Isten nevét és főként azét, aki őt képviseli,
akit szöveg és szájhagyomány Jézusnak vagy Krisztusnak hív,
használták, elkoptatták, aztán otthagyták
az életek folyópartjain,
akár valami puhatestű üres kagylóhéját.
De azért e szent és vértelenített
neveket, e megsebzett szirmokat,
a szeretet és félelem óceánjának egyenlegét
érintve valami mégis megmarad: egy agátkőajak,
egy szineváltó nyom, amely még megrezzen a fényben.

Miközben szájukban Isten nevét forgatták
a legjobbak és a legrosszabbak, a tiszták és a piszkosak,
fehérek és feketék, a vérrel bemocskolt gyilkosok
épp úgy, mint a napalmban ellobbant arany áldozatok,
miközben Nixon Káin-kezével
megáldotta azokat, akiket halálra ítélt,
miközben egyre kevesebb és kisebb isteni nyom maradt
a tengerparti fövenyen,
az emberek kezdték tanulmányozni a színeket,
a méz jövőjét, az uránium jelét,
bizalamatlanul és reménykedve kutatták a lehetőséget,
hogy egymást megölhessék és ne ölhessék, sorokba szerveződjenek,
tovább léphessenek, korlátaikat szüntelen ledöntsék.

Mi, akik e korokat szánkban a vér és romok
füstjének, halott hamunak ízével lépdeljük át,
és tisztánlátásunkat elveszíteni se tudtuk,
gyakran állunk meg Isten nevénél,
gyöngéden emeljük magasba, mert emlékeztet
az elődökre, az elsőkre, akik kérdezni kezdtek,
akik rátaláltak a himnuszra, amely a bajban egyesítette őket,
és most látva a tört, üres vázat, melyben lakozott,
megérezzük még azt a lágy, finom lényeget,
amivel jóság és gonoszság élt és visszaélt.