Hajnallik,
hév-meleg hatalmak
ébrednek szerte
sarkain a világnak.
Fölserkent e tavaszban
földünkön mindenhol
országoknak népe,
okos haraggal.
Csatákra virradtunk,
lépnek csapatok
száll a Nap feljebb,
hallik szárnycsapása.
Halljátok hát,
harcba vonulók,
ifjú valkűrök
virradat-énekét.
Tavasz van,
támadnak
friss népek,
felkelők.
Tisztjeik
tisztükben
vitéz és vakmerők,
mint valaha is.
Vesd rá magad,
magyar valkűr,
ellenségre,
elbírsz véle.
Nornák értelme
érleli gyümölcsöd,
s kezdik a kardok
diadal-dalukat:
„Új nép lepi
el a partot,
messziről jött,
nagyratörő.
Riadjatok fel,
híveink mind,
keltő szóval
jönnek keletről.
Megvirradt, Atli,
szakaszd alvásod,
nem vinnyogni most,
vívnunk adatott.
Szőjünk, szőjünk
szörny szövetet,
múltjukon állnak most
bosszút a magyarok.
Öröktől egyet
öröklöttünk,
hajdanidőkből
apa-hagyományt:
mi magyarok
e márciusban
méltó becsüléssel
bírjuk szabadságunk!
Rónak a nornák
baj-rúnákat,
ütközeteket,
házra üszköt:
rójatok bár bajt,
biztos halált,
szerencse-vesztést,
csak ne szolgasorsot.
Vágj, nép, előre,
legyen a világnak
szabadság
a szülőföldje!
Így ígérték
régi írások,
amint volt kezdetben,
úgy kell legyen végén.”
Végzik is
valkűrök
óriás-ébresztő
ősi énekük:
áll az óriás,
ósdi köteléke,
lánca kettétört –
de hallgasd csak,
hol mindenütt
visszhangzik csengése!
|