombok és kertek, napfényben éneklő szökőkutak, morajló tengerek fölé dőlő aranyló szirtek, alvó bronz- és kővárosok alatt terpeszkedő síkságok és fehér, feldíszített lovakon, sűrű erdők mentén lovagoló hősök vészjósló kompániájának fantazmáival; s mi ilyenkor tudjuk, hogy az elefántcsontkapukon keresztül a csodák világába tekintünk vissza, mely a mienk volt, mielőtt bölcsek és boldogtalanok lettünk. "⁵
   A Celephais főhőse meghatározó paraméterei alapján akár Randolph Carter (vagy akár Lovecraft) is lehetne. Egyedül él egy nagyvárosban (Londonban), egy nagy múltú család utolsó sarja, barátai, közeli rokonai nincsenek; egyetlen szórakozása, élménye az Álomföldeken való barangolás. Mikor ettől a lehetőségtől megfosztatik, mintegy utolsó lehetőségként visszatér gyermekkorának színhelyére. Hogy mi történik? Titok, de annyit elárulunk, hogy a férfi Celaphais városának királya lesz Álomföldön. Ez az írás a szépség, a fantasy mellett tett hitet. Az ezüstkulcsban szintén benne van ez a az ars poetica, de már több annál. Értetően és egyértelműen annak újrafogalmazása, az új írói és olvasói igényekhez való igazítása. Az olvasói igényekhez - abban az értelemben, ahogy a korának befogadó közösségével kapcsolatot teremteni kívánó író alkalmazkodik a körülményekhez, az olvasói igényekhez, amely az írói eszközök tárának bővítését vonja maga után, azaz követeli.
   A fantasy bír azzal az eszköztárral, amelyre egy olyan stílusirányzatnak szüksége van, amely nem kívánja figyelmen kívül hagyni korának olvasó-, illetve befogadó közönségét. Lovecraft azonban olyan író, aki önálló elképzelésekkel rendelkezik arról, mit is kell alkotnia - teheti, nem felkapott író, akinek magazinja szabja meg, mire is volna szükség. Saját hangja megtalálásában a felismerés is segíti, s tudása megerősíti hitében, hogy a megkezdett úton kell továbbhaladnia: E. A. Poe és Lord Dunsany nyomdokain.

