1994 nyarán látott napvilágot Magyarországon a Legenda, David Gemmell fantasy-regénye, a Valhalla Páholy gondozásában. Az íróról hazánkban keveset lehet tudni, tudtunkkal eddig csak a Rúna foglalkozott behatóbban munkáival, egészen pontosan fantáziavilágával. A fantasy- és szerepjátékmagazin I. évfolyamának 4. számában a fordító, Máyer Júlia foglalta össze rövid világismertető keretében az író mesés, képzeletszülte világával, birodalmaival kapcsolatos főbb tudnivalókat. A Legenda magyar könyvpiacon való megjelenése - szerzője viszonylagos ismeretlenségének dacára - azonban mégiscsak időszerűnek mondható. David Gemmell ugyanis nemcsak a magyar fantasy-kedvelő olvasóknak okozhatott kellemes perceket 1994-ben; a BCA Book Clubs Fantasy&SF könyvklubjának ajánlatai között is szerepelt egy David Gemmell-mű: a First Chronicles of Druss the Legend, mely a Legendánál későbbi mű ugyan, cselekményét tekintve azonban időben megelőzi azt. Itt jegyezném meg, hogy az angol kiadó keménykötésre méltatta ezt a könyvet olyan paperback-kiadványok mellett, mint Stephen Donaldson Covenant-krónikái (A Kárhozat Urának Átka, The Illearth War, The Power That Preserves), vagy Alan Dean Foster Alien-trilógiája, ami többek között annak is jele, hogy a ködös Albionban elismeréssel fogadták David Gemmell műveit. Ez figyelemre méltó eredmény, ha tekintetbe vesszük, hogy angol nyelvterületeken összehasonlíthatatlanul nagyobb fantasy-irodalom áll az olvasóközönség rendelkezésére, mint bárhol másutt a világon.
   Érdemes megállni itt egy gondolat erejéig. Ebből ugyanis nem az következik, hogy az olyan országok olvasóközönsége, mint például Magyarországé vagy más közép-kelet-európai államoké, ahol a kultúrpolitika a rendszerváltásig csak nagyon szűk keretek közt tette lehetővé a fantasynek mint művészeti stílusirányzatnak a létezését, előnyben lenne más országok olvasóközönségével szemben, mondván: „kiadóinknak csak válogatni kell". Mert bár a magyar olvasóközönség nincsen oly mértékben kiszolgáltatva az irodalmi dömpingnek, mint az Amerikai Egyesült Államok-beli, mégis, ahol a fantasy-irodalom és -művészet térhódításának ma már ma már évszázados múltja van, ott a kiépült olvasótábor, illetve befogadó közönség, közeg értékrendje is objektívebb. Tudomásul kell vennünk: Magyarországon a fantasy nemhogy jól meghatározható vagy nagyjából körvonalazott stílusirányzatként, de még olyan azonosítatlan irodalmi jelenségként sincs számon tartva, amely olyan kaliberű műveket adott a világirodalomnak, mint J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura vagy Michael Ende A Végtelen Történet című műve. S sajnálatos tény, hogy a fantasy csak az olvasóközönség egy nem túl széles rétege, de semmiképpen sem a hivatalos irodalmi élet által elismert stílusirányzat. Az említett két jelenség egymásból következik, s ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy a világ fantasy-irodalmában kevésbé jártas vagy az adott esetben teljességgel laikus olvasók (így a magyar olvasóközönség többsége, de néha még kiadók is) a bizonytalanság jeleit mutatják, ha egy ilyen alkotás megítéléséről (kategorizálásáról, világirodalomban való elhelyezéséről, illetve rangsorolásáról) van szó.
   David Gemmell Legendáját sikerrel publikálták az Egyesült Királyságokban és Magyarországon is. Mi lehet a titka az egyébként tematikában és szerkesztésben hagyományos elveket követő regénynek? A titok nyitja a kérdésben rejlik: Gemmell nem szégyell tradicionális lenni, toposzokból építkezni. A végletekig kihasználja a kollektív köztudatot, de szinte nem is hagyatkozik másra. Könyékig nyúl a történelembe, s választott témája is ősi, az egyik legősibb, amit választhat: várostrom. Az európai irodalom indul ezzel az alapszituációval, de Homérosnak a trójai háborút megéneklő Iliasa után még számos szépirodalmi alkotásnak válik alaptémájává. (Magyar viszonylatban is elég csak a Szigeti veszedelemre vagy az Egri csillagokra gondolni.)
