Fölébredek. Igen: koporsó fája...
És kínlódva kinyújtom a kezem,
elfulladón segítségért kiáltva.
Haláltusámra még emlékezem –
igaz tehát! S alig moccanva szinte,
kelek fel, korhadt házam szétfeszítve.

Kilépek. Fehér-éles téli fény.
Nem kétkedem már. Hóbuckába botlom.
Üreg tátong a sírkamra helyén.
Gyerünk haza. Majd elámulnak otthon!
A régi park, igen. Tudom az ösvényt.
Mégis – minden megváltozott. Mi történt?

Most már futok. Hódombok. Téli fák
fekete, mozdulatlan ága-karja.
Se hang, se nyom. Kietlen némaság.
Mint mesékben a holtak birodalma.
De ott a ház! Roggyant a fala, megdől.
Lehanyatlik karom a döbbenettől.

Mély hó alatt alszik a kis falu,
ösvény, csapás nem visz hozzá sehonnan.
Pedig ez az! A roskatag falú
kápolna, még a harangláb is ott van.
Mint fagykolódó vándor hómezőn,
áll, a felhőtlen távolba veszőn.

Szironyos hó. Se madár, se bogár...
Igen... A föld kihűlt, kihalt az ember.
Kihez küldött vissza a sír? Ki vár?
Mit kezdjek a megőrzött lélegzetemmel?
E holt vidéken lelkem mit kereng még?
Mi nyűgözi ide? Hol várja emlék?

Hová itt, hol a térben az idő
csak tévelyeg, hol nincs kit megölelnem?
A legutolsó élet széditő
terhével. Halál, fogadj vissza engem!
Föld holtteste, repülj némán, vakon,
holttestemmel az örök utakon!