Sajátos stílusjegyek, motívumok

Lovecraft írói eszköztárának esődleges eszköze a félelem lesz, hogy megtalálja a közönsége lelkéhez vezető utat. "Az ember legősibb és legerősebb érzelme a félelem; a félelem legősibb és legerősebb fajtája a félelem az ismeretlentől."⁶ - írja Természetfölötti horror az irodalomban című tanulmányának kezdősorait Lovecraft, s ez a gondolat meghatározó 1926-tól kezdődő alkotói korszakában, amelyben a Cthulhu-mítoszhoz tartozó művek zöme keletkezik. (1926 előtt keletkeztek, de a Cthulhu-mítoszhoz tartozók például az Erich Zann muzsikája [1921] és a Nyarlathotep [1920]; vagy bizonyos szempontból - ha a lovecrafti pantheon csíráinak felbukkanásából indulunk ki - A más istenek [1921].) Ez a fajta félelem megjelenik Az ezüstkulcsban is, bár a novella nem horrortörténet. Megjelenik Carter déli emberrel való kalandja említésekor, az „Ezeregyéjszaka-béli mágus” halála utáni hazatéréskor, megjelenik az ezüstkulcs ládikájának felnyitásakor, és megjelenik az ősi arkhambéli otthon felkeresésekor. Lovecraft korábbi írásainak szinte valamennyi motívuma megjelenik ebben a novellában, amelyeket később is elsődleges segédeszköznek tekint majd a pontosan ezektől az elemektől sajátosan lovecrafti hangulat megteremtésben, és így a mindannyiunkra ható félelemérzet kiváltásában.
   Lovecraft nem elégszik meg az ismeretlen és idegen sikeres megjelenítésével, mondhatni nem bízza a véletlenre; minden lehetséges alkalommal hangsúlyozza is, hogy írásának alanyai azok is. Sűrűn használ tehát olyan általános, de éppen ezért átfogó információt nyújtó jelzőket, mint a rettenetes, ősi, szentségtörő, rejtélyes, ismeretlen, félelmetes, hátborzongató, furcsa, különös, iszonyatos, gonosz, kísérteties, hogy csak Az ezüstkulcsban is említetteknél maradjunk, de még hosszan sorolhatnánk.
   Az Őben (1925) vagy az Erich Zann muzsikájában, és később a Pickman modelljében (1926), vagy A sötétség lakójában (1935) a helyszín meghatározó eleme a környék, amely Az ezüstkulcsban is felbukkan. "Ekkor visszatért a new-englandi Arkhambe, őseinek boszorkányoktól kísértett, félelmetes, ódon városába, és olyan tapasztalatokat gyűjtött a sötétben, vén fűzfák és roskadozó hollandi tetők között, hogy örökre lepecsételte egyik bomlott elméjű őse naplójának néhány lapját." Elhagyatott, György-korabeli házak, roskatag hollandi háztetők - helyek, ahol az enyészet az úr, de ahol a magukra hagyott titkok burjánzanak, mert nem hagyják őket békén nyugodni.
   Történelem előtti könyvek, amelyekből szentségtelen tudás, "műveltség" nyerhető, s amelyekről az önnön vívmányaitól elvakult világ polgárai mit se tudnak - szerencséjükre.
   "A nagyméretű pergamen mindössze egy ismeretlen nyelv ódon, náddal írt hieroglifáit tartalmazta. Carter fölismerte a betűket, mivel már látta őket egy bizonyos papirusztekercsen, annál a félelmetes déli tudósnál, ki egy éjjel eltűnt egy névtelen temetőben. Az az ember mindig megborzongott, ha ezt a tekercset olvasta, és most Carter is megborzongott."
   Az írás, amelybe az olvasó sohasem pillanthat bele, de amelybe a főhős vagy társa mindig beleolvas - de legalábbis rábukkan valami hasonlóra -, toposz, a névtelen temető visszatérő motívum (The Tomb [A sírbolt; 1917], A kutya [1922]) Lovecraft életművében.
   A jól ismert, lovecrafti horror-motívumok mellett azonban - mint már az említésre került - olyan fordulatok is felbukkannak valamely korábbi elem ismétléseként - a lovecrafti életművön belül -, mint amilyen Carter alakja (minden tekintetben) (Celephais, Hypnos [1922], A kutya), Kingsport, Arkham, vagy hogy valami sokkal kézenfekvőbbet említsünk: Álomföld. Olyan vonás ez, amely a fantasy-irodalom egy másik nagy művének is sajátja - mégpedig olyan egyedülálló módon, hogy ahhoz már csak igazán kevés mű fogható, de akkor sem egy napon. A Gyűrűk Uráról van szó természetesen, ahol a Harmadkor előtti Középfölde, az óidők dalainak valamennyi lénye és jelensége (tündék, törpök, maiák, orkok, trollok, entek, nazgulok, gyűrűk, Ungoliant utolsó gyermeke - csak hogy a legfontosabbakat említsük) felvonul az olvasó előtt a sárkány kivételével (amely azonban már megjelent A hobbitban, így nem is lenne olyan érdekes, s amúgy is szerepelnek a műben hozzájuk hasonló szörnyek, a gyűrűlidércek hátasaiként), illetve a valákéval, akik azonban (talán minden Tolkien-olvasó által érthető módon) nem lettek közvetlenül is belekeverve ebbe a történetbe, amely lett légyen bármily nagyszabású, a valák fölé, de még csak velük egy szintre sem nőhettek eseményei. A koncepció talán magától értetődő, önmagától adódó, ha egy összegző jellegű műről van szó; mindenesetre Tolkien éppúgy a magáévá tette és természetesen kezelte, mint a maga idején Lovecraft. Tolkien élete főművét készült megírni, amikor beleszőtt mindent, amit csak tudott, A Gyűrűk Urába, s valószínű, hogy ez a tudatosság hajtotta az amerikait is⁷, amikor megírta a '20-as évek közepétől kezdődő alkotói korszakának ars poeticáját, a 20. század társadalmának és erkölcsrendszerének kistükrét, önmagának, mint fantasy-írónak rendelt hitvallását, egyszeresmind: szerkezeti felépítettségét és gondolatkörét tekintve jó néhány olyan nagy mű méltó elődjét, mint A Végtelen Történet, A Kárhozat Urának Átka, a Káprázat vagy A Gyűrűk Ura - Az ezüstkulcs című novellát.