   S valóban: Homéros Iliasa jó támpontot ad a cselekmény bonyolításában: az eposz alkalmasint szívesen ábrázolja az ostromot a védők oldaláról. Úgy véljük, nem szükséges különösebb magyarázattal szolgálni, miért is előnyös a védők szemszögéből megírni egy vár ostromát, vagy részletezni, mennyivel könnyebb morálisan és erkölcsileg elfogadható síkra helyezni szorongatott, ráadásul kilátástalan és reménytelen helyzetben helyt álló személyeket, akik arra hivatottak, hogy az olvasók kedvükre azonosulhassanak velük. Ám míg attól, hogy az író melyik oldalról láttatja velünk az eseményeket, a történet íze függ, addig az ostrom kaliberétől már maga a történet. Hiszen mit számít egyetlen vár? Nagyon is sokat, ha egy ország, egy nép, egy kultúra, adott esetben egy egész civilizáció sorsa függ tőle. Gemmell Legendája egy olyan vár ostromáról szól, ahol az építmény nemcsak az uralkodók „enyém a vár..."-játékának olcsó eszköze, de egy nép és egy birodalom, így az egész drenan civilizáció egyetlen védbástyája. Az első - és az utolsó. Mert ha Dros Delnoch elesik, ha ez a monstrum, amelyet kimondottan ennek a támadásnak a kivédésére emeltek századokkal a támadás realizálhatóságának lehetősége előtt egy bizonytalan értelmű jóslat alapján, ha ez a vár nem képes feltartóztatni a nadír áradatot, akkor senki sem, semmilyen civilizáció az ismert világon belül. Igen, az író nem fél eposzi vonást ötvözni munkájába. Amiről olvasunk, az egész népek sorsára kiható küzdelem. Természetesen toposz.
   Maga az erődítményrendszer léte is az. Gondolhatunk a hunok ősei ellen emelt Nagy Falra, Hadrianus limesére, vagy a Nagy Alexandros-mondakörre, melyben a Nagy Falról szóló beszámolók és a bibliai mítosz forrnak egységes elbeszéléssé: Nagy Alexandros legendás falat emel az eljövendő Góg és Magóg ellen. Egel, a regény egyik legendás alakja, az első Bronz gróf sem csak Delnoch erődjét építtette az északi határra. Határozott erődítményvonalat kívánt létrehozni. Így emeltetett nyugaton Dros Purdol, keletre Dros Corteswain, s a kettő között a legerősebb erőd, a regény cselekményének színhelye: Dros Delnoch. A szerző hágók védelmére építtetteti várait, így nem kell más harcterekkel is bajlódnia: minél kisebb a támadható felület, annál könnyebben behatárolható a helyszín. S Gemmell felsorakoztatja védőseregét a delnochi várfalakon, hogy azok egy olyan, mindenki által jól ismert kórságtól hulljanak el, mely egészen a 15. század végéig kísértett a Földön, s melyet a történelem egyszerűen csak úgy hív: szervilizációs konfliktus.
   Az egyik legősibb témát tehát az egyik legősibb ellentét jegyében dolgozza fel a regény; az író a civilizált világ és a barbarikum közötti feszültség feloldására irányuló folyamat egy végletes esetét tárja elénk. A valódi barbár társadalom ugyanis ütőképesebb a civilizáltnál, amely azonban összehasonlíthatatlanul magasabb életszínvonalon él, s amelynek időnként szüksége van munkaerőre és megművelhető földekre, s amely ezen tényeknek természetesen tudatában is van. A barbárok lerohanják a civilizált államokat, de mivel a társadalom szerkezetében csak az arisztokrácia helyén történik változás, a leigázott állam megerősödik. Akárcsak azok a népek, melyeket a drenai nép hódított meg, s amelyeknek államalakulataiból létrehozta a Drenai Birodalmat. Az ily módon létrejött állam addig áll, amíg hódítani tud. Barbár országokat természetesen, melyeknek lakosságát hozzá lehet szoktatni a civilizációhoz, hogy azt ne fenyegessék, s amelyeket ugyanakkor ütközőállammá lehet szervezni a még távolabbi barbár népek támadásainak kivédésére. Ha egy ilyen állam már nem képes tovább hódítani, mert elpuhult, egy erősebb barbár nép fogja leradírozni a történelem színpadáról, s fogja megismételni ugyanezt, csak nagyobb méretekben. „A világ változik - mondja ki a történelmi törvényszerűséget Regnak, a történet egyik főhőse. - A népünk csak azért győzött, mert a körülöttünk élők napja leáldozott. Kövérek és lusták voltak, mohó és önző emberek, akik nem törődtek semmivel. Minden nép így bukik el."
