Szegdelte egy angyal az éji eget,
   szállt halk dala, zengedezett.
Felleg, telihold, sürü csillagos ég
   hallgatta a tiszta zenét.

Dalolta az édeni lombok alatt
   lakozókat, a boldogokat,
s hű szíve sugallta szelíd dala szállt
   dicsérni az égi Királyt.

Vitt arrafelé, hol a kín hona van,
   egy lelket a karjaiban,
s a lélek igézett mélyeibe
   átforrt – nem a szó: a zene.

Mardosta, gyötörte soká a csodás,
   földöntuli vágyakozás.
A föld üres éneke néki mit ért
   cserébe a mennyeiért?