Száz lombbal borítva Pán egy kősziklán hever.
Vak és öreg.
Szemhéja dermedt és merev,
pillogni is már képtelen,
bezárult a szeme – mint a csigák telente.
Langy harmat cseppen ajakára:
egy,
kettő,
három.
A természet itatja istenét.

Ó, Pán!
Látom, amint kinyújtja kezét egy ág után,
és rügyeit
szelíd-dédelgetőn megtapogatja.
Egy bárány közeleg bozóton átal.
Hallja a vak, és elmosolyodik,
mivel Pánnak nagyobb öröme nincsen,
mint tenyérbe fogni szépen egy-egy kisbárány fejét,
s szarvacskáit puha gyapjú-csigák közt megkeresni.
Némaság.
Mögötte ásít álmosan a barlang,
és ásítás némítja most el őt is.
Nyújtózik, s szól magában:
„A harmat cseppje nagy s meleg,
szarvacska ütközik,
s pattannak a rügyek.
   Legyen hát tavasz újra?”