Északon itt hősi, zord az élet.
Vágyol le a lakott földre, délnek,
   Onnan, hol a hó s jég honol,
oda, hol a szőlő, narancs virágzik,
zöldgunyás május, dus nyár szikrázik
   álom Paradicsomon.

Múlnak élet-órák óh be szépen!
– sohajtasz te délszak ligetében,
   s szól a csalogány dala.
Ezüstfolyamát ajkam be inná!
Képzeletem álmai valóvá
   válnának bár valaha!

Mért is ne? Mi a való? Amit ti
ismertek, amit átéltek itt ti.
   Oh csak hagyjátok, hogy a
Művészet romjából élni kéljen!
Széles szárnyú, mint az égi fényjel,
   s szabad, tenger árama!

Nézd, Skidbladner integet ragyogva!
A költészet szent aranyhajója
   tenger, föld között lebeg.
Vásznait örök jó szél sodorja;
szebbé teszi a földet, s az orra
   magasabbá az Eget.

Odin barkácsolta a Világból.
Szűz födélzetére nem talált föl
   önzés, irigy, hiu kény.
Áll a kormánynál arany lirával
a költő. S a hajót égi mámor
   űzi tenger, föld körén.

Lépj vidáman e tükör-fedélre!
Mint hajnalköd, úgy hull le a kérge
   szellemhonnak! – ez tiéd!
Vígan intnek erdős szikla-tájak.
Árbockosaradból messze láthatsz;
   vígan int a kék vidék.

Vitorlázz félsz nélkül! Benn, nyugatra
arany felhők közt egy város. Arra
   ünnep: dal, tánc sodra hí.
Oszlopsora szikrafénybe reszket.
Nézd, halántékuk miképp fürösztik
   biborfénybe tornyai!

Ida-mezőn vidám élet zendül.
Brage lantja most is dalra csendül,
   s Baldur még el sem esett!
Mit zsong a múlt, jövő mire várhat? –
élet titkát, titkát a halálnak
   mind tisztán szemlélheted.

Ne sóvárogj el hát Észak-földről!
Kényes jószág a Szépség e földön,
   csak a költészet övé!
Benne támad, bárhová vet sorsod
Hesperia, Hellas, amikor csak
   vágyad kél, szemed elé.