„Nem kételkedhetem teljesen abban, hogy valami ne létezne a naplementében, amelyről ősapáink azt képzelték, hogy a holtak ott követték pásztorukat, a Napot, vagy, hogy ne lenne ott semmi, legalább egy kis homályos létezés, mely oly kevéssé rezdülne, mint a semmi. Hogyha a Szépség nem lenne kapu, vagy kijárat abból a hálóból, amelybe születésünkkor vettettünk, már nem is lenne többé Szépség, és mi jobbnak találnánk otthon a tűzhelynél ülni és lusta fenekünket hájasítani, vagy valami buta sportot űzve ide-oda futkorászni, ahelyett, hogy azt a fenséges látványt nézlelnénk, melyet fény és árny vetít a dombok közé. Magamnak mondogatom, amikor már végleg kifogytam az érvek sűrűjéből, hogy ők bizonyára ott vannak, az isteni emberek, s hogy csupán mi, akikben nincs már meg az egyszerűség és a bölcsesség, tagadtuk meg azok létezését, és, hogy minden idők egyszerű emberei és az ősi idők bölcsei látták őket, sőt beszéltek is velük
   Végigélik szenvedélyes életüket, nem is messze tőlünk, és hiszem, közöttük leszünk, ha meghalunk, feltéve, ha megőrizzük egyszerűnek és szenvedélyesnek természetünket. Nem lehetséges-e, hogy a halál egyetlen románcban fog egyesíteni mindnyájunkat, és hogy egy szép nap sárkányokkal vívunk majd a kék hegyek között?”