Az ég hamufellege kóbor,
A lombot elaszta a hév,
A gallyat elölte a hév,
A hó a magányos október,
Az év egy emléktelen év,
A vidék tava vadködü Auber
És a réve a Weir-tövi rév:
Éjfedte a vadködü Auber,
Rémjárta a Weir-tövi rév.

Itt rég a titáni fasorban
Lelkemmel, a ciprus alatt,
Psychével a ciprus alatt
Bolyongtam a vulkáni korban,
Mikor szivem árja szaladt,
Mint nyugtalan láva szaladt
Yaanek-hegyi lávasodorban,
Mely távoli sarkra halad,
Mely zúg, míg a lávasodorban
Az északi sarkra halad.

Szavunk szomorú vala; kóbor
Lelkünket elaszta a hév,
Szivünket elölte a hév:
Nem tudtuk, a hó hogy október,
S nem tudtuk, az éj hogy az év
Legéjelebb éjjele (ah ez az év!)
Nem láttuk elült tavad, Auber,
(Noha vitt már rajtad a rév)
Feledtük elült tavad, Auber,
És rémeid, Weir-tövi rév.

S míg az égen a lángok oszoltak
S hunyt sorban az éj szeme le,
Szállt sorban az ég tüze le:
Ime tünt végén a fasornak
Nagy fény ködös égi jele,
Amelyből egy nagy csoda-holdnak
Két gyönyörű szarva kele,
Astarte jelének, a holdnak
Gyémántszinü szarva kele.

S szóltam: „Kegyesebb ez a holdál,
Száll egy sohaj-étheren át,
Repül csupa sóhajon át,
Látja, hogy ez arcon a gond jár,
Szú-rágta szivembe belát;
Jön a Leo-csillagu pontnál
Mutatni a béke honát,
A léthei béke honát,
Jön e vészes mennyei pontnál,
Fényes-szemü égi barát
Az Oroszlán-csillagu pontnál,
Nyájas, csodafényü barát."

De Psyche nyög, ujjat emelve:
„Jaj, e fényben nem bizom énm
Se-szinében nem bízom én.
Ne maradj itt, fuss tovakelve!
Fuss, mert utolér ez a fény."
Szólt félve; lehulla seperve
Szép szárnya az út fövenyén
Nyöge fojtva; lehulla seperve
Dísz-tolla az út fövenyén,
Szomorúan rút fövenyén.

Feleltem: „Eh, babonasejtés!
Menjünk csak e csillag után
Menjünk üde fénye után.
Sybillai sugarat ejt és
A remény s báj fénye. Vidám.
Lásd, rezegve az égbe fut ám.
Hihetsz neki; cselt sose rejt és
Jó helyre vihet ki csupán.
Hihetünk, mert cselt sose rejt és
Jó helyre vihet ki csupán:
Mert rezegve az égbe fut ám!"

Így szólva Psychét megöleltem
Csitítva szivében a bún,
Könnyítve a gyáva borún.
S amint tovavittem a kertben,
Megakadtam egy kriptakapún,
Ős íratu kriptakapún.
S szólék: „Mi van írva, ó lelkem,
E legendás kriptakapún?"
S felelé: „Ulalume - Ulalume -
Itt nyugszik a holt Ulalume."

S szivem ekkor lőn mint a kóbor
Levél ha elaszta a hév,
Mint a lomb, ha elölte a hév.
S szólék: „Bizonyosan október
Vala s ép ez az éj, gonosz év,
Mikor erre vitt ez a rév.
Terhem s magam, itt ez a rév.
De mi csalt ide, éppen az év
Ezen éjjelén? (Ah ez az év!)"
Már látom: e láp ködös Auber
És réve a Weir-tövi rév.
Jól látom, a vérködü Auber
S vad, rémteli Weir-tövi rév."