   A folyamat addig ismétlődik, míg az ismert világ valamennyi része civilizálttá nem válik, mint ahogy az Óvilágban valóban létrejött egy „kosmopolis", mely európai szemszögből nézve az ismert világ majdnem egészét egyetlen, politikailag egységes világállammá szervezte: a Római Birodalom. A regénybeli Drenai Birodalom viszont haldoklik, de egy új világhatalom is születőben van: a nadíroké. Ezért a regénybeli küzdelem, mely valóban mindent eldöntő és végleges. Egy ideig.
   David Gemmell világának néhány államalakulata számszerűleg sem több, mint az óvilágban ismerteké. Igaz, Kínáról tudott a mediterraneum, de Kínának Gemmellnél is megvan a párja: a Középső Királyság. Nem elfelejtendő, hogy eredetileg a kínaiak hívták így az országukat; saját nyelvükön Zhong Guó-nak - teljes bizonyosságban afelől, hogy az a világ közepén helyezkedik el. (Gemmell khiatzének nevezi a Középső Királyság népét.)
   Az író nem habozik a mindent lerohanó, s a világot, illetve a civilizációt megsemmisítéssel fenyegető ellenség megformálásánál sem. A hunokat választja vagy a mongolokat, ez nem dönthető el teljes bizonyossággal, de nem is fontos. A lényeg, hogy az olvasó ráismerjen a belső-ázsiai lovasnomád népre, amelytől a civilizált világ megrettent, s amelynek nyomása alatt összeroppant. A korhadó Római Birodalom védvonalait csak egyszer törték át, ám éppen ennek köszönhető, hogy mitikus szörnyűségként olyan mélyen meg tudott maradni az európai emlékezetben. Aquileia elesett, amikor Attila hadai ostrom alá vették; lássuk, megáll-e Dros Delnoch a nadír seregek előtt, amelynek eljövetele apokaliptikus borzalomként él a Drenai Birodalom jövőképében. Ámde gondolhatunk Szamarkand vagy Bokhara városának, illetve az egész Horezmi Birodalomnak dicstelen vesztére is, ha a mongolok hódításaiban keressük Gemmell paneleit. A két város valamelyikének talán hat fala is volt...
   A nadírok szinte valamennyi jellemző vonása, így fizikai alkatuk is mongoloid típusú népre vall: alacsony termetűek, fekete hajúak, sárga bőrűek; szemük mandulavágású és fekete. Arcuk is lapos, de egyéb vonásaik is arra az emberre emlékeztetnek, akiről Priskos készített leírást, mikor a hunok táborában járt: Attilára. Kecske- és lótenyésztésből élnek, de mindenekelőtt rablásból. Hiszen barbárok. A drenaiak, mivel civilizáltak, már puszta létükkel is provokálják őket - a barbárokat.
   Sztyeppi nomádok, akik - Vintar apát szavaival élve - „ugyanazt teszik, amit a drenaiak tettek hatszáz évvel ezelőtt", és „nem azért, mert gonoszak". Ez persze a forrás-papoknak, a regény világa szellemi elitjének véleménye. Az író ezzel is biztosítja az olvasót afelől, hogy a nadírok nem valami habzó szájú, vérszomjas csőcselék, amely összeverődött egy jelentősebb város kifosztására, hanem olyan nemzet, amely méltán főszereplője a történelmi fordulópontot jelentő eseményeknek, vagyis a Drenai birodalom szétzúzásának. Ugyanakkor az író már a regény elején tudatja az olvasóval, hogy a nadír világ igazi barbarikum (lásd az előszó véres jelenetét), s hogy támadásuk a drenaiak kollektív köztudatában nem tudatosul igazi veszedelemként: „Barbárok! Könnyű prédái a drenai lándzsáknak!" - hangzik el egy drenai fogadóban. Látható, hogy félelmük inkább a mindenkori, egzisztenciáját külső és belső, de világosan nem látható ellenségtől féltő civilizált ember félelme, aki szorongásait kivetíti a magánál alacsonyabb rendűnek tartott barbárra. Gondoljunk a „barbaros" szó eredeti jelentésére! Azok, akiknek beszéde egy civilizált ember, egy merops, vagyis egy „tagolt beszédű" fülében csak megannyi „bar-bar", vagyis akik még beszélni sem tudnak, akiknek még nyelvük sincs, azok képtelenek bármilyen érték létrehozására. Az ilyeneknek kultúrájuk sincs, vagy ha van, azt civilizáltaktól vették át, és még azt is összehasonlíthatatlanul alacsonyabb szinten ápolják, mint azok, akiktől átvették (mondta a bölcs görög). Az író tehát a drenaiak szemével is megmutatja nekünk a nadírokat, s ezzel eléri, hogy bár most olvasunk róluk először, úgy emlékezzünk rájuk, mint őseink és elődeink a tatár borzalomra vagy a hun veszedelemre.
