Alszol, mialatt az éjszaka
Ködköntösét vagdossa szablyával. . .
S felhőbe lövi nyílát a Garázda Vadász is,
Miután a nedves, éjjeli réteken tobzódva csatangolt.
Minden táncol s villódzva pörög körülötted, - egy mámoros, éji világ...
S a hold is karikába gyürűzve, őrjöngve forog,
Mert érzi, hogy közeleg a hajnal.

S mi sötétbe' tenyészik, most pendűlve feléled
S ez egyszer még elmélyül az éj is. Sok holdi poronty
Ilyenkor nyeri létét s a hold alá szalad nyavalyássa melegedni.
S ott rí megbabonázva, míg a többi bolond
Zabolátlan veti bukfenceit, karikáz,
Gurúlva nevet és mégegyszer fellobog élete.

S te mindeközben alszol s homlokod köríti gyenge csillogás. Egy titokzatos élet
Ölel át s szivedbe, mint a permeteg, esőznek édes álmai,
Hogy elborítanak, benned s körűled jár az álom végeláthatadanúl, - hanyatlasz el, -


S amellett mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet feladnod álmodó?
S az éj zenithjén, mikor minden tombol, hagynod, hogy lehúzzon a nemlét
Órjás mágnese... s tünékeny alakzatokkal csalogasson, ami nincs?

Mosolyogsz... s tán vissza se jönnél? Megóvom fénykoszorúd
S dédelgetem álmod. Oh tünékeny ez a lét s nincs benne semmi maradandó!
Hisz úgy látlak máris ködön át, mely a fájdalomé, hogy elindúlsz
S mégy húnyt szemeiddel sose járt utakon. S hogy nélkülem jó neked ott.
S a szívem is bucsút int. S akár a multakért, úgy zokog érted,
Máris felmérné, ami neki voltál - s úgy vezetne kezeden
Remegő szeretettel s vendégeként vissza magához,
Mint legdrágább látogatóit : a téveteg szellemeket.