Fürtös, szőke fején, szárnyas sisakján énekelt a fény,
izmos és ifjú isten volt, ítélt és rontott tornyokat,
parazsas szájáról tanulták mind a férfiak
a derűt, büszkeséget, s azt, hogy édes a halál.

Mikor agyaggolyókkal teleszőtt tigrisfogó hálót
vetettek rá, hogy vergődött! – Iszonyú üvöltése
túlharsogta a testét tovahurcoló paripák
hőkölő nyerítését. Vérzett, s dőlt száján a hab.

Béklyóba verték, csuklóján, bokáin komor vaspánt.
Aztán a hószín köntösű papok kegyetlen kése.
Úgy férfiatlanították meg, mint a gödölyét.
Az áldozókő tüze sercegett, keserű füst szállt.

Ma már elcsendesült a lelke, él szelíden hízik,
a vezér sátránál türelmesen guggol a porban,
lakomakor gömbölyödő ülepét ütemre riszálja,
és puha, fehér öklével a csörgődobot döngeti.