Esti égen arany felleg,
rét-tündérek táncra kelnek,
lombkoszorús vénség csobban
s hegedűl ezüsthabokban.

Kisfiú part fűzesében
violák közt nyugszik ébren,
s forrásvízből, hallja, csengve
hang kiált az éji csendbe:

„Szegény, játszanod mi haszna?
Kínod tán az elapasztja?
Erdőn, mezőn járhatsz szerte,
isten-gyermek nem leszel te!

Paradicsom boldog éjét,
Éden virágos szegélyét,
fény-angyalok tiszta szárnyát
szemeid meg sose látják.”

Zokog a vén, s könnye hullván
elnyeli megint a hullám.
Hegedűszó nem cseng tova
ezüsthabból többé soha.