I

Csillagok közt nincs harag,
       Nem tombolnak az égbe' fenn;
A gaz erdőből kinézek,
       S hogy miért, töprenkedem.

Mért rikoltanak fel ők,
       S küzd le csillag csillagot,
Erdőnk vérért verve fel,
       Mint körben minden dolog?

Nem csillognak, mint az ég,
       Nem lobbannak, mint a láng
Erdő mélyén; szent magányban
       Lágyan fénylenek le ránk.

Boldog otthonuk felé
       Tőlünk felszállott a Csend,
Kit szerettünk hajdanán,
       S tudjuk most, hogy messze ment.

Ó, mikor jő vissza majd,
       Pillanatra legalább?
Kit szerettünk, messze ment,
       S most magányos mind a világ.

II.

Ködbe-fagyba veszve most
       Valahol a Nap leszáll,
És mint hajdanán, e gaz
       Erdőben minden madár
Csirpel, fészkelődik, és
       szűk, fagyos fészkére tér.
Már neszük se hallható,
       S ím, eljő a hosszú éj.

Mind közül, mit láttam az
       Erdőn eddig én csodát,
A madarakat csodálom,
        Füttyük s nyugtuk legkivált.

Mert bunkózza egy óriás
       Naphosszat a hegy csucsát,
Néha éjjel megpihen,
       Veri gyakrabban tovább.

S torz-sötét sörényü törp
       Éjhosszat dühvel dobol
Fakalitjának falán,
       Hol a völgyben szél dudol.

S néha jön sok vénebb órjás,
       Döng a léptük, messziről,
Rémes, rezgő fényben, mellyel
       Földi csillag tündököl.


És a bunkós óriás, a
       Törp, kiből fú vad harag,
S vénebb, messzi óriások
       — Mindnyájan halál-fiak.

Még ma éjjel mind kiment,
       S kölykestül hegy-zúzni jár,
S így még Plugstreet Erdején is
       Alszik már minden madár.