   Mindez azonban még csak áltörténeti játék; fantasy akkor lesz, amikor Gemmell elhiteti velünk, hogy a világ a saját fantáziavilága, önálló történelemmel és önálló hitvilággal, melynek megvannak a saját legendái, a saját hősei, s ezeknek a hősöknek megvannak a saját problémái.
   Az író valamennyi ilyen jellegű törekvése közül legszembetűnőbb névadási rendszere. A regény valamennyi szereplőjének nevei közül talán a legkönnyebben azonosítható a nadír vezér, Ulric neve. Akinek üssön bár el a szeme a sztyeppi nomádokétól (violaszínű), mégsem illene Ulricnak lennie. Ez az egyértelműen germán eredetű név párban áll a Joachimmal, mely egy leginkább az afgán hegyekben élő pásztorokra emlékeztető, de a berber, illetve a beduin törzsekkel mindenképpen szoros kulturális és etnikai rokonságot mutató nép, a sathulik egyik legnagyobb törzse fejének a neve. Hogy hogyan kerül egy mongoloid típusú nép élére egy Ulric, egy arab törzs élére pedig egy Joachim? Az „az a szabály, hogy nincs szabály"-elvet ez esetben el kell vetnünk. Mert bár Gemmell látszólag találomra aggatja rá egzotikus neveit a regény hőseire és mellékszereplőire, ez a két szélsőség olyan szembetűnő, hogy csak a motívumok szándékos keverésére gondolhatunk. Ha arra gondolunk, hogy a forrás-pap Menahem neve a Királyok könyvéből való, vagy hogy a fogadós Musif egy oszmán-töröktől kölcsönözte a nevét, kiviláglik, hogy Gemmell milyen egyszerű írói fogással küszöböli ki azokat a hátrányokat, melyek a pazar toposzhasználat hátulütőjeként jelennek meg az olvasó tudatában. Gondolok itt arra, hogy az olvasó ráismervén egy-egy jelenségre, a továbbiakban hajlamos a saját gondolatai révén konstruálni a szereplőket, illetve elvárja, hogy a továbbiakban az író azon az úton haladjon, amelyet az író részéről kijelöltnek vél. Ez az út azonban az unalomba visz, és Gemmell tudja ezt. Páratlan merészséggel lépi hát át azt a kultúrtörténeti szakadékot, amely megálmodott karaktereinek főbb vonásai és szereplőinek nevei között tátong. Az olvasó csak bámul, de mivel a történet sodró lendületű, nincs ideje sokat csodálkozni: s a térben és időben jól behatárolható ellenséggel szemben az időszámításunk szerinti 5. századtól a 13-ig terjedő időszak Európájának történeti és kulturális anyagát magában hordozó, nyugati feudális típusú véderőt vonultat fel.
   A falakon a védők között találjuk Robin Hoodot és társait is. A csuklyást ezúttal Nyílnak hívják, s Marian megfelelője, Caessa nem őbelé, hanem a mű egyik központi szereplőjébe, az öreg Legendás Drussba szerelmes. Ez a választás legalább olyan szerencsés, mint amilyen szerencsétlen. Mert bár a Robin Hood kétségkívül valamennyiünknek kedves olvasmány- és filmélménye, de Robin, illetve adott esetben Nyíl varázsát és erejét épp az a terep adja, ahol legfontosabb tulajdonságát, a ravaszságát kamatoztatni tudja: az erdő. Így, falak mögé zárva veszít erejéből, s már nem az a nagy formátumú figura, aki képes győzedelmeskedni a papírforma szerint nálánál erősebbek felett. Nem is tud jelentős szereplője lenni az eseményeknek, még ha az író kitüntetett figyelemmel viseltetik is iránta.
