S hallottak oly édes dallamot,
   mely az értő fül legfőbb öröme,
   amilyet még soha nem hallhatott
   földi tér, csak az édenek köre:
   s bármi lénynek szólt, megítélnie
   bajos volt, miféle zene lehet:
   együtt a fül megannyi gyönyöre
   szólt benne, ékesen illeszkedett,
madárdal, énekhang, szél, vizek, hangszerek.

Víg madarak kedves lombok alatt
   daluk összhanggá édesen keverték;
   angyali-lágy, remegő szavukat
   hangszerekével mennyei kecsesség
   egyesítette, ezüstös, remek-szép
   kórus csendült vízesés morajába:
   s e mély zúgást hol megszeliditették,
   hol erősítették, szél susogása
járt köröttük, felelt kiük-kiük szavára.

Ahol mintha szólt volna a Zene,
   a szép Boszorka ott töltötte kedvét
   új Szeretővel: varázsereje
   bűvölte oda, messzi idegenjét,
   ki most mellette szendergett, pihent még
   titkos árnyban, pajzánságok után,
   s szép Hölgyek s pajkos fiúk énekelték
   körülöttük dalukat, s ennek során
el is játszottak, féktelenkedőn, buján.

S a nő végig a férfira hajolt,
   hamis szemét látványára szegezte,
   mintha gyógyulna, hol sebezte-volt
   a kígyó, vagy mohón gyönyört legelne:
   s gyakorta könnyű csókokkal lehelte,
   föl ne ébressze, ajkát harmatozta,
   szemén át szívta eleven szerelme
   tüzét, kéjes vágyába máris oldva,
és sóhajtozva, mintha ellenére volna.

Míg valaki e szép dalt énekelte:
   Ó, te, ki vidulsz ékes képeken,
   lásd, ha virág nyit, Nap Tükre a kelyhe;
   ah, nézd a Szűz Rózsát, mily ékesen
   nyit s pillant, szerényen, szemérmesen,
   s mintha úgy volna szebb, ha rejtezik;
   de íme, már bátran s készségesen
   tárul, bimbó-keblet meztelenít,
s hamar elmúlik elmúlik, ó, nézd, veszti szirmait.

Így tűnik, mint a nappal, a levél
   s a rügy s virág halandó élete;
   hanyatlik, s nincs, hogy új, friss nedve kél,
   egyszer volt dísz, csak így virult vele
   sok Hölgy s Lovag szerelmes nyughelye;
   hát addig tépd a rózsát, míg virul,
   mert jő s fonnyasztja rút vénség szele;
   gyűjtsd Vágyad rózsáját, míg pirosul,
szeress, míg hasonló szép bűn vár válaszul.

Ekképp szólt. S a madarak kórusa
   rákezdte újra, mintha helyeselne,
   s példája lenne kellemes szava,
   melynek a makacs pár mindjét figyelte,
   míg haladt fáradatlan, nem pihenve,
   ligetet bújt és bozót sűrűjét
   kúszta át, végül ama helyre lelve,
   hol a kéjenc Hölgy fogta kedvesét,
ölén nyugtatván a Vadóc álmos fejét.

Rózsaágyon hevert a Nő, akár ha
   hőtől alélna, vagy bűn mámorától,
   bízó bájait tárta fel ruhája,
   selyemszál- és ezüstszál-szőtte fátyol,
   nem fedvén bőre alabástromából
   szinte semmit, sőt, így volt az fehérebb;
   Arachne készít ilyet fény-fonálból,
   vagy maga a Nap, harmatos-ledéret,
mely mégis szűzi-tisztán szállva vág a légnek.

Hókeblét kedvre falhatták az éhes
   szemek, s nem tudtak volna telni véle,
   ám friss emlékű fáradása édes
   méznél különb cseppeket csalt hegyébe,
   s ezek gyöngyökként gördültek elébe;
   szemén futkostak boldog mosolyok,
   nedves tűz-sugárral átjárva, mégse
   ölve gyönge szíveket: csillagok
tündöklőbbet így ha fényük vízen ragyog.

Az ifjú, aki mellette aludt,
   bizony, nemes sorból származhatott,
   s így fájó látványt nyújtott, mire jut
   a jeles erény, mint éri mocsok;
   szép tisztelet és kedvesen konok
   figyelmesség védte így is az arcát,
   férfias báj, álmán nem bágyadott;
   gyöngéd ajka alatt a fiatalság
szakálla sarjadt, selymes-friss szálú bodorság.

Fegyverzete, a szunnyadó dicsőség
   renyhült tára, ott függött egy faágon,
   a derék pajzs titkolta régi hősét,
   rozsdállott, diadaljel egy se látsszon;
   de néki jó hírnél már több e mákony,
   csak tékozol, más üdvét megveti,
   fetreng buja, fényűző orgiákon,
   így züllik teste, tűnnek napjai;
ó, rettentő varázs, mely rontással veri!

Tandori Dezső fordítása