I

Rideg acél képzelt sisak alatt:
Kegyetlen, ahogyan a kard kegyetlen
Várakozás közben. Rendíthetetlen
üget puszta erdőn át a lovag.

Körötte titkos, alaktalan, obszcén
tömeg, a szolgatekintetü Ördög,
körkörös labirintusszerü hüllők
és homokórával egy őszhajú vén.

Látszik, Vaslovag, hogy nem ismered
hírből sem a sápadt rettenetet
s a hazugságot. A parancsolás, a
szitkozódás a sorsod. És egész
biztosan méltó leszel, te merész
német, az Ördöghöz és a Halálra.

II

Két út van. Az egyik ezé a gőgös
vasemberé, aki biztos hitében
üget a világ kétes erdején át,
gúnyolódás, az Ördög s a Halál
statikus tánca közepette és a
másik, a rövid, az enyém. Miféle
letűnt éjszakán, régi reggelen
fedezte fel szemem e hihetetlen
epopeiát, örök álmát Dürernek,
a hőst s szellenképeinek raját,
kik keresnek, lesnek rám s megtalálnak?
Nem a lovagot, engem int az ősz,
tekergő kígyókkal felkoszorúzott
öreg. Az óra is az én időm
méri, nem az ő örök jelenét.
A hamu és a homály én leszek,
engem, később indulót ér utol
halálos végzetem; te, aki nem vagy,
egyenes kard és mozdulatlan erdő
lovagja, te saját nyomaidat
üldözöd, amíg világ a világ.
Rendíthetetlenül, a képzeletben.