   Druss, aki főhőse az ostromnak, tele van tűzdelve barbár vonásokkal. A megfáradt hős, aki bár palotában lakhatna, mégis a zord hegyek magányában tengeti napjait, távol a lakott világtól. Az erő megtestesítője, a végsőkig küzdő és tomboló elemi őserőé, aki még akkor is küzd, amikor egy mérgezett kard vágásától rothad szét a teste. Aki bárdját ugyan már nem képes kihúzni a tokjából, de amikor kezébe adják, utolsó leheletéig öl. A hős, aki úgy toposz, ahogy eljött a hegyekből: „Ha indul, a völgyek megremegnek - idézi Vintar Serbitarnak -, amerre lép, a vadak elhallgatnak, amikor megszólal, hegyek omlanak össze, amikor harcol, hadseregek buknak el." Emlékezzünk a vén Cincinnatusra, akit az eke szarvától hívtak el, hogy győzelemre vezesse a római sereget, vagy az öreg Toldira, akit akkor hívnak el utolsó csatájába, amikor már éppen ássa a sírját!
   Druss fegyvere, Snaga sem véletlenül kétszárnyú bárd. Az öreg bajnok fegyvere legalább annyira a nyers barbarizmus megtestesítője, mint amennyire az egyik legismertebb mítosz szimbóluma. A kettős bárd ugyanis nem csak a népvándorlás korabeli észak-európai germán törzsek fegyvere, hanem a görög mítoszok korabeli Thészeuszé is, akit leggyakrabban ezzel a fegyverrel ábrázolnak Minótaurosz legyőzőjeként. Maga a labirintus szó jelentése is (van ilyen vélemény): „a labrys - vagyis a kettős bárd - háza". (Bár valószínűbb, hogy a szó az ázsiai eredetű labra, laura, „kő", „barlang" elnevezésből ered. A bárd akháj szava pelekys volt.)
   Druss fegyvere tehát az egyik legősibb mitikus jelkép, a krétai kultúra valószínűleg a bika szarvát, esetleg a Hold sarlóit formálta meg benne - vagy mindkettőt. Ne felejtsük el, mi Druss neve a nadíroknál: Haláljáró! S hogy milyen ősi halálszimbólum a Hold!
   Megannyi toposz, csupa-csupa tipikus romantikus toposz. Éppen ezért Gemmell ügyes húzásai ellenére sem emelkedne a tucatregények színvonala fölé, s precíz gondossággal kiválogatott paneleit hiába is illesztené össze trükkös fantáziakapcsaival, menthetetlenül eltűnne a ponyvaregények süllyesztőjében, ha művét nem itatná át az a valami, ami csak a legnagyobb írók kezében nem vadul meg, ha mítosz feldolgozására használják: a realitás.
   Akkor, amikor a tökéletes hősöket már fél évszázada megírta Tolkien, amikor a new wave-esek már utánajártak, milyen is, ha egy mi világunkból való átkerül a fantázia világába, amikor a fantasy-szerepjátékok világait népszerűsítő írók folyamatosan koptatják a témát, hogy hogyan is élik meg saját világukat a legkülönfélébb fantáziavilágok kalandorai, akkor Gemmell elfordul a mítosztól, és megkérdőjelezi annak létezését. Nem negációként teszi ezt, de a szkeptikus nyugalmával, aki biztos benne, hogy ha helyesen kérdez, megtalálja a jó választ. Gemmell kérdése így hangzik: „Vannak-e hősök, és, ha igen, mitől vannak?" A kérdés megválaszolására dobja a mélyvízbe tipikus antihősét, Reket, aki saját maga szerint is tökéletesen alkalmatlan arra, hogy hős legyen, de nem is akar az lenni, és mindenkit bolondnak tart, akinek ilyen irányú törekvései vannak. S nemcsak azért, mert nem született hősnek; mert ha történetesen annak született - ezt sose lehet tudni -, akkor is van annyi esze, hogy ne siessen azzá válni. Rek azonban hiába próbál meg félreállni a közelgő viharfellegek útjából: „a legbiztosabban akkor kerülsz el egy csatát, ha az ellenkező irányba utazol", sorsa elől nem menekülhet: a végzete kíséri és megtalálja - mondja neki a vak jós: „futsz, hogy elkerüld, de a lépteid arra visznek."
   Gemmellnek nincs könnyű dolga: hőse ízig-vérig modern figura, akárcsak párja, Virae. Mindketten személyiség-problémákkal küszködő, lélektanilag megvert alakok, jóllehet szerelmük erősíti őket. Gemmell - a már tőle megszokott stílusban - mindenki által jól ismert pszichés ragyával oltja be Reket, tipikus harcos-szindrómával: a főhős retteg a félelemtől, így hajlamos a berserkerré válásra. Ám még feleségével együtt sem az egyedüliek a modernek között: Gemmell még jó néhány olyan alakot formál (Orrint, a várkapitányt vagy Giladot és Bregant, a közkatonákat) akik lélektani szempontból legalább annyira szorongatott helyzetben vannak, mint a főhősök. A pszichés kutyaszorító magából a szituációból adódik: olyan embereknek kell felnőniük Druss-kaliberű személyekhez, akiknek adott esetben - Virae szavaival élve - „egy érett paradicsom van a szíve helyén".
