Az árny, hol a nyivajk-faj él,
Mind nyirkos, tintasötét, s
Lágy, lassú csengőszó zenél,
Akár ha iszapba lépsz.

Iszapba lép, ki oly merész,
S ajtójukon kopog,
Míg lenn bűzhödten zúg a víz,
S pár vízköpő vigyorog.

A folyó mentén, hol a part rohad,
Sok fűz sír és lekonyul,
Sötétlő kormosvarju-had
Felkárog álmaiból.

A Habtörő-hegyeken túl fárasztó, hosszu út,
Penészes völgyön át, hol a fák szürkék, szomorúk,
Sötétlő tószegélynél, hol nincs sem ár, se szél,
Se nap, se hold, a nyivajk-faj ott rejtőzködve él.

A pince, hol a nyivajk-faj ül,
Mind mély, nyirkos, hideg,
Ott egy szál bágyadt gyertya körül
Számlálják kincseiket.

Falaik vizesek, a mennyezet ott
Csöpög, s a padlaton
Lábuk lágyan leng-ráng-bugyog,
Ajtóhoz úgy oson.

Sunyin kilesnek; résen át
Csúsztatják ujjukat,
S mire készen vannak, vár a zsák,
Ott őrzik csontjaidat.

A Habtörő-hegyek-elvén magányos, hosszu táv,
A pókok árnyain s a Vatrangy-mocsáron át,
S bitófák erdején át, melyek tövébe' gyom él,
Mégy, hogy megleld a nyivajk-fajt — s nyivajk-eleség legyél.