Arthur király ott fönn lovagol,
mögötte tizenkét lovag,
és Guinevere is ott
zokog: „Jó Arthur, merre vagy?”

Mért kékül a király?
Mért ül a kék az arcszinén?
De hisz a ragyogó nap alatt
léptet kék búzavirágok tövén.

Föntről a búzavirágok
halványkék fénye árad,
integetnek a búzavirágok
Arthurnak s tizenkét lovagjának.

És Guinevere is ott
zokog: „Jó Arthur, merre vagy?”

Először tizenkét lovagja volt
és azután csak egy.
És Arthur így szólt ahhoz az egyhez:
„Eredj.”

„Nincsen más vágyam – így szólt Arthur –,
mint az a gyönyörü szín, a kék,
s hogy kék napfényben lovagoljak,
és Guinevere, nem tefeléd.”

„Ó, Istenem – szólt Guinevere –,
én nem látom, hol az a kék,
s lovagmód felzárkózni vágyom
temögéd.”

„Térj vissza, vissza, Guinevere,
a palotába” – mondá a király.
Guinevere akkor visszatért,
s a palotában nyugtot nem talál.

A királyné most a palotában
zokog: „Jó Arthur, merre vagy?”
S mindegyre Arthur nagyságával
traktálja a lovagokat.

Hogy Arthur a hatalma nagyságából
kihullt, ebben mind egyetért.
És nyomban Arthur hullomása
lesz a beszédtárgy épp ezért.

Mintha csak ideiglenes volna,
s nem tartana örökké,
szó szót követ, de a királyné tudja,
Arthur nem jön meg többé.

Ó, Arthur elment igazán,
boldog, hogy földi hatalma oda,
s a különös, toronyló búzavirágok
kék fényében vágtat egyre tova.