   Az író a már említett egzisztencia elvesztésén való szorongásra hivatkozik; jogosan, hiszen ez a leggyakoribb alapja minden kisebb érték védelmében való nagyobb kockázatvállalásnak. A szorongás és a rémület mellett ott áll a vágy, hogy győzzünk - s a reményt a legenda szilárdítja hitté. A legenda - ez esetben - Druss. Talán David Gemmell szereti freudi elmélet alapján bonyolítani a cselekményt, de az is lehet, hogy e sorok írója feleslegesen hivatkozik Freud apakomplexus-elméletére, illetve magyaráz sok mindent pszichoanalitikus módszerekkel. (Ám azért ne feledkezzünk meg arról, hogy mi áll az ajánlásban: „...Az apámnak, Bill Woodfordnak, aki nélkül a Legendás Druss soha nem állhatott volna Droch Delnoch falán...") Akár így van azonban, akár úgy, Druss a maga legendák övezte alakjával, ősidők történéseivel átitatott lényével megbabonázza nemcsak ellenségeit, de környezetét is. A Legendás Druss nemcsak az a személy, aki hatvan évesen is gyalog eljön harcolni a hegyekből Dros Delnoch védelmére, hanem annak a valakinek a megtestesítője, aki valamennyi férfi tudatalattijában fel kell hogy idéződjön, amikor meglátja őt: az apáé.
   Azé az apáé, akit kisgyermekkorában ismer meg az ember, aki magasságával föléhatalmasodik, akire félelemmel vegyes tisztelettel tekint, s akit rajongva szeret, de akit teljesíthetetlen minta-volta miatt lelke mélyén „félve gyűlöl". Druss a maga testi erejével, emberfeletti szívósságával és őserejével ezt a fajta teljesíthetetlent, az egyszerit és megismételhetetlent, csak a régiek között létezőt, vagyis: az élő legendát testesíti meg.
   Nem mindenkinek sikerül amellett dönteni, hogy odadobja az életét, csak hogy részesüljön a halhatatlanságnak e ritka fajtájából, de a mű logikájából következik, hogy ha netán valakinek sikerülne felnőni a Legendáshoz, akkor annak erőteljes változáson kell keresztülmennie. S itt jön az írói buktató, mert az ilyen hősök jellemfejlődése meggyőző kéne, hogy legyen. Nem az. Több helyen sem. A hatból öt fal már elesett, a védők már tucatnyian sem állhatnak fel az ostromot éjjel-nappal folytató félmilliós nadír sereggel szemben, Druss, a legendás, szétrohadt testtel fekszik, tőle nem messze a leszúrt Caessa haldoklik; Virae, Rek szerelme nyílvesszőtől átjárt mellel már napokkal ezelőtt elesett, a mágikus hatalmú Harmincakból huszonnyolc nincs már a védők között - és Rek marad. Még a paradicsomszívű Orrinnak is sikerül valahogy az ostrom végére - nem teljesen tisztázott módon - felnőnie ahhoz a feladathoz, amelyet várkapitányi tisztje rótt rá. Az, hogy Nyíl marad, érthető, mert bár oklevelében, amelyben amnesztiát kapott, az is benne foglaltatik, hogy a harmadik fal elestekor szabadon elhagyhatja a várat, békeidőben nem bocsátanák meg neki azt, amit szükségből most elnéztek. Ő az örök számkivetett, s nem véletlen, hogy az utószó úgy emlékezik meg róla, mint aki végül a létbizonytalanság földjén lelte meg nyugalmát.
   Gemmell valamilyen ponton valamennyi modern hősével kudarcot vall, s néhol még a hagyományos szereplőkkel is következetlen. Az írói intuíció fintora, hogy igazán hihető és világos motiváltsággal csak Druss rendelkezik. Szomorú, mivel Gemmell legalább annyira számít kérdése megválaszolásában a dros delnochi ostromnál született legendákra, mint az ostromnál elhunytakra. Mert a címben foglalt témamegjelölés nem csak az öreg Drussra vonatkozik, aki megvívta a maga legendás csatáját Skelnnél és most itt, Dros Delnochnál. Skelnnél egyedül volt, aki megfordíthatta az ütközet sorsát, de még ez sem biztos, hiszen a Legenda azt sugallja, lehetnek olyanok, akikről szólhatna, de nem szól a legenda. Dros Delnochnál, ennél az ominózus ütközetnél viszont nemcsak Druss legendája elevenedik meg előttünk, de a Bronz grófé is újjáéled.
