VII.

Már hatodik napja, hogy gyermekem visszatért;
kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza gyermekem.

A szatinhullámos ég volt az a tenger;
arany szigetek a szikrázó csillagok; – az ég a tenger.

Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
pedig húsznál is több tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott.

Húsznál is több nyár koszorúi hervadtak el azóta;
húsznál is többször kivirúltak azóta a sírok koszorúi.

Arany szigetekről tért vissza gyermekem,
már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.

Kék tengerekről tért vissza gyermekem;
hajában hét arany csillagot hozott nekem.


XXVIII.

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz mindenben megzavart.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom, érzem:
sokaktól és sokban különbözöm
s most nem tudom, hol végzem útamat.
Nem értem a világot, – azt hiszem,
nincs célja; ...miért is volna? – És ami
értelmet magam képzelek belé:
nem értelem, csak szokott tévedés lesz.
Legjobb, ha – nem törődve semmivel –
gyermeki biztonsággal követem
dajkám s tanítóm: ösztönöm szavát.
Ősz van megint… A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak, – de engem
hív már a születés s az elmúlás
tavasszal víg és ősszel szomorú
anyja, a föld, kinek titkaihoz
nem ér el ember kutató keze.
Ősz van... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait s évszázadok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...
Ősz van... Az évek szele hordja az
egymás-fölötti rétegekben alvó
sirokra a feledést s a közönyt...
Fáradhatatlanul felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymás fölött a tó hullámai...
Ősz van... Sötét barlangja hüvöséből
előjött már a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon
– barátként mellém heveredve – némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.


XXXI.

A templomokban sercegve lobbantak ki a fáklyák
s az Istennő szobra magától összeomlott;
mikor kiléptünk a kongó, megriadt uccákra,
véresre gyúlt vitorlák szánkáztak az egen.

A kaszárnyákban sikoltoztak a kürtök;
a halkereskedők ijedten rakosgattak nyitott bódéikban;
a fórumon iszonyú robajjal dőlt össze a Hallgatás Tornya
s mire megjött az éj: felforrtak a kutak vizei.

Ezen az éjszakán történt, hogy a csörömpölő légiók alatt leszakadt az Arno-híd;

ketreceikben bömböltek a cirkuszi oroszlánok,
mialatt az Erynnisek és Vaskígyók őrjöngtek a zengő ormokon
s forró szelek birkóztak a megtorpant mezők felett.

Egyszerre felhőkig harsant a Tűz s az imbolygó vörösségben
kőzápor döngölte le a visszhangzó erdőket;
köröskörül tanácstalanul nyargaltak a fekete folyamok
és félelmükben megrepedtek a tavak tükrei.

1922