Danaan-nép kacag, bölcsője színarany,
ezer kéz tapsikol, félig lehúnyt szemek,
Északra mind suhan, hol sasmadár lebeg,
vad fehér szárnyakon, egy kihűlt szív zuhan:
jaj, csókolom fiam, keblemre szoritom,
hívnak keskeny sirok engem és gyermekem.
Haló szelek sírnak a vándor tengeren,
haló szelek lebegnek lángos Nyugaton.
Haló szelek verik dobként Menny kapuját,
s fújnak pokol-dudát a nyafka szellemek;
szél-rázta szív, im a könyörtelen sereg
szebb, miként Mária lábánál mécsvilág.