I. NYILAS-HAVA
II. ARMÉNIA !
III. A RÉSZEG KALMÁR
IV. EGY BÁNATOS RÍSÉRTET PANASZA
V. AZ ÚJ SZOBRÁSZHOZ !
VI. EL INNEN, EL...
I.
NYILAS-HAVA
Ősz van, korán sötétül és künn esik.
Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg,
S csak ködös hajnalidőbe' derül, mikor rohanó,
Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan
Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem,
Idegen szellem közeleg s tengerzöld
Szőlőfürtöt tart bús arca elé.
Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik.
Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek.
Ó mily boldogság is esős időkbe' aludni!
Zúghat a szél most távol temetőknek
Nedves sirjai közt és távoli erdők
Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik.
S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi
Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül,
S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas...
S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény,
Karcsú, égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé:
Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora
S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!...
...Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre
S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék:
Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán... De jaj halaványan,
Sírván jön elém lelkemnek alázata újból...
S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya,
Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik...
II.
ARMÉNIA !
Szállnak a felhők és útközbe' megállnak.
(- Látja a hajnalt, aki nem tud elaludni. -)
Lassan hajnalodik. S két izmos kovács
Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét.
Sötét a tér még, de halkúl a tenger.
S hol az éji halász már útjáról visszatért,
A sötét öbölből kolduló barátok
Hosszú kosarakban hordják a halat.
Sötét a tér még, de halkúl a tenger.
S az égő forrásoknak vörös tüze sárgúl.
S a derengő világnál sötét tömegeknek
Borzasztó uralma kezdetét veszi :
Ki állandóan figyelt egy csillagot,
Egy háztetőn zord érckatona áll,
Szembe' van a felkelő nappal,
S ha lemegy a nap: sötétbe' marad.
Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő fénynél
Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek,
S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre mered,
S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamosan. . ...
De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal, ki zajtól sem riad,
És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran,
És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre :
Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket álmodom,
S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik szivemre alá,
S a bántott lélek menekűl s vidékeid vánkosára lehajtja fejét,
S míg kék, világos egeden megűlnek fekete felhők,
Hol nincs fény, csak keskeny sárga tüzek, - álmatlan szegény szeme lecsukódik,
S elalszik a homályban.
III.
A RÉSZEG KALMÁR
A ködben két banya szidott egy részegest.
S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér.
S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt,
S mellette űlt a nyájas holdvilága..
Kezdetben vélem akkor láthatatlanúl
Civódtak démonok, de később megsürűdve
Mind kivált a légből és testetlen ütlegekkel
Ütni kezdtek engemet és szidtak is:
Az egyik répát hámozott s haját felém hajítá,
A másik egy kerek toronyból sandított reám,
S amíg sok rémeset hadart, mit rég tudok,
Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható:
„Jaj földdel van teli a holtak szája!
S kik ettek Szilveszterkor májat és diót,
És puttonyból kik ettek szép gyümölcsöket:
A lelkük vizfenéken alszik, mint a hal."
„Hegyes sipkám volt egykoron s kalmár valék,
De vastag lábaim mártottam hajdanába' hóba,
S meghűltem részegen Szilveszter éjjelén...
Rég megdögölt, ki látta szégyenem."
Bárhogy futottam is, még soká üldözött,
S hogy miket súgott, én már nem emlékezem.
„Ej, ej, te selyma, adj e híradásért némi pénzt,
Avagy szagolj meg engemet, ha jó az orrod!"
Ez volt bucsúja. És beszítta őt a föld.
És megitták a részeg, éji fellegek.
IV.
EGY BÁNATOS RÍSÉRTET PANASZA
Épp egy rigó fütyült a téli fán.
Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen:
Ki égeti vaj' a havas útak sárga tüzét?
S hogy sötét nyaram elaludt már s magasztos éji csendbe
Fúlt s a bús fenyők sötétje régen eltakarja:
S mint a rabló kullogott mögöttem boros, nagy bánatom.-
S: „Barbárok ők, a téli szenvedések," - éppen gondolám,
S hogy: „Fagyosabb s kristályosabb a téli szerelem"...
...Mikor hazaérkezének várurunk dús szekerei éji időben
Elemózsiával s a kofáknak hideg zöldségeivel nehézre rakottan...
S a világos, karácsonyi kapún beözönlött szekerük serege...
Mihály volt a nevem s a várfal alatt korcsmából jöttem épp',
S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem,
S meghaltam ott, világos-szürke fellegek alatt,
S amíg a vidám kocsisok kurjongatása messzi hallék :
S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong,
S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton,
Míg a várúr drága s habos husú almákat evett,
S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal,
S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen.
V.
AZ ÚJ SZOBRÁSZHOZ !
Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok!
Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét
És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát:
Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz
S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik...
Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék...
Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít...
S ha borús az ég és villog a víz, pisztrángot fog a hegyipatakban.
Rablókkal szigorú... S hová a hollók leűlnek,
Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön:
E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát,
- Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak,
De ennek vége már... - s ezért, ki szobrászi kalapácsért, régi kovács,
A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez egyszer busongó világodat s készíts
Tréfás csoportokat inkább, - tar kedvemhez ami illőbb...
Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján!
Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege - s terved:
Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, - szép terv!
De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn:
S fia megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket!
Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban meghat,
Erősebb zenéknek hangos dallamánál...
Tedd meg tehát a kedvemért: a lánykám mostanában oly borús...
Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín szemét
S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst karikái...
S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból.
VI.
EL INNEN, EL...
Az édes és végtelen tengeren,
Melynek tisztasága hűs s átjárja a lelket,
(Átjárja a lelket s lebegteti szél: -
Bástyákon is szabad lobogót ami lenget,)
S didergő szívet ahol napsütés melenget,
S a kiáltás hol úgy csapong a széllel, zöld, zuhogó vizeken ,
Mint könnyű rózsalevél...
...S zöld üveglapon ahol áramlik és úszik ,
Leng a magány, jár ragyogón, hidegen...
...S ahol este a napkorong
A kezdődő homályba zuhan s eltünik...
Az édes és végtelen tengeren,
Lobogj én lelkem, mint a kósza szél...
Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong
S hirdesd, hogy végbevitted, amit sors és szenvedély
E földön rádszabott. Leróttad tartozásodat
S csak magadat mulatni tombolsz még a tágas ég alatt,
Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel
S hol sötét hegyek alján piroslik a tűz,
Mert zöld fenyőfát éget az északi pásztor
S a fenyőknek édes és gyantás illata terjeng...
Légy vendég köztük, láthatatlan,
Kósza szellem, mely tüzet
Keres, hogy megtisztúljon abban
S jóért jótettel fizet:
Éleszd a lángjaik
Pirosló szárnyait
S illesd szemök, hogy álmuk jó legyen...
S ott várj, amíg majd völgyön és hegyen
A végső pirkadat köszönt reád
S a végtelenbe virrad éjszakád.
|