   Vagyis az író nem egyszerűen bemutatja a legendás személyeket működésük közben, de azok születését is nyomon kíséri Rek és társai személyében. Emberközelségbe hozza őket, olyannyira, hogy a Legendás Drusszal időnként nem is tud azonosulni az olvasó. Azonban talán nem is célja ez az írónak, hiszen története főhőséül egyértelműen Reket választja, akinek legendává válása sokkal inkább melengeti az olvasó szívét, mint a komor Drussé. Hiszen Druss a regénynek az a hőse, aki leginkább azzal érdemli ki az olvasó szimpátiáját, hogy a védők oldalán áll. Az esendő, több hibával és humánummal megvert, illetve megáldott Rek közelebb áll az olvasóhoz, mint Druss, az öreg bajnok, akinek szálfa termetére, ajtónyi széles vállaira és hordónyi mellkasára csak irigy vágyakozással tekinthet a legtöbb férfi, és némi rettenettel vegyes csodálattal a legtöbb nő. Az ostrom kezdetével Rek alakja háttérbe szorul, elhalványodik Drussé mellett, ám az idő előrehaladtával, ahogy egyre jobban megmutatkozik előttünk az ember Druss, úgy nő meg a szemünkben Rek, a születő legenda, hogy aztán Druss halálával a történet vitathatatlanul első számú figurájává lépjen elő, s már ne a gyáva, tolvaj Rekként, aki lefeküdt egy gróf lányával, de a legendás Bronz grófként álljon a maroknyi védő élén.
   Ez tehát egy olyan fantasy, amelyik valósággal legyezgeti a fotelben pipázgatók hiúságát, és helyreállítja a számítógépek előtt gubbasztó vagy közösségi házakban ordítozó, kockadobáló, önjelölt hősök seregének olvasmányaik hőseinek utánozhatatlan mivolta miatt megingott önérzetét.
   Már a regény címválasztása is jelzi: a szerző szívesebben helyezkedik történelmi alapokra, semmint mitikuskora. A '80-as évek fantasy-irodalmának ilyenfajta realitás felé mozdulása önmagában véve riasztó jelenség. Mert bár a mítosz születésének nyomon követését már a század első felében felvállalta Thomas Mann József és testvérei című nagyszabású regénytetralógiájában, nem szabad elfelejteni, hogy Mann ezt a holtpontra jutott realizmus talajáról való elmozdulás jegyében - ha úgy tetszik, programjaként - cselekedte. Gemmell próbálkozása tehát érdekes és tiszteletre méltó, noha nem minden ponton válik becsületére a fantasy-írónak. S nemcsak azért, mert a legalapvetőbb emberi problémák vizsgálatában nem teljesíti az önmaga által kijelölt feladatot, hanem mert túl azon, hogy kitalált világban, kitalált szereplőket, kitalált események keretén belül mozgat, a vérbeli, vegytiszta fantasy elmaradhatatlan kelléke, a mágia csak alibiszinten jelenik meg a Legendában. A főbb vonásaiban a kereszténység krisztusi törvényeihez hasonló elveket magáénak valló forrás-papság statisztaszerepe mindössze arra korlátozódik, hogy Nosta kánnak, a nadírok sámánjának a vár bevétele elősegítésére irányuló ördögi praktikáit kivédjék, illetve, hogy - egészen profán módon - küzdjenek a falakon. Igaz, a Harmincak, a forrás-papok eme kicsiny, ám annál nagyszabásúbb szektája felettébb figyelemreméltó: nem természetes biológiai és lelki szükségleteik megtagadása jegyében szerveződnek, mint a többi forrás-pap - noha néhány igen szigorú tabu rájuk is vonatkozik -, hanem éppen hogy azzal a céllal, hogy elsősorban természetellenes adottságaik kibontakoztatásával a tökéletes élettel szemben egy tökéletes halállal szolgálják a Forrást, s ezáltal a világot és önmagukat.
