Alszol, Heimdall, sarja kilenc anyának,
alszik Aranysörény, és hallgat a Harsona,
Ég-Várába az isten-faj sose szállhat,
Tűz-Nemzetség döng a Hidon tova.

Hajdani álmod, mint madarak puha álma:
Ég Sarkából kémlelt messze szemed,
boldog-erős isten-faj büszke családja
lépett rá csak a Hídra a Várba menet.

Ott lovagolt a Hadúr, csillag-magas isten,
egyszemü fény, nyolclábu lovát megülő,
két hollója előtt leplét veti minden
s titkot tár a felejteni fürge Idő.

Thor zörgő szekerén felszáll a magasba,
zsákban mennyköve, elméláz komoran,
száll a Szivárvány Hídján döngve fogatja,
láng szekeréről csillag-szikra zuhan.

Sziklát tör pörölyével: nyílnak a völgyek,
tengert kortyol: szomjazik íme a part,
cselt Loki termében vet Trollnak, Időnek,
győz a Kigyón, kit a végzet a földre csavart.

Ám ha pihen, búzgón iszogatva a méhsert,
békés istenek útja az Északi Föld,
víg Gyönyör-Istennő jön erős pihegéssel,
s Férjura záporként a mezőre köszönt.

Élt még akkor a Föld, habzsolva hatalmat
szellem-erővel teltek a tompa tagok,
Éj Paripájáról dőlt földre a harmat,
Fény Lova húzta az égre az ifju Napot.

Tajték-Testűt Tengeri-Isten ölelte –
forrt viharozva a mátka erős szeretője körül;
szikla szülötte, a sas, szárnyát felemelte:
szárnya szelétől a forró föld heve hül.

Hegy-Csarnokban az Óriás ült beborozva,
csont-koponyát ürítve dicsérte Lokit,
Zöldszakállu Folyó-Fi dalát kék víz idehozta,
villana Erdő-Asszony zöld ruha-fodra is itt.

Szent kedvében járta a földet a Költő,
boldog-erős isten-faj megsüvegelt fiaképp,
emberiség magasára, a csúcs fele tört ő,
mint Nagyurának, hódola néki a rét.

Dalt ha erős keze csalt ki a húrból, a fából,
nem gyönyör éneke, nem fecsegők dala kélt,
szólt a szabadságról, becsületről és a hazáról,
s mint a Csatát-Szerető-Lány, harcot idézve regélt.

Rúnát rótt csata romján síri kövekre,
Észak Hőse, amíg csak a Várba nem ért,
Istenek Atyja aranytrónusról kelve ölelte,
vaskesztyűs Thor acélkeze rázta kezét.

Él még itt emléketek, él még nagy becsületben,
de mint az üres sisakok, csak hasztalan él,
tőletek immár Bágyatagok Kora rezzen,
Észak Hőseiről csak a saga regél.

Hajdankor, csak aludj! Szüzek-Anyja hiába
ássa ki rozsdás kardként hős-magadat,
új kor az őmaga isten-urát imádja,
pattan a hajdani húr, mint színpadi kard.

Ébredj, Heimdall! S mintha az Istenek Alkonya jönne,
fújd: hogy az Égből a Vár tüze törjön elő,
s Gyengék, Túl-Okosok Faja, féljen a törpe,
hogy villámaival veri földre a Földre-Verő!