Zárszó

E novella (az író nyíltan az olvasó elé tárt véleménye, erőteljes dimenzionáltsága s talán éppen e két tulajdonságának ellentétessége miatt) a széles olvasóközönség számára való érthetetlensége folytán nem vált olyan népszerű művé, mint később a Cthulhu hívása, vagy más olyan brilliáns művek, mint a Suttogás a sötétben, Az őrület hegyei, vagy a Charles Dexter Ward esete, hogy a már hazánkban is megjelentek közül említsünk néhányat, vagy a The Lurking Fear, a The Shadow Over Innsmouth vagy a The Thing on the Doorstep. Ennek ellenére azonban Lovecraft életművének olyan elismerten kiváló ismerői szerint is, mint például Robert Bloch, az író egyik legjobb munkája, amit egyébként az is mutat, hogy a Best of-kötetekben rendre ott találjuk a többi jól ismert Lovecraft-mű (A patkányok a falban, Pickman modellje, Eryx falai közt stb.) között.
   E sorok szerzőinek nincs tudomása róla, hogy bárki is azt állítaná: a fentebbi szerzők valamelyike is Lovecraft írásait, akár Az ezüstkulcsot olvasva jutott el oda, ahová eljutott, mikor letette a tollat megemlített műve megírása után. Az azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy Az ezüstkulcs ezeknek a műveknek méltó elődje - már amennyiben ezen műelemzés más, kompetens elemző elmék számára is elfogadható érveket tartalmaz; s ha azok számíthatnak valamilyen elismerésre a világirodalomban és Magyarországon - akár az olvasóközönség, akár elismert irodalmi körök részéről -, akkor - s ez meggyőződésünk - Az ezüstkulcs az a mű, amelyen keresztül valamennyi érthetővé, de legalábbis érthetőbbé tehető, s üzenetük híven, hívebben tolmácsolható.
   A fentebbieknél fogva őszintén reméljük: amennyiben egyszer úgy adódna, hogy a fantasztikus irodalommal, s azon belül is a fantasy stílusirányzatával mint elismert művek gyűjtőfogalmával találkozunk a különböző szakirodalmakban, úgy H. P. Lovecraft Az ezüstkulcs című írásának kiemelt hely jut majd a szakmunkákban, többek köztött úgy is, mint olyan illusztris alkotás, amely alkalmas arra, hogy a fantasy irodalmát bemutassák és érthetővé tegyék azon érdeklődő olvasók számára, akik már egy olyan szellemi közegben nőnek fel, ahol nem kelt megrökönyödést, s nem vált ki ellenérzést a tény: a fantasy, a fantasztikus stílusnak avagy a fantázia-irodalomnak bizony megannyi kiemelkedő író által művelt ága, s ennélfogva a 20. századnak egy jelentős, mi több olvasott irányzata volt.

1 Azaz a Nagy Háborúban (Great War) ahogyan Lovecraft korában mindenki ismerte, hiszen még nem tudták, hogy lesz egy második, egy még nagyobb. Éppen ezért a fordítónak talán helyesebb és hatásosabb lett volna megmaradni az eredeti formánál, hiszen ez az író akaratától függetlenül is századeloi hangulatot kölcsönzött volna a műnek, így viszont egynémely figyelmes olvasó számára kellemetlenül hathat. (Egy, a háború különbözö elnevezéseirol tájékoztató lábjegyzet természetesen az ellenkezo esetben sem árthat.)

2 Koltai Gábor fordítása. (J. R. R. Tolkien: A Gyűrű keresése - Utószó; Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1995)

3 Kornya Zsolt fordítása (A sötétség lakója). (H. P. Lovecraft: Cthulhu-hívása; Valhalla Páholy, Budapest, 1993)

4 "Leon 25-dik születésnapja előtti napon mind a ketten Londonba utaztunk, és átvettük bankáromtól a vasszekrényt, melyet 20 évvel ezelott letéteményeztem. Emlékszem, hogy ugyanaza a segéd hozta fel, aki átvette volt tolem. Jól emlékezett rá, hogy hová rejtette, enélkül alig találta volna meg, úgy be volt pókhálósodva. ...a szekrénykébol kivettem a kulcsokat, melyeket Leon atyja halála éjjelén bízott rám. Három volt, a legnyagyobbik egy közönséges újabb fajta kulcs, a második egy igen régi formájú, a harmadik pedig olyan különös, amilyent még sohasem láttam. Úgy látszott, hogy egy darab ezüstrúdból állt, egyik végén egy másik keresztbe fektetett rúddal, amely fogantyú gyanánt szolgált, a másik végén pedig csak néhány rovásféle volt látható. Úgy nézett ki, mint valami özönvíz elotti vasúti kupé kulcsának a mintája." (Sir Rider Haggard: Ayesha; Maecenas, 1988, Budapest) (Csepreghyné Rákosi Ida fordítása.)

5 A szerzo fordítása. (H. P. Lovecraft: The Dream-Quest of Uknown Kadath; Ballantine Books, New York, 1990)

6 Varga Bálint fordítása. (RÚNA magazin; II. évf. 1. szám, 1995)

7 Ugyanez a koncepció érvényesül a Zarándokút Kadathbában is, méghozzá sokkal erőteljesebben, mint Az ezüstkulcsban, tekintve, hogy a történet szinte teljes egészében az Álomföldeken játszódik, s méghozzá éppen azokon a helyszíneken, amelyeket az olvasónak már alkalma nyílthatott megismerni, illetve Lovecraft szinte minden addigi írása szereplojét és helyszínét felvonultatja, kezdve Pickmantól az ulthari macskákig. Az ezüstkulcs éppen ezért - az említett koncepció érvényesülése tekintetében - nem veheti fel vele a versenyt, zárt szerkezete nem engedte Lovecraftnak, hogy szabadon kalandozzon, mint a Zarándokútban. Hogy Az ezüstkulcs mégis felidéz valamit a nagyszabású regénytervbol, annak magyarázatát a Lovecraft regényei című Derleth-kommentárban találhatja meg az Olvasó.