   Valószínűnek tartjuk, hogy Gemmellt saját művének lendülete nem hagyta elidőzni egy-egy romantikusabb jelenetnél. Gondolunk itt Virae megszelídülésére, illetve Druss és Caessa csírájában elfojtott szerelmére. Ha Virae Rekkel szembeni bizalmatlanságát nem indokolná ezer és egy ok, ahogy az író exponálja a lányt az első fejezetekben, nem világos, hogy szorongásaitól hogyan szabadul meg. Mint ahogy az sem egészen, hogyan billen át küldetése mihamarabbi teljesítésére sarkalló felelősségtudata (közeledő nadír sereg, haldokló apa) egy románcra hajló csitri elméjévé. Gemmell talán arra számít, hogy az olvasó majd gondolati úton rekonstruálja a történteket? Még ha így van is - nem túl szerencsés megoldás, tekintve, hogy ez mégiscsak regény, nem pedig ballada -, a szerelem akkor is túl gyorsan következik be Rek és Virae között.
   Fölálltak hát a védők Dros Delnoch erődítésein, s fölsorakoztak a támadó nadírok, odalenn a falak alatt. A küzdelem tétje, hogy a Fal, a drenan civilizáció védelme, átszakad. Márpedig már hónapokkal az ostrom kezdete előtt világos, hogy minden valószínűség szerint átszakad, hogy minden ésszerű érv amellett szól, hogy átszakad, hogy a képtelenségnek tűnő győzelemben való reménykedés csak önáltatás... hogy minden hiábavaló.
   Valóban, ha Dros Delnochot a szükséges véderőnek csak a harmada védi, ha számszerűsítve tekintünk az ostromra, és megállapítjuk, hogy ha minden drenai védő harminc nadírt öl meg, még akkor is marad ostromolni több százezer, és ezek után azt hisszük, amit a regény szereplői helyenként maguk is elhisznek, hogy ha eljön Druss, akkor majd minden védő ötven nadírt öl meg, és így elfogynak végül a támadó seregek, akkor végül dühösen kéne lecsapnunk a regényt, mondván: „Micsoda képtelen bolondság ez!"
   Ám nem ezt tesszük. Mert Gemmell már nem is lep meg minket, amikor az utolsó pillanatban, amikor már csak az író szívéhez legközelebb álló szereplők állnak nem szánalomra, de talán egy hitetlenkedő fejcsóválásra méltó kis csoportban, elveszetten, a nadír ostromlók szoros gyűrűjében két megszállt várfal közti harctéren, akkor Ulric visszavonulót fúvat seregeinek, és elkotródik Dros Delnoch falai alól. Igen, ahogy Batu itt hagyta Magyarországot, és feladta nagyapja, Dzsingisz kán álmát, hogy a mongol seregek Kelet tengereitől Nyugat tengereiig uralják a világot, úgy a nadír vezér is feladja elhatározását, hogy elfoglalja a Drenai Birodalom Nándorfehérvárát. Mert Ulric unokaöccse, Jahingír kikiáltotta magát észak hadurának, megölte Ulric öccsét, Csubodit és túszul ejtette Ulric asszonyát, Hasitát. A vezér nem időzhet itt tovább, ezért felállít egy homokórát... Ha nem esik el a fal, mielőtt az utolsó homokszem lehullik, elindul északra a seregével, visszaszerzi a királyságát, és máskor foglalja el Dros Delnochot.
   Ulric a Gulgothíri Síkságon legyőzte Jahingírt, de nem tért többé vissza Dros Delnochba. Ventria ellen indított offenzívája közben összeesett és meghalt. A törzsek északra menekültek. Ulric (-Attila-Temudzsin) összetartó ereje nélkül a nadír egység felbomlott. Ismét polgárháború tört ki északon, a gazdag déli földek népei fellélegezhettek.
   Mi tudjuk, hogy csak egy ideig. Mert a jóslatok megmondták: „Eljön majd az Egyesítő, aki a fél világot hódítja meg, s eljön a Második Egyesítő is, aki már az egészet."
   Láttuk, hallottuk. Aki még nem látott ostromra felkészülni egy középkori várat, az legjobban teszi, ha mihamarabb elolvassa ezt a művet, amely egyébként nézőpontját tekintve egyenlőre egyedülálló a Magyarországon megjelent fantasy-művek között.
   A magyar kiadvánnyal kapcsolatban e cikk írójának már csak egy észrevétele van. Egy dolog a mai, computerizált tördeléssel dolgozó sajtó sajnálatos gyermekbetegsége, hogy kevésbé teszi lehetővé a szerkesztőknek a helyesírási hibák kigyomlálását (s így minden oldalra jut belőlük), s megint más dolog az, hogy ha a címlapra kerül hibás anyag. Nem tettük volna ugyanis szóvá a helyesírást, ha David Gemmell nem dupla „l"-el írná a nevét. Ez olyan mérvű illetlenség, mely egyszerre szégyenteljes és felháborító, és így elfogadhatatlan.

1995