Fekete torony, örök rabok,
mit kecskék, ők is azt legelnek,
pénz folyt, boruk savanyodott,
vitézek, hiányt nem szenvednek.
Kit köt az esküszó,
míg nem jő lobogó!

Sírban holtak vigyázban állnak,
partokról fúnak a szelek,
ha zúgnak, mindük megremeg,
őscsontok hegyeken hintáznak.

Zászlók csábítnak, fenyegetve,
súgván – az ember ostoba.
Ha az igaz király feledve,
ki bánja, hogy ki az ura.
Ha eltemette ős-idő,
szíved tőlünk mért rettegő?

Bágyadt holdfényt a sírjuk áraszt,
partokról fúnak a szelek,
ha zúgnak, mindük megremeg,
őscsontok hegyeken hintáznak.

Torony öreg szakácsa kúszva
madárra vadász hajnalon.
Míg mi szunnyadunk ott kinyúlva,
hall király-kürtöt harsogón.
Mint agár, lapuló:
Minket köt esküszó!

Síri árnyak sötétre válnak,
partokról fúnak a szelek,
ha zúgnak, mindük megremeg,
őscsontok hegyeken hintáznak.