A keskeny holdkaréj szent fényt szór szerteszéjjel,
mintegy szoknyát terít, ezüstből szőve meg,
a márványtömbökön, hol egy szűz jár s mereng
gyöngyökkel s fátyolán gyöngyházszínű szegéllyel.

Sok selymes hattyunak, mely ring a nád között,
azt félig csillogó tollal súrolva éppen,
hószín rózsát szed és hint el keze, s az ében
vizen szirmok nyomán gyűrűznek a körök.

Gyönyör sivataga, magányom kába kéje,
ahol a hold alatt a hab hullámverése
kristályvisszhangjait számolja szüntelen,

mely szív bírná el a kérlelhetetlen áldást,
a végzetes egű, nagy éjt ragyogva fenn,
kardként nem tépve ki magából egy kiáltást?