Ütött az óra.
Az Excaliburt Sir Bedevere
bedobta egy tóba.

Csöndes, fehér a hópehely,
hull, hull a hó, s a tónyi hely
lapos-fehérre nyúl, mihelyt
mindent fehérbe-csöndbe rejt,
üres lap, holt sugár.

Lenn, a befagyott víz alatt
Lord Ullan lánya járogat,
boszorkány, bája végtelen,
úrnő az éji végeken.

A csönd fehérje bármi vastag,
a tónak mélye nem üres lap,
Lord Ullan lánya fel s alá
jár, mint nagybátyja oktatá.

Nagybátyja nálánál is jobban
jártas a boszorkánytanokban,
de eltűnt, nem tudni, hova,
s nincs itt csak unokahuga.

Nem, ez a víz itt nem üres lap,
mélyében szándék hevül,
hő szándék s fortély ott belül,
mit Ullan lánya vetne latba,
csak nem tudom, miért.

És a tó szememnek fénylőbb,
mert ő itt van, és fehérlőbb,
mint maga a tél kabátja,
mivelhogy Ullan leánya
sugárzik fényesen.

Gyakorta, hogy rája nézek,
és a jégre rája lépek,
érzem, hogy a víz vacogva
enged, míg a hölgy kocogva
jégig csusszan, fölhasítván,
igen, hallom, szinte tisztán,
koccan és csikland az ujja,
és a jég szilánkra hullva
úszik, nélkülem.
Esküszöm, hogy hallom, szinte
látom arca fényét, mint e
lényt, ki félig révületben
én vagyok, fél-révületben
tűnődvén, mi készül itten
mosolyban vagy rémületben,
ám ekkor, mint máskor is,
Ullan lánya, míg tünődöm,
eltünik.

Ütött az óra.
Az Excaliburt Sir Bedevere
bedobta egy tóba,
és ki jön itt, mit hoz a hír?
Ő maga, Sir Bedevere.

Ma délután Sir Bedevere
rámlelt, míg haboztam ott
a jég megett, s azt mondta: „Sir,
hol lehet az Excalubur?”

Gondoltam, hazudhatok:
„Talán egy másik tó a sír.”
Majd így folytattam: „Szeretem!
Lord Ullan lánya kell nekem,
hát így történt, hogy hazudok,
mert csak rajta jár az eszem.
Keressem őt a vízbe lenn
-– ott jár –, vagy várjak idefenn?
Mondja, Sir Bedevere,
sebemre mi az ír?”
Csak nézett rám, egy szót se szólt,
azután ő is eloszolt.

Így tűnnek el. Magam vagyok,
a tó a hold alatt ragyog,
ó, drága tó, szerelmesem,
ki a zord jég fölött sosem
mutatkozol, míg lelkem sír,
úgy fölbosszantott Bedevere,
megyek, megyek! S ekkor magam
a vízbe vetvén, oldalam
– ó, vágy! Mellette lenni őr! –
átdöfte az Excalibur
– a hűvös csendben lenni őr –,
így lett a kard a sír.

Így haltam meg, s a tó hullámát,
mely őt formázza, Ullan lányát,
a vérem festi be,
az festi be,
szerelmem festi be.